2007. december 15.
Atreyu, Still Remains, Engel
Wulfrun Hall, Wolverhampton
15-11-2007 (csütörtök) – 19:00
Egy igazi nagy kedvenc koncertjére vehettem az utam Wolverhampton irányába eme csütörtöki estén. Az Atreyu-t a kezdetek óta nagy lelkesedéssel hallgatom, lemezeik az elsőtől a legutóbbiig megunhatatlan darabok számomra. Habár a legújabb, Lead Seals Paper Anchor elsőre komoly kérdőjeleket rajzolt a homlokomra, de hamar a szívembe zártam a szóban forgó albumot is, a koncert óta pedig nonstop pörög a lejátszómban! Na de ne is szaladjunk ennyire előre…
Igencsak csípős hideg időben sikerült valahol az utca közepén csatlakoznom a tömeghez, ahol (már számomra) nem meglepő módon pólóban reszkető fiatalok ácsorogtak a 7 órás kapunyitásra várakozván. Az utca másik fele is hamar megtelt a koncertre érkezettekre, akiket (bizonyára csupán számomra/számunkra furcsa módon) anya, apa hozta el kocsival a metal bulira. Hát igen, itt azért valahogy tényleg másképp tekintenek a koncertrejáró fiatalságra, mint mondjuk sok esetben Magyarországon… Mondjuk az is igaz, hogy a koncert sem egy lepattant helyen, hanem a város legelitebb helyegyüttesében, a Civic Halls kisebbék termében került megrendezésre. A belépést követően, gyors pólóstand csekk után minden feles cucctól megszabadultam a ruhatárban. Nagyon sietnem nem kellett, ugyanis korrekt plakátok sora hirdette, hogy kezdés itt bizony csupán 8-kor lesz. Sebaj, addig ott a pult! :)
Durván félház lehetett a koncertteremben, amikor Mangan Klavborn egy erőteljes “hejjj! We are Engel” üvöltéssel üdvözölte a publikumot, majd ránkszakadt az áldás a hangfalakból dübörögve. A gothenburg-i kvintett kíméletlen mészárlása azonnali hajbókolásra, ökölrázásra késztetett nem csak engem, de jóformán mindenkit. A koncert nagy előnye volt, hogy valami egészen elképesztő módon szólalt meg minden hangszer. Igaz ami igaz, eleinte a dob (ami hihetetlenül gyomorbamászóan sterilen kegyetlenül szólt) a kelleténél is jobban előtérben volt, de legalább lehetett ámulni nem csak a sound-on, hanem a játék precízségén is. Mojo, robotra emlékeztető módon, kompromisszumot nem tűrő szigorral hozta az ütemeket, ami mellé Michael Hakansson basszusjátéka gyilkos párost alkotott! Végre lehetett atombasszust hallani, amit eddig mindig is hiányoltam az itteni koncertekről! ;)
És akkor ugye ne feledkezzünk meg Marcus Sunesson és Niclas Engelin hamisítatlanul skandináv gitárjátékáról. A dalok igazi svéd dallamos death metal vonalon mozognak nem kevés ipari ízzel megspékelve. Nekem elsőre a Soilwork és a Static X ugrott be, de abszolút nem rossz értelemben, csak hogy mégis valahova tudjam tenni őket, ha valaki megkérdezi mihez tudnám hasonlítani. Nem beszéltem még az énekről, no nem azért mert bármi hiba lett volna vele. Én magam is igyekeztem szőrős szívvel/füllel hallgatni a produkciót, de itt minden a helyén volt, hiba nélkül. Mangan nem volt bajban akkor sem ha üvöltenie kellett, akkor sem ha a tiszta dallamok voltak soron. Régen taglózott le ennyire egy banda akiket még előtte nem is hallottam. Nos, az Engel megtette, a fél órás koncert elejétől a végéig magával ragadó és pusztító erejű volt! A lemez (Absolute Design, melynek nyitódalát In Splendour címmel, alább csekkolhatjátok) beszerzése (különösen a stílus híveinek) erősen javallott!!!
Negyedórás átszerelést követően a Still Remains következett. Kíváncsi voltam, mire lesznek képesek egy ilyen erős kezdet után. Már a legelső hangok csalódást okoztak. A hangzás meg sem közelítette az Engel-ét, semmilyen téren. A gitárok nem hasítottak, a dob + basszus amolyan oké kategória, és még emellé jött egy szinti, és az azt kezelő Ben Schauland, aki időnként elég viccesen hatott a színpadon levágott mozdulataival, de amúgy a játéka helyenként tényleg üdítő volt. Mert a zene az már annyira nem. Metalcore, sok emos/popos beütéssel, kiszámítható minden percében. Ami mellett viszont tényleg nem mehetek el szó nélkül, az T.J. Miller énekes, és Mike Church gitáros/énekes teljesítménye, mert amit ők ketten leénekeltek a koncerten, az tényleg fasza volt! Nem voltak hamisak még akkor sem ha együtt énekeltek, tényleg jól csinálták. Bár az embereknek nagyon bejött a fél órás program, én már untam eléggé a dolgot a vége felé, bár ez meg legyen az én bajom, mert egyébként hozták amit kell. Az már más kérdés, hogy minden, igazából komolyabb megrázkódtatás nélkül.
