2008. január 12.
2007. 11. 23. (péntek) – Birmingham, The NEC Arena, UK
Habár már hónapokkal korábban tudtam a buliról, sikerült azt a balekságot elkövetnem, hogy csupán néhány héttel a koncert előtt vettem meg a jegyet. Ennek köszönhetően a küzdőtérre nem, csak az ülőszektorba kaptam tiketet. Már előre féltem, hogy mi lesz, de ugye a remény hal meg utoljára…
A jegyen feltüntetett 6 órás kezdést nem igazán vettem komolyan, mivel ezek minden esetben a kapunyitást szokták jelezni. Így viszonlyag elégedett voltam a negyed 7-es helyszínre érkezésemmel. A bárpultnál történő várakozásom közepette viszont utolért az Arch Enemy (számomra) megdöbbentően korai kezdése. Én inkább számítottam a Dragonforce-ra… Érdekes volt, hogy egy aranyos kis zöld szatyorban adták a műanyagüveges seritalt, ami egyébként magában hordozta a műanyag hamisítatlanul rossz mellékízét. Az elfoglalt hely nem volt épp a legrosszabb, de lehetett volna jobb is. Tehát nem messze, és nem oldalt. :) Mondjuk nagyjából félig volt tele az aréna, miközben Arch-ék kegyetlenül tekertek a színpadon, a dvd-ből már megismert erővel és energiával. A hangzás nem volt a legjobb, jóformán csak lábdobot lehetett hallani a zenéből. Majd ez szépen kezdett kitisztulni a végefelé, és amikor már én is kezdtem ráállni a show-ra, legnagyobb csalódásomra cirka 20 perc után már búcsúztak is főellenségeink! :( Viszont a program alatt legalább arra rájöttem, hogy nincs túl szigorúan véve az ülésrend, mert akárhova mehettem kérdés nélkül. Ez nyújtott némi vigaszt.
Az átszerelést követően a Dragonforce lépett színpadra. Érdekes volt, hogy egy olyan intróval kezdték a koncertet, hogy mindenféle klisés hangmintákkal mutatták be, hogy milyen “gay” illetve béna dolog, ilyen vagy olyan intróval kezdeni egy koncertet. Ez lehet hogy valakinek vicces volt, nekem inkább szánalmasnak tűnt, mert igazából ők is intróztak, tehát nem értem. Illetve a Trivium és a Machine Head is egy tipikus “nagyzenekari” intróval kezdett, tehát akkor ők is “gay”-ek, biztos… Annak ellenére, hogy nem különösebben számítottam semmire, elég szórakoztató dalcsokorral ajándékoztak meg minden jelenlevőt, illetve a színpadon is elég rendesen tepertek a srácok. Mindössze annyi problémám volt mindezzel, hogy 20 perc után elég komoly unalomba fordult át az egész, így aztán inkább nekiindultam felfedezni a küzdőtér külső gyűrűjén elhelyezkedő üzlet/bársort. Mivel nem voltam hajlandó a többi zenekart eredeti helyemről megnézni, rövid keresgélés után sikerült letelepednem a helyzethez képest legideálisabb részre, a színpadtól balra. Itt közelebb is voltam, illetve a hangzás is jobb volt. Dragonforce-ék 45 percet játszottak, amit én igencsak sokallottam, főleg az Arch Enemy-hez képest. Ja, és közben sikerült azt is csalódottan tudomásul vennem, hogy bizony a Shadows Fall-ék már ezer éve végeztek. :( Mondjuk nem tudom, ők akkor 3 számot játszottak, vagy mi????
Jött a Trivium, és itt már a küzdőtér rendesen meg volt telve. Rossz vagyok a saccolásban ilyen téren, de olyan 3-4 ezer ember biztos volt. Nem vagyok teljesen otthon Trivium diszkográfiában, úgyhogy tracklist-et ne is várjon senki. Egy intrót követően a To the rats-el kezdtek, majd jöttek sorba a többiek, 50 percen át. Lendületes előadásmód, remek vokálokkal dúsított nóták. Röviden így tudnám jellemezni a műsort, ami sajnos számomra egyre inkább kezdett összefolyni az idő előrehaladtával.
