2008. március 20.
Már a bejáratnál sikerült lesokkolnia a szervezőségnek. Először is a fesztiválokról oly jól ismert papír karszalaggal, aminek a csuklóra, egy igen szakszerű felhelyezését követően az összes létező szőrszáltól meg kellett szabadulnom nagy szenvedések közepette. Majd jött egy jó minőségű piros pecsét, ami öt percccel később már legalább 3 különböző helyen képviseltette magát testemen, többek között a fehér felsőm kellős közepén. (Pedig hányszor megfogadtam már, hogy nem megyek fehér pólóban koncertre…) Egyébként maga az elgondolás nem rossz: karszalag azoknak, akik fogyaszthatnak alkoholt (így nem kell a személyivel babrálni minden egyes alkalommal a pultnál); és pecsét azoknak akik a koncert ideje alatt szeretnének egy kis friss levegőt, vagy bármi mást szívni odakint.
Fél nyolc után néhány perccel mindössze 30 embernek kezdte meg brutális daráját a london-i Ted Maul legénysége. Csupán néhány számot ismertem korábban tőlük, de teljesen nem sikerült meggyőzniük ezzel a koncerttel sem. Az alapvetően death metal zenét szintivel fűszerezik a srácok, amivel ezúttal két gond volt. Az egyik, hogy vagy semmi nem hallatszódott, vagy az, hogy mindent túlharsogott. A gitárok nem voltak túl közérthetőek, témákat csak nagy ritkán sikerült felfedezni a számokban eleinte, de aztán idővel egyre több fogósabb elem, és ügyes kiállás, törés is felbukkant a zenében. Én ezeket erőltetném leginkább, hiszen egy igazán pazar basszusgitáros pengeti a hangszerét Nikki személyében, amiből sajnos nem sokat lehetett hallani ezúttal, pedig nagyon látványos volt ahogy pörgött a keze. Az ének lehetett volna valamivel változatosabb, hisz addig még oké, hogy Solomon hozza a halálhörgős/károgós témákat, de mivel a 2 gitáros is vokálozik, jobban ki lehetne ezt használni. Mert így, hogy időnként ők is „csak” belekiabáltak a mikrofonba, nem nagyon sikerült hozzátenni a produkcióhoz. A Gutting the Reason című dalban egy üres söröshordó is szerepet kapott, amit egy kalapáccsal püfölt a zenekar frontembere. Érdekes volt.
Az Iowa-ból érkező Too Pure To Die is jóformán üres tánctérnek zenélt, amit majd minden dalnál szóvá is tett az énekes. Nem igazán volt eredménye a hergelésnek, és a többszöri felszólításnak, hogy ne a pultnál ácsorogjon az a cirka 50 ember. A hangzás itt már egészségesebb volt, bár a basszus túlságosan hangosan szólt időnként, és már inkább torzult az egész, mintsem szépen szólt volna. Ettől függetlenül egy végig pörgős, energikus bulit adtak a srácok, sok mozgással (ugrálás, helybenfutás, metalcore-os 360 fokos lapátolások a gitárral) bár jól látszott rajtuk a csalódottság is a fogadtatást illetően. Mindössze 2-3 ember volt aki zúzott rájuk ill. tudta a szövegeket. A dalokat én is jól ismertem már a Confidence and consequence lemezről, bár azt túlzás lenne állítani, hogy a szívembe is zártam volna őket. Túlságosan egysíkú számomra ez a zene, azt kell hogy mondjam. Pedig a korábbi anyagukban még több fantázia volt, de erről az újról csupán 1-2 fogósabb dalt tudnék kiemelni, mint a Dead To Me, What’s Left vagy épp a címadó.
Dead To Me
Érdekes volt, hogy Paul (ének) úgy nézett ki, mintha épp teniszezni készülne, Adidas fejpánt, plusz egy fehér törölköző végig a kezében, amire először azt hittem, hogy csak behozta magával, hogy időnként megtörölje vele verejtékező testét, de NEM. Végig a kézben, csápolás vele, pörgetés, és minden ami jó. Fura volt. :) Programjukat egy rövid kis érdekességgel, az Eye of the Tiger bemetalcore-osított verziójával fejezték be.
