marionette ID-turnénapló (2/1.)

04.20–04.21. (Budapest – Tatabánya – Tivoli) | Minden kezdet nehéz

Szerda este nagyjából fél nyolc körül vettek fel Ákosék a turnébuszba a Keleti Pályaudvarnál. Az este lényegében két sarkalatos pontot járt körbe: hogy legyen elég enni- és innivaló, valamint hogy legyen mivel rögzíteni a következő egy hét eseményeit. Ennek szellemében gyakorlatilag éjfélre el is jutottunk oda, hogy már a turnébusz is meg volt pakolva a Tetris legszentebb szabályai szerint minden ládával, fejjel és egyéb kiegészítővel, így maradt két óránk arra, hogy istenesen kialudjuk magunkat, mivel reggel háromkor már indulnunk is kellett ahhoz, hogy a terv szerint délutánra odaérjünk a Dissesto nevű klubba. Azonban sosem szabad csupán elméleti síkon tervezni. Sosem.

Ezt főként akkor tapasztalhattuk meg, amikor már átértünk Szlovénián is, és Olaszország határait éppen átlépve a GPS elkezdett szórakozni velünk. Sőt, lényegében rendszert csinált ebből, így az útmutatás inkább csak időszakos volt, mintsem teljesen megbízható, ám addig is volt szerencsénk egy kis olasz nyelvgyakorlásra – hála az igen magas számú baleseti arány kiírásainak – és ízelítőre azzal kapcsolatban, hogy legyenek bármennyire is higgadtak és életkedvvel teliek talján feleink, a volán mögül egy életre el kéne tiltani őket. Az első balesetbe még Bologna előtt futottunk be, amit egy olyan kamion kikerülése követett, ami épp egy reaktoralkotó-elemet szállított, ám ez még semmi sem volt a továbbiakhoz képest. Bolognát azért kellett közbeiktatni, mert itt szállt be a turné menedzsere és elsődleges kapcsolattartója, Luca, aki amellett, hogy egy végtelenül közvetlen, jó humorú és őszinte srác, egyszerre volt az apánk – koordináció és ügyintézés jogán –, valamint a gyermekünk, ha a hülyeségről volt szó. Így Bolognából már hatan folytattuk utunkat, amit az ottani hegyekből való kikecmergés helyett aktív pánik váltott fel, mivel egy konstans fél óra erejéig az is kérdés volt, hogy a turnéból lesz-e valami: a GPS minden korábbinál durvábban elszállt, a hegyekben való manőverezés miatt a fékpofák a motorfék túlzott használata miatt túlhevültek, Ákos pedig – feltehetően a fáradságtól és a hőmérséklet-változástól – rosszul lett, így meg kellett állnunk. Ásványvízzel hűtöttük a tárcsát, Ákos megpróbálta javítani közérzetét, majd idővel el tudtunk indulni, azonban a telefonos segítség által megjavult GPS elvezetett minket a susnyásba, amit akkor nem tudtunk értékelni, ám épp ennek köszönhetően ki tudtunk kerülni a cikkcakkozás eredményeként egy újabb balesetet. Persze korai lett volna megnyugodni, mert hozzávetőleg negyven perc múlva egy közel kétórás dugóban találtuk magunkat, amit egy másik összeütközés okozott – ennél a pontnál pedig az is kérdés volt, hogy szeretnénk-e ennyit késni, vagy inkább váltsunk pályát és menjünk egyből Massába, de végül megszavaztuk, hogy Tivoli, azaz lényegében Róma nem várhat. Nem is bántuk meg ezt a döntést, mert ha lassan is, de felszabadult az egyébként meghúzott autóktól hemzsegő autostrade – itt már biztosan tudtam, hogy a Mad Max példáján az olaszoknak egyedül saját biztonságuk és az autó nyújtotta presztízs és motorikus megbízhatóság számít, minden további elem csak másodlagos –, és ha drasztikusan megkésve is, de este tíz után egy kicsivel megérkeztünk a helyszínre.

