Marilyn Manson végül megtalálta magát és a helyét a szórakoztatóiparban
Legutóbb is Marilyn Manson miatt ültem le írni a NuSkullnak: akkor 2024 decemberében az éppen megjelent One Assassination Under God lemezciklusának első fejezetét méltattam, amelynek folytatása nyár végén érkezik majd, így szinte magától értetődőnek tűnt, hogy a két album közt az idei budapesti koncertjéről is készüljön egy beszámoló. Ráadásul ez egyfajta ismétlés hete volt nekem: másodszor jártam a Budapest Parkban három nap leforgása alatt, és Manson is másodjára került már elém ugyanitt. A hétfői Sex Pistols nemhogy megugrotta, de túlszárnyalta az elvárásaim, az előző kilenc évvel ezelőtti parkos Manson-esemény pedig inkább hagyott maga után egy nagyfokú csalódottságot, mint ismétlés utáni vágyat. Az este nagy kérdése az volt, hogy
ezúttal sikerül-e végre olyan koncertet adnia, amit érdemes megőrizni az emlékeimben, mert a legutóbbit már simán elfelejtettem volna, ha épp nem esett volna egybe Chester Bennington halálhírével.
A bemelegítésről ezúttal az ausztrál multiinstrumentalista duó, a Vowws gondoskodott, akik idén már másodjára játszottak a fővárosban, februárban ugyanis a nonbináris emóreménység Kim Dracula vendégei voltak az Akváriumban, novemberben pedig vissza is térnek Carpenter Brut és a Health társaságában a Barba Negra piros színpadára. Apropó Health, kénytelen vagyok párhuzamot vonni az ő legutóbbi, Bring Me the Horizon előtti, szintén Budapest Parkos szereplésükkel. Egyrészt zeneileg is elég hasonló eszköztárhoz nyúlnak, illetve mindkét esetben végig volt valami kellemetlen disszonancia abban, amikor naplemente előtt próbálják átadni ezek a bokáig feketébe öltözött, palacsintasminkes fazonok a '80-as évek legmelankólikusabb hangzásait a lassan hömpölygő szintikkel. Pedig a zenéjük alapvetően közel áll hozzám, hisz dalaik nagy részében a Depeche Mode vagy a Tears for Fears legjobb receptjeiből dolgoztak, mégis kicsit enerváltnak hatott az egész ebben a környezetben. Aki fogékony erre a világra, annak novemberben egy sötét Barba Negrás sátorban, remélhetőleg rendes fényjátékkal valószínűleg sokkal könnyebb lesz rájuk hangolódni.
Manson viszont már a koncert előtt kirakta az irányjelzőket, a felhúzott sötétítő irányából lement egyben a Bauhaus goth alapvetése, a Bela Lugosi's Dead a maga tíz percével, mutatva, hogy többek közt honnan merít az egész esztétikája. Mondtam is közben Sipos Andris barátomnak (Dead Gray, Scary Guyz), hogy aki nem is ismeri ezt a dalt, simán azt hihette, hogy ők zenélnek már a függöny mögött. Aztán berobbant a Nod If You Understand a legutóbbi lemezről, és kis túlzással ennyi is volt az új anyagokból. A One Assassination Under God Tour névre keresztelt koncertsorozat budapesti állomásán ezen kívül később még egy friss dal, az Exit Wound kapott helyet, szóval az kiderült, hogy nem az új anyagot akarják mindenáron lenyomni a közönség torkán. Nincs ezzel probléma, ahogy azzal sem, hogy habár idén húszéves az Antichrist Superstar, az áttörést meghozó lemeze, és simán adta volna magát egy nagy jubileumi kör, ő inkább friss anyaggal rukkol elő, ennek ellenére azért a klasszikus albumról kaptuk arányában a legtöbb műsoridőt, összesen négy dalnyit. A setlist többi része is elég biztosra ment,
a gerincet természetesen a nagy trilógia – Antichrist Superstar, Mechanical Animals és Holy Wood – adta, a 2007 utáni, meglehetősen hullámzó korszakát pedig gyakorlatilag teljesen átugrotta.
Ez volt az az időszak, amikor a Marilyn Manson jelenség elkezdett marginalizálódni, egyre kisebb színpadokra, kisebb kiadókhoz került, az alkotótársai is folyamatosan cserélődtek, így valószínűleg számára sem ez a legkedvesebb fejezete a karrierjének. Ez érthető, ahogyan az is, hogy a 2020-as We Are Chaost is rendre átugorja, hiszen ennek megjelenése egybeesett az őt is elérő cancel-hullámmal, ahogy korábban megfogalmazta, ezt rendesen bemutatni, megturnéztatni sem volt lehetősége akkor. Az viszont kicsit vicces, hogy már több mint tíz éve legfőképpen Tyler Bates producerrel dolgozik együtt, a legújabbakon kívül két említésre méltó közös lemezük is van még 2015 és 2020 között, ennek ellenére ebből az időszakból sem hozott semmit. Azt is elég kevesen engednék meg maguknak egy ilyen tartalmas életmű mellett, hogy simán beraknak két feldolgozást is a műsorba, a kihagyhatatlan Sweet Dreams mellett ugyanis a háromból az egyik ráadás dal a Personal Jesus volt, a korábban a Vowws kapcsán már emlegetett Depeche Mode-tól.