Igazából nem sikerült lekötni a figyelmemet a közel egy órás koncert végéig, én már inkább a Machine Head-et vártam. De az emberek többsége láthatóan remekül érezte magát Matt Heafy-ék koncertjén, ami egyébként rendben is volt. Az már más kérdés, hogy én nem tartozom a nagy hívek közé.
Egy komolyabb átszerelést követően a felcsendülő intró jelezte, hogy itt van a Machine ‘Fuckin’ Head! A Clenching the fists of dissent-tel kezdtek gépfejék, majd az Aesthetic of hate-tel folytatták. Hát igen, kicsit ettől féltem, hogy túl sok lesz az új szám a régiekhez képest. Ami igazából nem is lett volna probléma, hisz alap, hogy a legutóbbi kiadvány dalai vannak előtérben, viszont akkor a játékidőn kellett volna egy kicsit bővíteni, mert így egy kicsit tényleg szolidnak tűnt az Old, Take my scars, Imperium triumvirátus.
Természetesen a tömeg és az én részemről is ezek a dalok lettek a legjobban respektálva, illetve nekem meg a könnyem is majd kicsordult, hogy mindezt egy rohadt ülőszektorban kell lecsápolnom. De Phil nagyon jó arc volt, mert ő nagyon kipécézte a szektorunkat, mert mindig mutogatott felénk, illetve kilépett a hangfalok mellé, hogy még közelebb legyen hozzánk. Tök jó volt, meg amúgy az egész show nagyon szimpatikus volt. Robi bácsi tényleg nagyon jófej, illetve nagyon hálás tud lenni 1-1 komolyabb circle pit/hangorkán után. Egy szerencsés flótás pedig még fel is mehetett a színpadra, hogy aztán beugorjon a tömegbe. Az Imperium elején történhetett némi gubanc Phil gitárjával, mert csupán valahol félidő tájt szállt be a számba, de ezt leszámítva hiba nélküli volt a buli.
A hangzás, míg így oldalról is leszakította a fejemet, egyszerűen nem lehetett mibe belekötni. Dave McClain egy állat, mint tudjuk, Robb Flynn nem kevésbé. Adam Duce-ra sem lehetett panasz. Amellett hogy gyűrte a négyhúrost, tökéletesen hozta a vokáltémákat is, és mindig volt egy kis ideje spanolni a közönséggel. Nagy örömömre szolgált, hogy eljátszották a Descend the shades of night-ot is, ami az egyik nagy kedvencem a Through the ashes lemezről. Igazi szívszorító émény volt. Ráadásként persze mi mást, mint a Davidian-t kaptuk az arcunkba, amit egyszer az életben mindenkinek hallania kell élőben!!! Zsigeri!
A koncert így volt nagyjából egy óra, ami szerintem irtó kevés volt Machine Head-ből. Én legalább másfél órára számítottam. Phil Demmel még ugrott egy fejest a tömegbe a végén, míg Robb Flynn szinte egyesével mindenki előtt meghajolt és tapsolt, megköszönve az aktív részvételt a koncerten.
Eléggé vegyes érzésekkel távoztam az arénából. Egyrészt átkoztam magam az elhibázott jegyvásárlás miatt, másrészt pedig a koncertek felépítésével sem voltam maradéktalanul elégedett. Az biztos, hogy a tömeg kellős közepén én is jobban átszellemültem volna, de egy jóbarátom németországi élménybeszámolója is hasonló problémákat vetett fel a turnéval kapcsolatban, mint amiket már én is részleteztem fentebb. Az biztos, hogy a Machine Head volt az est egyértelmű sztárja, és remélem mihamarabb el tudom csípni őket normálisabb körülmények között is.