A Dissesto lényegében félúton lehet egy kamionparkoló és egy ipartelepi klub között: a helyzet persze nem olyan drasztikus, mint mondjuk a miskolci Factory esetében, inkább képzeljetek el egy soroksári M5-bekötőt, ahol a puccos nyugati autók boltja helyett instant roncstelep áll hasonló épületkomplexummal, aminek az emeletén található maga a klub. És őszintén szólva ahhoz képest, hogy mennyire a külváros külvárosának tűnt a helyszín, elég sokan lejöttek, sőt, még később is, mint ahogy mi megérkeztünk (tanulság #2: az olaszok ilyen szempontból eszméletlenül kényelmesek, a turné végére meg is szoktuk, hogy náluk tíztől indul az élet, úgyhogy a hazai csúszásokról egy szót sem szólhatunk). A szervezőség hidegtállal fogadott minket, ami eszméletlenül sokszínű és tartalmas volt, így ha már Petiéknek felfaltam minden tartaléknak szánt ételét, itt is betermeltem a magamét, persze csak az erősítők beállítását követően, ahol szembesültünk a dobokat elválasztó plexi-fallal is – hogy ennek miért volt létjogosultsága, örök rejtély marad. A marionette ID-t nagyjából harminc–negyven ember nézte a koncert kezdetétől, a létszám pedig csak növekedett az idő múlásával arányosan, de akik késve érkeztek, azok is voltak annyira motiváltak, hogy felkeressenek a merch-pultnál legalább csak egy szó erejéig, bár a CD-k iránti érdeklődésre sem lehetett panasz. A főzenekar a srácok kiadótársa, a szintén Fluttery-üdvöske En Plein Air volt, akik leginkább a Képzelt Várossal rokoníthatók, ha egyszerűen szeretném megragadni a zenéjüket. A különbség csupán abban leledzik, hogy vendéglátóink nem (azaz csak egyetlen, borzasztó kitétel esetében) dolgoznak énekkel, a post-rock alapok kizárólag örömittas témákat bontanak ki, és cselló helyett hegedű színesíti a négy–hatperces tételeket. Úgy gondolom, nem szerencsés az, hogy minden dalban gyakorlatilag első hangtól az utolsóig szóljon a hegedű, és bevallom, a fáradságtól kicsit el is aludtam a giccskergető részeknél, de összességében ha az imidzsük is egységesebb lenne – a basszusgitáros kopasz, fülbevalós és bőrkabátos, először azt hittem, ő lesz a kidobóember –, sokkal jobban tudtak volna hatni rám. Így maradt az, hogy a koncertben voltak jó pillanatok, és hogy első ízben kerülhettünk közelebb az olaszok postrock-fogalmához, ami a következő napon bontakozott ki igazán.

A koncert után az En Plein Air dobosának vendégszobájában aludtunk, ami egy emeleti, kétágyas és teraszos térrész volt: én itt (is) a földet választottam a hálózsákkal, és volt is lehetőségünk nagyjából öt órát aludni. Reggel az úriember anyukája croissant-okkal és kávéval ébresztett minket, ami kivételesen kellemes gesztus volt – még ha nem is iszom kávét, bár később is sikerült még megsértenem embereket az el-nem-fogadással –, úgyhogy összepakoltunk, tisztálkodtunk (persze csak cicamosdás szintjén), hálálkodtunk, fotózkodtunk és autóba ültünk, hogy megnézzük magunknak azt a fránya Rómát.

