2018. október 3.
A 2010-ben alakult Deafheaven minden bizonnyal az utóbbi évek egyik leginkább túlhype-olt zenekara, viszont azt nehéz lenne elvitatni tőlük, hogy nem kemény munkával jutottak el oda, ahol most tartanak. Mindössze 8 év alatt kiadtak 4 nagylemezt, folyamatosan turnéznak és nyomulnak előre, felhajtás ide vagy oda. A Pitchfork magazin által agyonmagasztalt zenekar az évek során rengeteg savat kapott, főleg a trve arcoktól, még ma is vita tárgyát képezi elitista körökben, lehet-e használni esetükben a black metal jelzőt bármilyen formában. De hiába is igyekeznek elzárkózni a beskatulyázástól, szerintem egy ideig csak úsztak az árral és próbálták a saját előnyükre fordítani a rájuk irányuló figyelmet. A blackgaze stílusjelző sem az ő találmányuk, de bármennyire is gyűlölöm bevallani, talán ez illik rájuk leginkább, bár ez csak jéghegy csúcsa. Negyedik albumuk, az Ordinary Corrupt Human Love az idei év egyik legjobb lemeze, nem kellett tehát kétszer meggondolnom, ott leszek e az épp zajló Európa-turnéjuk manchesteri állomásán, amit a kb. 700 fős Gorilla klubban tartottak hétfő este.
Az estet a számomra eddig ismeretlen Inter Arma nyitotta, és az amerikai ötösfogat marcona zenéje kiváló bemelegítésnek bizonyult. Egyfajta sludge/doom keverék, de a black metal és egyéb pszichedelikus hatások éppúgy fellelhetők benne, a rájuk ruházott bő fél órában merítettek is ezekből szép számmal. Repertoárjukat egy az egyben legyalulták, semmi szünet vagy szevasztokhogyvagytok?, ez szimpatikus volt, nincs is kínosabb az előzenekaroknak, mint a számok közti kínos csend. A hangzás eleinte még elég kásás volt és nagyon hangos, de később sokat javultak az arányok, mélyre hangolt zenéjük gyomrozott is rendesen. A pattanásig elhúzott átvezetőik és intróik egy idő után eléggé unalomba fullasztották számomra előadásukat, de a srácok mindvégig rutinosan aprítottak, vagy épp Pink Floyd-szerűen méláztak. T.J. Childers dobos egy az egyben hozta Tom Hanks fazonját a Számkivetettből, rózsaszín szörfgatyájában érdekes színfoltja volt az amúgy igen szúrós tekintetű hangszeres szekciónak. Az est egyik legundorítóbb pillanata volt, amikor Trey Dalton gitáros a levegőbe köpött, a vastag csula pedig a szakállán landolt és ott lifegett a szám végéig… Fél óra bőven elég volt a zenéjükből, szettjük végén vastag taps kíséretében vonultak le a színpadról.
A kiírt 21:15-ös kezdésnek eleget téve a Deafheaven szinte másodpercre pontosan lépett a deszkákra az addigra csordultig megtelt klubban. Meg is lepődtem, hogy ekkora az érdeklődés irántuk, a közönség is elég változatos arányokat mutatott. Volt itt idős rocker, egyetemista csaj, csíkos kertésznadrágos hipszter és black metalos is. Amivel nincs is baj, ez is csak azt bizonyítja, milyen sok felől meg lehet közelíteni zenéjüket, legyen az bármennyire is extrém. Nyolcszámos szettjüket rögtön az új album egyik legjobbjával, a Honeycombbal nyitották. A hangzás itt még nem volt tökéletes, de bőven az élvezhető szinten volt, később pedig ha nem is szóltak olyan pengeélesen, mint lemezen, de sokat javultak az arányok. Fura volt látni, hogy a duóként alakult banda mára mennyire rutinosan, együtt lélegezve tolta le a bulit, minden a helyén volt, mintha mindig is együtt zenéltek volna. A kinézetük mindig is szöges ellentétben volt a hangzásukkal, az elegáns megjelenésű énekesük, George Clark egyből kezébe is vette az irányítást és végig magabiztosan vezénylete le a bulit, itt látszódott igazán az évek alatt felszedett rutin.