Őket követte az A Life Once Lost, akikre már azért begyűlt olyan 70-80 ember, de komolyabb mozgolódás még mindig nem indult be, de legalább közvetlen közelről követte figyelemmel a koncertet a publikum. Nem igazán vagyok otthon a zenekar dalaiban, de azt kell, hogy mondjam, egy elég meggyőző műsort láthatott mindenki. Különösen Bob Meadow énekes eszement előadásmódját, és a dobos (Justin Graves) perecíz játékát emelném ki. Számcímeket hiányos ismereteim miatt nem tudok írni, de a legelső hangoktól az utolsóig egy igazi tökös koncert volt ez, mindenféle szarozás nélkül. A műsor befejezéseként a Himsa torok robbant be a színpadra egy kis vendégszereplés erejéig. Kellemes meglepetést okoztak, helyenként kaotikus, világvége hangulatú bulijukat az időnként hatalmas mennyiségben bezúduló füst még csak tovább fokozta. Ezek után biztosra veszem, hogy komolyabban beleásom magam munkásságukba.
Ill Will
Még itt jegyezném meg, hogy 1-2 pózer munkássága színesítette az eléggé családias hangulatú estét. Na de nem akárhogy! Én még ilyet komolyan nem láttam. Egymástól függetlenül végezték a gyakorlatokat a srácok. A hozzám legközelebb pózoló volt a legkomolyabb. Három különböző variáció létezett: a gyorsúszás, a szemetet felszedő hadművelet, és a hátúszás. De nem ám, mint a Sick Of It All legendás Step Down klipjében. Nem, itt totál lassított felvételben ment az egész, amihez még egy teljesen lélektelen arckifejezés párosult, ami rögtön elárulta, itt ugyan bármi szólhatna, tök mindegy…
Érdekes módon a Himsa koncertjére megint megfogyatkozott a létszám. Elég közel álltam a színpadhoz, de amikor hátranéztem, abban a meglepő élményben részesültem, hogy jóformán senki nincs már hátrébb. Így a koncertre ottmaradt még cirka 50 ember legalább egy magba tömörülve kísérte figyelemmel a koncertet. Legutóbb, az As I Lay Dying előtt nagyon tetszett a koncertjük, de most valahogy nem fogott meg a műsor. Csupán 1-2 régebbi számot ismertem fel, túlnyomórészt a legutóbbi, Summon in Thunder lemezről válogattak a kábé 40 percesre megvágott műsorban. (A kifüggesztett időbeosztás szerint egy órát kellett volna játszaniuk.) Nyilván a nagy érdeklődésre való tekintettel úgy voltak vele, hogy negyed órát passzolnak inkább. De egyébként nem lehet panasz a csapatra, mert tényleg ugyanaz az energia és jókedv áradt az ötösről mint legutóbb. A zseniális Hail Horror lemezről a Pestilence videóját nézhetitek meg a koncertről:
Főleg Johnny Pettibone-nak köszönhetően, nem telt el eseménytelenül egyetlen dal sem. Nagy mókamester volt ezúttal is. Egyszer az első sorban lévő leányzó szemüvegét tette fel magának és így folytatta a dalt tovább, de szinte kivétel nélkül mindenkit megszólított egyenként a számok alatt. Az egyik legkomolyabb pillanat mégis talán az volt, amikor teljesen bejött a tánctérre és a közönség pedig őt körülállta, és így ment végig egy teljes szám, amolyan hardcore feeling-ben! :)
Az utolsó hangok lecsengése után kissé csalódottan hagytam el a helységet. A The Agony Scene hiánya és a szerény számban jelenlévő közönség nagyon rányomta a bélyegét a bulira. Sajnos úgy néz ki, ha nincs valami nagyon trendi zenekar a csomagban, akkor csak ennyire kíváncsiak az emberek az élő fémre, péntek este ide vagy oda. Ha pedig valami rangsort szeretnék felállítani így a végére, akkor mindenképpen az A Life Once Lost-ot tenném a dobogó tetejére.