04.22. (Róma – Massa – Carrara) | A berlini fal

Na jó, annyira nem is fránya, de tény, hogy a közlekedése, a kiszámíthatatlan utcakanyarulatok, valamint a bevándorló árusok és utcazenészek agressziója miatt meggondolnám azt, hogy szeretném-e újra látni az örök várost, mert valamilyen szinten ez egy szelet Afrikának tűnt. A megérkezéssel még nem volt probléma, útközben aláfestésként az Engine Down-debüt tökéletesen szuperált, aztán amikor felbukkant az első Lady Gaga Bastarda Satanista-transzparens (tudjátok, a húsvéti ünnepkör és Róma nem a legkriegebb párosítás), már sejthető volt, hogy valami nincs rendben. Sok turista, sok feszültség. Mindenhol rendőrök, a műemlékeknél leülni tilos. Lényegében körbejártuk mindazt, ami kihagyhatatlan volt, persze egy kicsit el is vesztünk, mert hatan mentünk hétfelé, de a végén mégis összehozott bennünket a járdák kanyargása, így el is indulhattunk Massa felé.

Út közben talán kétszer állhattunk meg, mindkétszer vizelési okokból, ám ehelyett inkább az autópályák rendszerére térnék egy kicsit vissza, mivel teljesen másként működtetik az utakat, mint nálunk: kártyás checkpointok vannak az egyes távolságok között, és ha az ár-érték arányt nézzük a nem éppen tökéletes minőségű pályák és a borsos igazolójegyek tükrében, összetehetjük a kezünket, hogy mi megúsztuk úgy, ahogy. Arról nem is beszélve, hogy az igazolójegy elhagyása esetén még nagyobb összeget kell fizetni büntetés gyanánt, úgyhogy vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – főleg azt követően, hogy egyszer nem figyeltünk rá, és Luca, mint egy igazi apa, didaktikusan lecseszett minket. Persze mikor beértünk Massába, nem az volt az első dolgunk, hogy a helyre menjünk: a tengert szerettük volna látni, így a partra hajtottunk, ahol le is tettük a buszt. És hadd szólaljon most fel belőlem a telepi sudribunkó, de én eddig tényleg úgy éreztem, hogy nem igénylem látni a tengert – így, ott állva és hallgatva a hullámokat, valamint látva azokat a hegyeket, amik körbefogják Massát, bánnám, ha kihagytam volna. Azt gondolom, valahol itt kell keresni annak is a magyarázatát, hogy az olasz post-rock, mint olyan, meg úgy általában a mediterrán országok ide vonatkozó szubkultúrái miért képesek felvonultatni sokkal több elemi szépséget és szenvedélyt mind a kisugárzásukban, mind az egyes témák tükrében. Nekünk más a világképünk, másképp szocializálódtunk, eltérő környezet és eltérő mentalitású közeg vesz körül minket, és a telep árnyékjátékai nyilván más inspirációval szolgálnak, mint a gleccserhatású slow-motion felhővonulások, meg a tenger végtelen hullámzása és vissza-visszatérő robaja. Ennél a pontnál pedig büszkék is lehetünk arra, hogy ezt a sajátságosan kétélű hangulatot, ami egyszerre felszabadító, de valahogy mégis sajátosan kesenyés (még a Fuseism az, aki első blikkre eszembe jut a mID mellett), valóban a miénknek tudhatjuk.