Hálátlan feladat setlistet összeállítani egy hosszú számokat játszó zenekarnak, főleg, hogy a nyolc számból kapásból öt az új albumról volt, amit személy szerint egyáltalán nem bántam. Emellett két számmal képviselte magát a Sunbather, valamint eggyel a New Bermuda is, a bő egy órába ennyi fért bele, de panaszra szerintem senkinek nem lehetett oka. Túl sok diskurzust nem folytattak a srácok a közönséggel, George csak a harmadik szám végén szólt az egybegyűltekhez, de a bandán belüli összekacsintások és vigyorgások azért jelezték, hogy ők is jól szórakoznak. Üdítő volt ezt látni az Inter Arma morózus szigora után: igen, lehet extrém zenét játszani és közben elmosolyodni, nem vesztik a zenészek hitelüket ettől, sőt… A már említett Honeycomb után jött a Canary Yellow (ez a színes dolog a Baby Blue után valami hagyomány lesz minden albumon…?), majd a Sunbather címadója. Ekkora már a színpad előtt jókora moshpit keveredett, nem is kellett biztatni senkit, bár George elég sokszor nézett csúnyán arra az egy-két hiperaktív seggfejre, akik ketrecharcként fogják fel a pitben való létüket. De szemmel láthatóan senki sem zavartatta magát különösebben, szerencsére még mindig többségben voltak azok, akik egyből felkapják az elesetteket.
Jött a Brought to the Water, és a terem egy emberként mozdult meg a New Bermuda egyik legjobb dalára, hihetetlen hatásosnak bizonyultak élőben azok a thrashesen horzsoló riffek. Daniel Tracy olyan erővel hozta a lemezen is elképesztő blastbeateket, hogy sokszor az államat kerestem a padlón, egy fikarcnyi hiba nélkül dobolta végig az estet, Chris Johnson basszerrel remek párost alkotnak a ritmusszekcióban. Kerry McCoy gitáros meg egy hihetetlen figura, annyira nem illik össze esetében a látvány és a zene, színpadi jelenléte és mozgása viszont nagyon egyedi. Ő egy igazi szuper-geek, aki szerencsére sokkal jobb formában van, mint egy éve, rengeteget fogyott, szinte új ember lett. A Worthless Animal után a banda levonult, majd egy lelkes visszataps után elnyomtak még három számot, kezdve a You Without Enddel, ahol Kerry gitárját leakasztva billentyűkön kísérte társait. Jó volt szusszanni egyet a csépelések között, bár sok időnk ezután nem volt pihenni. Az ezután elővezetett Glint számomra az est fénypontja volt, a záró Dreamhouse pedig már népünnepélybe átcsapó hangulata miatt is külön említést érdemel, itt George már be is vetette magát az első sorokba egy kis szörfözés erejéig, miután az Inter Arma gitárosa is előbbukant a semmiből hogy fejest ugorjon a tömegbe. Pazar befejezése volt szettjüknek, megköszönték a figyelmet, majd szerényen levonultak.
Zenitjén lévő zenekar jelenleg a Deafheaven, egy olyan koncertet nyomtak le csuklóból, amit sok gyakorlottabb banda is megirigyelhetne. Páratlan rutinnal és precizitással vezették elő dalaikat, legutóbbi lemezüknek pedig már most bérelt helye van az év végi listámon, most értek be igazán mind zenekarként, mind dalszerzőkként. Egyedüli negatívumként talán a szinte elviselhetetlen hangerőt említeném meg, talán a leghangosabb koncert amit valaha tapasztaltam, még most is cseng a fülemben George Clarke sikolya. Soha roszabb hétfő estét!
Deafheaven-fotók: Jack Kirwin – JK Photography (Gorilla Manchester)
