2009. március 14.
Ha a legutóbbi alkalommal (A Day To Remember) azt írtam, hogy hónapok óta kitüntetett lelkesedéssel vártam a koncertet, akkor azt hiszem jelen esetben még az sem túlzás, hogy már akkor is el kellett egy könnycseppet morzsolnom ha csupán az összeállításra tekintettem.
Mivel nem érkeztem pontban kapunyitásra, így jóformán egy percet sem kellett várakoznom, amikor fél nyolckor már a The Life I Know lemezt indító dobtéma csendült fel a The Path To Certainty képében. Megmondom őszintén, nem teljesen értettem a csapat bevonását a turnéba (holott korábban már túráztak a PTW társaságában), valahogy kissé kívülállónak éreztem őket előzetesen.
Megérzésem igencsak konkrét formát öltött, hiszen nem sok embert láttam magamon kívül aki ismerné még a zenekart egyáltalán. Én sem vallom magam egy nagy true fannak, de az utóbbi időben egész közeli barátságot kötöttem a Gwen Stacy muzsikájával, köszönhetően a szöveg és zene remekül összeillő párosának. A srácok mindent megtettek a színpadon, hogy felrázzák az igencsak álmosnak tűnő közönséget. Brent Schindler basszer remekül hozta a tiszta énekdallamokat, míg a zenei alap masszívan gyalulta az emberek fejét. Talán a boom effekttel kicsit átestek a ló másik oldalára, mert a folyamatos sub basszusok helyenként teljesen elnyomták a zene egészét. Ettől függetlenül egy elég erős programot vezettek elő a rendelkezésükre álló fél óra alatt. Elhangzott a Challenger Pt.2 is, vagy például az If We Live Right We Can’t Die Wrong
De az emberek nem hogy nem vették a lapot, elkezdődtek az ilyen mű mosh-ok illetve mű kurjantások, valamint a folyamatos röhögések. Még 1-2 söröspohár is el lett eresztve a srácok irányába. Teljesen értetlenül álltam az eset előtt…
Mondjuk meg kell hagyni, az új frontember, Geoff Jenkins kissé ügyetlenül mozgott a színpadon, valamint borzasztó átkötőszövegeket prezentált minden egyes szünetben, de azért szerintem többet érdemeltek volna.
Amikor a The Fear In Your Eyes került bekonferálásra, én egy örömittas üvöltéssel jeleztem, hogy óh yeah, itt vagyok, illetve a dalhoz készült videót is ismerem persze. Erre legalább 10 ember nézett cinikus mosollyal rám a körülöttem állók közül. Nyilván azt hitték, hogy én is a mókamikik táborát erősítem.
Mire én kissé morcosan tudattam velük, hogy nem, én tényleg ismerem, sőt még szeretem is a szóban forgó nótát! Amúgy a dal végi tömegkórus persze elmaradt, amire pedig tökre számítottam, hogy majd milyen jó lesz…
Hiányoltam a műsorból az I was born with two first names-t, de azért a végén még odacsaptak a srácok egy Gone Fishing, See You in a Year-rel.
Nagyon tetszett TJ Sego rendkívül lelkes dobolása, de a basszeros srác is végig teljes extázisban tolta. Aztán amikor szeretetről, Istenről kezdett el beszélni búcsúzás előtt, na az aztán végképp betette a kulcsot a publikumnak. Ismét gúnyos nevetések fogadták a legtöbb ember részéről. Hát most mit is mondhatnék… Az biztos, hogy például az August Burns Red is sokkal szimpatikusabb zenekar, hogy nem állnak neki prédikálni a számok között, mert az ugye közel sem biztos, hogy ki mindenki vevő az ilyesmire…
Tökéletes indítása volt a bulinak a For a Bandaged Iris, aminek köszönhetően azonnal belekerültem abba a mágikus PTW feeling-be, amiért annyira szeretem a zenekart és dalaikat. Ezt követte a Letter Thing, amikor már azért tényleg elég cikinek éreztem, hogy az emberek továbbra is csak bambán ácsorogtak…
Aztán bekövetkezett az, amit titkon, legbelül, egy halvány reménysugár képében régóta dédelgettem: Artists Rendering Of Me
Na bummm. Nem csak a Poison The Well-től hanem úgy minden tekintetben az egyik legeslegnagyobb kedvenc. Hát azt hittem az agyam eldobom.