A koncert helyszíne, a Tago Mago a tengerparttól egy utcára volt, és egy hangulatos kis pizzériaként funkcionált az egyébként színvonalas és igényes színpaddal megáldott szórakozóhely. A beparkolást követően már hallottuk is, hogy épp a June Miller csinálja a soundchecket, úgyhogy a megismerkedést követően Ákosék álltak színpadra, elsőként kihasználva a turnén felavatott új fényeket, ami a meglévő hangulat felerősítését szolgálja. Erre szerencsére rátett egy lapáttal a színpad feletti csillár is, így a hangzás belövését követően nem is volt más dolgunk, mint egy kellemes és önfeledt, nemzetek közötti beszélgetés keretein belül várjuk a saját pizzánkat. Nem kell ám nagy világmegváltásokra gondolni, igazából csak megpróbáltunk belelátni a másik világába, és ez többé-kevésbé sikerült is, annyira legalábbis bizonyosan, hogy szerintem mindkét félről kellemesen emlékszünk vissza az estére. A koncertlátogatók este tíz után jöttek le, addigra már a hely hagyományaként elrakandó dísztányért is mind aláírtuk, így kezdhetett is a zenekar, akiket szerencsére itt is igen jól fogadtak. A June Miller lokálhős-szerepkörét azonban senki sem vitathatta el, hiszen rájuk voltak a legtöbben kíváncsiak, úgy gondolom, a fentebb kifejtett okok miatt. Szokatlan érzés lett úrrá rajtam a koncert alatt, mert valahogy bármilyen szépek (sőt, olykor tán giccsesek is, de nem olyan mértékben, mint előző este) voltak a gitártémák, és bármilyen izgalmas volt a hangszerelés és a műfaji határfeszegetés, valahogy rám szállt egyfajta mélabú, ami egész este kergetett. Ilyen kettősséggel még nem találkoztam, és itthon hallgatva a lemezt (szerencsére) nem is tudom reprodukálni azt a gyomorszorító érzést, de épp emiatt nem is tudom, hogy szeretném-e újra látni a bandát. Biztos bennem volt a hiba, mert abszolút ügyesen játszottak, és sokat látok még bennük, akkor is, ha számukra ez lényegében csak egyfajta hobbi, amit igyekeznek a lehető legmagasabb színvonalon űzni. A koncert után még ott maradtunk beszélgetni, fotózkodni, majd utolért bennünket az eső, és közösen mentünk át szálláshelyünkre, a banda egyik tagja által üzemeltetett carrarai stúdióba.

Az épület a helyi rendőrséggel szemben volt, ahol egyből csúnyán néztek ránk a magyar rendszámú busz miatt, ami épp az ablakuk alatt parkolt (megelőzött a hírünk, sajnos), így ki is ordítottak, hogy keressünk más parkolóhelyet. Amíg Ákos átállt, mi befoglaltuk a stúdiót, ami egy olyan alagsori épület volt, ami egyébként sportközpont is. Ennek azért örültünk, mert komoly beléptetés és portaszolgálat is volt, szerencsénkre üresen hagyva (az ünnepek legnagyobb előnye volt ez), mert így a turné során először jutottunk internethez, ami Olaszországban gyakorlatilag lehetetlen volt. Luca bevallása szerint a maffia keze van a dologban, bár nem tudom, hogy erre mennyiben lehet adni, mindenesetre tényleg lehetőségünk adódott arra, hogy életjelet adjunk a családunk felé, és hogy megnézzük a turné következő állomásaival kapcsolatos teendőket, sarokpontokat. Ekkor szembesültünk azzal, hogy a berlini promoter arra hivatkozva, hogy a helyre egy nagyobb durranást tudnak leszervezni arra az estére, gyakorlatilag az utolsó pillanatban lemondta a bulit. Ez főként azért volt kellemetlen (amellett, hogy vajh’ miért nem keresett másik klubot az estére), mert ennek tükrében a további német állomások is meghiúsulni látszottak egyrészt a hatalmas távolságok, másrészt az internet további hiánya miatt, hiszen ki tudhatta, hogy legközelebb mikor tudunk reagálni egy-egy levélre. Ez a kétely nemcsak elvette az alvásra szánt óráink igen nagy részét, hanem el is fárasztott mindannyiunkat fizikailag és lelkileg egyaránt, de a végén megszületett a döntés: ez a turné most csak Olaszországot érinti, ősszel pedig az egész német régió külön kört kap a lehetőségekhez mérten. Az est hátralevő részében a zenekart inkább arra sarkalltam, hogy menjen aludni, amíg tudnak, én pedig megírtam egy minden részletre kitérő, a megszokottnál terjedelmesebb levelet, amit el is küldtem az illetékes promoternek, aki azt továbbította is, így körbeért a lánc, és szerencsére mindenhol megértők, elnézőek voltak, ahogy azt később, két nap múlva viszontláthattuk. Ez persze nem vigasztalta volna Gáborékat abban a helyzetben, de a következő napok azért még így is tartogattak épp elég meglepetést és fordulatot ahhoz, hogy érdemes legyen visszaemlékezni erre a turnéra.

Innen folytatjuk.