Ez a gondolatmenetem most elégedetlennek tűnhetett, holott egyáltalán nem erről van szó.
Tudatos, jó döntés volt a csúcskorszakos lemezekre építeni, hisz így látszott a legjobban, hogy a józansága óta mennyire félelmetesen idézi meg a 25 évvel ezelőtti önmagát.
A Holy Wood egyik nagy slágere, a The Nobodies előtt például fel is idézte, hogy ez volt az első olyan korszak, amikor szerinte megpróbálták “kinyírni” a szórakoztatóiparban, mi pedig annak lehettünk tanúi most a Budapest Parkban, hogy a második “próbálkozás” hatására külsőleg és színpadi teljesítményben is sokkal közelebb került ahhoz a figurához, akit a kétezres évek elejéről ismerünk. A 2017-es budapesti koncerten még inkább úgy tűnt, mintha saját karrierjének romjai között próbál valahogy túlélni, leginkább hatalmas, teljes testét elfedő lebernyegekben, elfolyt arcfestékkel fetrengett a színpadon és az egész, zeneileg is nehezen értékelhető fellépésnek volt egy nem jó értelemben vett kaotikus atmoszférája. Most, kilenc évvel később pedig
ikonikus sminkjeiben, jelmezeiben, magabiztos rock and roll sztár megjelenéssel állt színpadra, és ami szintén nem elhanyagolandó, hangilag is végig stabil maradt.
Az volt az érzésem, hogy Marilyn Manson talán karrierje során először kontrollálja a saját karakterét, kidomborítva annak legfőbb erényeit, nem kényszeresen rájátszva a megbotránkoztatásra.
A zenekarral kapcsolatban is volt a koncert előtt bennem egy kis kétely, ugyanis a One Assassination Under God turné korábbi körében még Tyler Bates és az általam már a Code Orange-os dolgai miatt is extrán kedvelt Reba Meyers gitároztak, mostanra viszont némileg átszabták a csapatot. Bates maradt “otthon” a produceri székben, helyette egy vérprofi session zenész, Nick Ennis érkezett gitározni, Piggy D basszerról átállt ritmusgitárra, az ő pozijába pedig visszatért Tim Sköld, a svéd, a maga térd alá lógó Gretschével és legendás szőke csimbókjaival, és aki ezzel a megjelenéssel úgy nézett ki, mintha a 2003-as Golden Age of Grotesque lemez turnéja óta egyszerűen megállt volna körülötte az idő. A kétkedésem alaptalannak bizonyult, ez a banda feszesen szólt, a gitárok végre érthetőek voltak, Gil Sharone dobos még mindig egy biztos pont, Manson mellett pedig Sköld is úgy mozgott, mintha nem telt volna el lassan két évtized azóta, mióta ők ketten együtt álltak színpadon. Nem volt benne
semmi kínos nosztalgia, Manson lazán visszahozott egy arcot abból az időszakból, amikor még tényleg ő volt az antikrisztus szupersztár.
Összességében nekem úgy tűnt, emberünk megtalálta a helyét a szétesős évek és a kényszerpihenő időszak után a szórakoztatóiparban. A korai kétezres évekbeli nagyságát nem lehet visszahozni, de mostanra úgy látszik, sikerült ezt rendeznie magában, ennek pedig a lehető legjobb eredménye lett. Egy olyan produkcióval állt most előttünk, amit gyakorlatilag bármilyen színpadra fel lehet rakni már úgy, hogy ne legyen kérdés, a frontember vajon végig tudja-e csinálni.
A koncert legnagyobb gyomrosa pedig az utolsó visszataps pillanat volt. Manson a legdepresszívebb lemezéről, a Eat Me, Drink Me-ről hozta az If I Was Your Vampire-t zárásnak. Nehéz nem belelátni, hogy ez egy üzenet Evan Rachel Wood felé, aki 2020-ban elindította a Manson kitörlésére irányuló sajtóhadjáratát. Wooddal pont abban az időszakban voltak együtt, amikor ez az album és ez a dal született. Hogy ez tudatos kikacsintás volt-e, azt nyilván csak ő tudja, de egy ilyen zárásnál azért nehéz nem elgondolkodni rajta.
Fotók: Barabás Levente / Fractions of My POV