„I could never swallow your false ideals
of a lifeless happy ending”
Persze gondolkodás nélkül vetődtem be az első sorok kellős közepébe, a legtöbb tinititán lelki nyugalmát megzavarva tébolyodott üvöltésekkel és pszichotikus mozgáskultúrával megtámogatva kifejezve, hogy ez az a dal, amit hallani élőben egy kisebbfajta csodával volt egyenlő a számomra. A legutóbbi magyarországi buli beszámolóját olvasva kissé csalódott voltam ugyanis, hogy nem játszották, de azért persze bízni mindig lehet.
Hihetetlen élmény volt, bár kissé szürreális is egyben, hogy egymagam képviseltem az ennek olyannyira örülők táborát. Márpedig képviseltem rendesen, hiszen ezt a Botchla követte, csak hogy maradjunk a régebbi időknél.
Egy teljesen új nóta is elhangzott az este folyamán, ami már az új albumon is szerepelni fog. Elég „vicces” volt, hogy a basszer srácnak magának kellett feltennie a vokálmikrofont szám közben, ami egyébként sem állt túl stabil lábakon, így nem is igazán lehetett hallani, jóformán semmit sem a hangjából.
Mondjuk sajnos ez igaz volt a Jeffrey kezében helyet foglaló mikire is. Mármint az, hogy a finomabb énektémák nem nagyon jöttek le, de az érzés azért ott volt.
Nagy meglepetésemre a Karsey Street is elhangzott, ami jó kis hangulatos átvezető volt az Apathy is a Cold Body-hoz. Majd a Versions lemezről volt még a kihagyhatatlan Prematurito El Baby és a Naive Monarch.
Amikor Jeffrey közölte, hogy elérkeztünk az utolsó nótához, még mielőtt bármilyen extrém befejezésre is gondolhattam volna, már el is kezdődött a Nerdy!!!! Ááááá…
Ez az kérem!!! „I remember your face / imprinted on angels”
Tökéletes befejezése volt egy kultikus zenekar igencsak ütősre sikeredett koncertjének. Bár igazából akkor lett volna sistergős a hangulat, ha nem csak az utolsó 2-3 számnál kezd el mozgolódni a tömeg.
A 36 Crazyfists-nek igazából nem volt nehéz dolga ezek után, hiszen bármelyik lemezről is vezetnek elő nótákat, a totális katarzis garantált! Az Only a Year or So intrót követően az I’ll Go Until my Heart Stops kezdte meg a gyilkolást, noha kezdetben elég gyatra hangzással, ami aztán szerencsére elég korán megjavult. Valamint én is inkább közelebb furakodtam a színpadhoz, ahol sokkal jobb volt a hangzás is.
At the End of August – Na igen, itt már nem volt kamuzás a közönség soraiban sem. Eszeveszett tombolás, torokszaggató együtténeklések jellemezték az összes nótát. Brock Lindow pedig jól láthatóan egy a még másnapos, de már félig részeg állapotban vezényelte le a produkciót a tőle megszokott magas minőségben. Bődületesen nagyot alakítottak, mint mindig. Brock és Steve black metalosokat megszégyenítő módon károgták végig a számokat, amikben varázsütésszerűen léptünk át a legszebb tiszta dallamok világába. Mindezt pedig olyan átéléssel előadva, mintha tényleg az élete múlna rajta. Egyszerűen döbbenetes volt az a beleélés amivel minden egyes szót énekelt. Zsigeri.
Hiába, Brock ismét megerősítette az kedvenc frontembereimről felállított képzeletbeli listán elfoglalt dobogós pozícióját. A számok sorrendje rendkívül ízlésesen lett összerakva, régiek, újak, minden volt dögivel. A legújabb klippes We Gave it Hell, a Snow-Capped Romance-ről a The Heart and the Shape, vagy a harmadik lemezes Felt Through a Phoneline
Thomas Noonan dobszerkóján ezúttal is állt 1-2 vicces felirat. (A Download fesztiválon azt hirdette az írás, hogy mennyire másnaposak.) Az egyik a repülő dobverőkre hívta fel a figyelmet, amik tényleg majdhogynem minden számban repültek a tömegbe, a másik pedig Brock-ot próbálta csatlakozásra csábítani a Warcraft világába.
