2008. június 17.
A Day To Remember, The Devil Wears Prada, Alesana
Barfly, Birmingham, UK – 2008.06.08. (vasárnap) 19:00
A Download fesztivált megelőzően több zenekar is jobbnak látta összekötni a kellemeset a hasznossal és egy kisebb klubturnét lebonyolítani az eseményt megelőző egy hétben Anglia jelentősebb városaiban. Így tett a fenti hármas is, akik a fesztivál szombati napján is egymás után lépett fel.
Mire sikerült bejutni a klubba már javában zúzott az Alesana, akiket a myspace-es számaikat leszámítva nem ismertem korábban. A totális telt ház kissé meglepett, a nem túl egészséges hangzás viszont nem. Sajnos a Barfly-ban eddig még nem nagyon sikerült leszakítania a fejemet, „csak” a 36 Crazyfists-nek, még tavaly. De az emberek láthatóan jól szórakoztak így is, és a színpadon is kemény munka folyt. Sajnos az összhangzás elég kaotikus volt, nem nagyon lehetett kivenni túl sok mindent a zenéből. Nekem elég sablonosnak tűnt, amit a két gitáros vokalizálása egyébként üdítően dobott fel.
Rövid átszerelést követően a The Devil Wears Prada robbant be a színpadra a Hey John, What’s Your Name Again? című slágerrel, aminél komolyabb indítást talán nem is kívánhatott volna az ember. Az 1:33-nál bekövetkező teljes pszichózis élőben is átütő erejű volt, és mondanom sem kell, hogy pszichopata módjára vetettem be magam a moshpit-be, mert az nem létezhetett, hogy ezt a koncertet karbatett kézzel nézzem végig. A hangzás itt lényegesen jobb volt, legalább a lábdob nem volt túlvezérelve, és nem nyomott el mindent a búgásával, ahogy azt az előzenekar esetében tette. A szinti is végig nagyon szépen szolgáltatta a szőnyeget az eléggé beteg összhatáshoz. A srácok kíméletlenül túrtak a színpadon, a gitárosok folyamatosan pörögtek, pózoltak, hajlongtak, mikor mit kívánt meg az aktuális nóta. Mike Hranica énekes remekül kezében tartotta a produkciót, és a maximumot nyújtotta. A magasabb túnusok és a pincemély hörgések is a helyükön voltak, amihez nagyon jól passzolt Jeremy DePoyster tiszta vokálja, ami egyébként nagyon jól ki volt hangosítva. Végig érthető és világos volt az éneke, nem volt kamuzás. Mindenféle erőlködés nélkül hozta a témákat. Én az ilyen jellegű zenéknél mindig az éneklős részek visszaadásában találok általában kivetnivalót, de a TDWP helytállt ezen a téren is.
A Hey John-t követően tovább sorjáztak az erősebbnél erősebb tételek, mint a Modeify the pronunciation (amiben szépen le is hullott James felső szintije):
De helyett kapott a legújabb klippes, a HTML rulez DOOd, a Reptar, King of the Ozone, az And the Sentence Trails Off, a Don’t Dink and Drance, a Texas is South vagy épp a Nickels is Money Too is a repertoárban.
Bár nem néztem utána, a helyi srácok biztosították az infót számomra, hogy ez volt az első alkalom a Devil számára, hogy a szigeteken járt. Azt hiszem panasz nem lehetett rájuk, az összes buli SOLD OUT-os volt, és gondolom a többi állomáshelyen is hasonlóan felfokozott hangulatban várták a rajongók a srácokat.
Még James Baney-t mindenképpen kiemelném a bandából, aki borzasztó szimpatikus jelenség volt a színpadon. Megállás nélkül tombolt, illetve ha épp más dolga nem akadt, mindig bejött a tömegbe pacsizni, miközben egész este széles mosollyal az arcán „billentyűzte” le a bulit. Búcsúzóul mi mást, mint a Dogs can grow beards all over-t kaptuk, ezzel fejezve be a körülbelül 40 perces koncertet. Nekem rendesen be is dugult a fülem, aminek annyira nem örültem. Pedig nem szokott velem ilyesmi előfordulni… Nem tartom magam egy elvetemült Prada fannak, de ezen az estén igen erős hatást gyakorolt rám a hatos.
Egy röpke 15 perces átszerelést követően már jött is az überbrutál folytatás, amikor felcsendült a Fast Forward To 2012, ami gyorsvonatként robogott be a helyszínre, hatalmas zúzdát elindítva ezzel. Gondolom mondanom sem kell, hogy velem az élen! A For Those Who Have Hearts újrakiadásához mellékelt dvd-n szereplő buli ugyan több mint energikus, de azon nem voltam teljesen megelégedve Jeremy Mckinnon énekteljesítményével, mert túl sok mindent kihagyott (a közönségnek átadott) leegyszerűsített. Itt viszont már az első hangokkal eloszlatták a srácok minden kételyemet, és a legelső perctől a legutolsóig egy frenetikus élményt biztosítottak minden jelenlevő számára. Mondjuk a tisztább éneken még mindig volna mit erősíteni koncerteken…
Bár a zenei alapot továbbra sem éreztem arcleszakítónak, azért átjött az energia rendesen, amivel ezek a nóták zsúfolásig telítve vannak. Mondjuk számomra egy kicsit fáradtnak tűntek a srácok, és a hely adottságaiból kifolyólag sajnos a színpadmászás is elmaradt. Viszont a legnagyobb slágerek nem maradhattak ki a sorból! A The Danger in starting a Fire-t követően máris jött a Kelly Clarkson feldolgozás, a Since U Been Gone:
És hogy mi volt még? Monument, A Shot in the Dark, Show ’em the Ropes és az elmaradhatatlan You Should Have Killed Me When You Had The Chance. A két gitáros szerintem besegíthetne sűrűbben vokálokkal, mert nem tudom, hogy csak én érzem-e így, de mintha néha nem győzné szuflával Jeremy. Legalábbis többszöri visszanézés után számomra ez jött le.
Ugyan elég sok lehetősége volt mindenkinek hallatnia a hangját egy-egy közönségénekeltetés keretein belül, de azért hiányzott az a felemelő érzés, amikor mindenki küzd a mikrofonért, amit végül meg is kaparint az ember néhány szó erejéig. Csupán egyszer, vagy kétszer jött be Jeremy a közönség közé. Így fordulhatott elő az, hogy a kedvenc számomnál, a Heartless-nél jól felugrottam a tömegre, hogy az dobjon ki előre a zenekari árok felé, ahol egyetlen sor erejéig ugyan (You’re such a liar) de elértem a célom, majd két biztonsági ember erőteljesen a „megfelelő” irányba terelt tovább… :D Megérte!
Ráadásként a The Plot To Bomb The Panhandle hangzott el, majd furcsa mód még kissé világos égbolt fogadta a friss levegő iránt érdeklődőket 10 óra előtt néhány perccel. (Hiába, ez a nyár dolog már csak ilyen:D ) Panaszra nem lehetett oka senkinek, masszív műsort rakott össze mindkét banda, akik nem sokkal a vége után már készségesen is álltak mindenki rendelkezésére néhány fotó és dedikálás erejéig.
Az A Day To Remember nagyon nagy kedvenccé lépett elő ezek után, és a Devil-re is jobban oda fogok figyelni a jövőben az biztos! Amíg a TDWP egy sokkal élőbb színpadképpel inkább sokkolóan hatott, addig az ADTR pedig az igazi himnikus, együtténeklős, parasztkodós bulijával okozott felejthetetlen koncertélményt.