Az eredetileg kiírt fél 10-es kezdéshez képest negyed órás csúszással robbant a színpadra az Atreyu 5 fős legénysége az Orange County-ból. Habár én is teljes hisztériában törtem ki azonnal, de azért valahogy nem tudtam elmenni amellett a tény mellett, hogy fogalmam nem volt, hogy mit játszanak a fiúk. Csupán a refrénnél sikerült felismernem, hogy bizony ez a Bleeding Mascara! Hmmm… micsoda kezdés!!! A mindeközben súlyosan megszaporodott nézősereget pedig egy percig sem kellett biztatni, hogy százezres fordulatszámon pörögjön. A hangzás a későbbiekben valamit tisztult, de azért lehetett volna jobb is. De egyébként panaszra nincs ok, itt most az járt jobban, aki közelebb ment a színpadhoz, mert igazán ott szóltak jól a hangszerek. A srácokra nem lehetett panasza senkinek, majd felrobbantak a színpadon, annyira pörögtek. Ez különösen igaz Dan Jacobs gitárosra és Marc Mcknight basszerra, akik futottak, ugráltak, pózoltak, gitárt pörgettek, grimaszoltak és mindezek mellett persze jól játszottak és folyamatosan vokáloztak is. Ja, és valami elképesztő mennyiségű pengetővel szerelkeztek fel az estére, mert folyamatosan osztogatták az első sorban lévőknek, illetve a háttrébb elhelyezkedő fanok is megküzdhettek 1-1 bedobott ereklyéért.:) Travis Miguel hozzájuk képest valamivel szolidabbnak tűnt. Alex Varkatzas pedig kemény kézzel vezényelte le a produkciót, ő is folyamatosan változtatta helyét a színpadon miköben végig teljes átéléssel nyomta a dalokat, és ha épp nem volt énekrésze akkor vagy a közönséget invitálta még nagyobb fordulatszámú pörgésre vagy egy kis együtténeklésre. Nem volt egy hálás feladat fényképeket készíteni róluk, hisz alig volt pillanat, amikor egy helyben álltak volna. Bár azt hiszem ez inkább a pozitívumok táborát erősíti, mint a negatívumokét. :) (ami meg ugye nem is volt) A végére hagytam az est fénypontját, Brandon Saller játékát. Nem elég, hogy remek dobos, de az, amiket leénekelt mellette, tényleg több, mint lenyűgöző. Már albumon is kitűnik kivételes képességeivel, de álmomban sem gondoltam volna hogy élőben nem hogy képes visszaadni mindazt, de talán még egy fokkal magasabbra is emeli. Egyszerűen döbbenetes, hogy milyen kristálytisztán, milyen szépen énekelt végig, miközben azért ne feledjük el: ledobolta a bulit! Egyértelmű, hogy zseni. Azt hiszem az eddig leírtak alapján már sejteni lehet őszinte véleményem, miszerint életem koncertje volt, amit az egy óra alatt átéltem. A színpadkép már eleve ott adott egy pofont, hogy 3 (!!!) azaz három lábdob volt a dobszerkó része! És akkor ott van maga a műsorszerkezet, ami aligha lehetett volna tökéletesebb. A Suicide Notes and Butterfly Kisses alapműről eljátszották a Somebody’s standing on my chest című remeket, amire ugye azonnal beindult az aprítás, ahogy kell. A második, The Curse lemezről, a már említett nyitónóta mellett eljátszották a You Eclipsed By Me-t
és persze nem hiányozhatott a nagy sláger, a Right Side of the Bed. Rengeteg közönségénekeltetős rész ment a koncert alatt, ahol időnként egészen elképesztő hangorkán alakult ki a tömegben. A hármas lemezről elnyomták a nyitó Creature-t,
az Ex’s and Oh’s-t, valamint amire aztán abszolút nem is számítottam volna, a zseniális Untitled Finale-t, aminek a végén ugye a csordavokál szerepét a közönség vette át. A mai napig beleborzongok, ha belegondolok abba a bizonyos “ó-óó-ó-ó this will all end in tragedy” részbe. Az új lemez dalai a Doomsday-el indultak, de persze kihagyhatatlan volt a Becoming the Bull és az egész egyszerűen mesteri When Two Are One.
Megcsodálhattuk Dan Jacobs egyszemélyes magánszámát is egy ízben, amikor is igazi gitárhősként lepergetett nekünk egy komolyabb gitárszólószösszenetet. Az igazat megvallva, nagyon jól áll az Atreyu-nak ez a 80-as évek, stadionrock feeling, talán nem véletlenül… A vitán felül mesteri dalokat remek showelemekkel tarkítva játszák, és az epikus érzetet tovább növelik a jó érzékkel megtámogatott vokálokkal. Mindezek mellett még halál szimpatikus jófejek mindannyian, nem is tudok már mit írni, hisz talán már minden létező oldalról megközelítettem a “miért is volt ez a koncert annyira tökéletes” témakört. :)
Ráadásként az igazi rockhimnusz Blow-val jöttek vissza, befejezésként pedig mi mást, mint a Lip Gloss Black-et kaptuk 2002-ből. LIVE LOVE BURN DIE!!!Méltó befejezése egy minden várakozást felülmúló zseniális koncertnek! Többet tényleg nem tudok már írni a buliról, mert csak magamat tudom ismételni. De az biztos, hogy Brandon Saller nagyon nagyon magasra helyezte a lécet, amit nem is tudom, ki, mikor fog esetleg megközelíteni. És az is tuti, hogy mielőbb újra Atreyu koncertre akarok menni!!!