Mick meg a középen egy vastag sávban kiszőkített szakállával úgy nézett ki mint egy viking! :)
Rendkívül szimpatikus és hálás csapat benyomását keltették Crazyfists-ék, aminek egy újabb ékes bizonyítéka volt az, amikor a Bloodwork-öt követően felhívtak egy vállalkozó szellemű fiatalembert, hogy énekelje el velük közösen a Destroy The Map című klasszikust. Szívesen mondanám, hogy én voltam ez a szerencsés, de mivel Brock kikötötte, hogy csak olyan jelentkezzen aki tényleg vágja elsőtől az utolsó betűig a szöveget, így inkább passzoltam, haha. A francnak se hiányzik itt egy beégés az egyik kedvenc zenekarom előtt. :) Viszont azt kell mondanom, hogy elég emberesen helytállt a srác (Clark), amiről Ti is meggyőződhettek:
A koncert előtt hallgatva a 36CF diszkót egy kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy milyen régebbi nóták elővételével lehetne színesíteni a műsort. Hmmm… lehet el kéne kezdenem lottózni, mert a PTW után itt is bejött, amit titkon vártam.
A Skin and Atmosphere és a Kenai kettőse azért elég váratlan, ugyanakkor zseniális húzás volt, hogy aztán az Elysium-ra ismét véresre lehessen üvöltenie a torkát mindenkinek. Nem vagyok teljesen biztos a vendégénekes személyében, de mintha az egyik gitártechnikus srác lett volna. Mindegy, jól nyomta, az a lényeg.
Az igazi csonttörő áldás természetesen most is az Installing the Catheter képében jött el. A dal végi gyilkolás előtt természetesen egy Wall of Death került be a képbe, ami valami különösen brutálisra sikeredett. Még a megindulás előtt tovább emelte az amúgy sem lapos hangulatot jó pár öngyújtó ill. telefon fénye, hogy aztán végül összecsapjon a két oldal. (Videó itt) Egyébként a megszokott körülményektől eltérően ezúttal képviselte magát egy pár igazi sutyerák is, akik szinte tényleg ész nélkül csak arra mentek, hogy embereket tegyenek el az útból könyörtelenül.
De azért Brock jó fej volt végig, többször is kérdezgette, hogy biztosan mindenki jól van-e, nincs-e gond. Már-már zavarba ejtően közvetlen társalgások folytak a színpadon lévők és a közönség között, ami ugye mindig nagy pluszt ad a hangulatnak.
Az mondjuk kérdőjeles volt (a közönséget illetően), amikor Brock elénekeltette a Happy Birthday-t Jeffrey Moreira tiszteletére és a névnél egy érthetetlen moraj hangzott el csupán, amit persze 36-ék sem tudtak nem elröhögni. Fogggalma nem volt az embereknek arról, hogy kiről van szó… Legalábbis a többségnek biztosan.
A végére maradt még az All night Lights, amit követően természetesen sikerült visszahívni a kvartettet, mert hát Slit Wrist Theory nélkül nem érhet véget egyetlen Crazyfists koncert sem.
Mondjuk úgy korrekt, ha megjegyzem azért azt is, hogy volt pár mellényúlás, pontatlanság is a zenében, de ezek még belefértek, hiszen a hatalmas hangulat kárpótolt mindezekért. Illetve mivel nem ez volt az első alkalom, hogy élőben láttam őket, tudom jól, hogy képesek hibátlanul is játszani, ha arról van szó.
Egy újabb felejthetetlen este volt ez, amin mindegyik zenekar okozott kellemes meglepetéseket, az idő előrehaladtával egyre nagyobbakat. De azt nehezen tudnám eldönteni, hogy a PTW (és a régi klasszikusok) vagy a hiperbratyizós, ám mégis véresen brutális 36 Crazyfists okozta a legnagyobb katarzist…
Mindenesetre úgy érzem, jobb ha nekiállok tökéletesíteni a Destroy The Map szövegismeretemet!
