2009. február 24.
Na ez volt az a koncert, amit már hónapok óta türelmetlenül vártam. Egyrészt mert az A Day To Remember nagy kedvenc, másrészt pedig közben kiadtak egy csodálatos új lemezt, illetve az eddigi koncerttapasztalataim is arra engedtek következtetni, hogy egy felejthetetlen buliban lesz részem. Az európai turné szinte összes állomására elfogytak a jegyek, erre is. Valamint voltam olyan szerencsés, hogy belebotlottam a neten egy felhívásba, miszerint a srácok a helyi plázában fognak dedikálni délután 5 és 6 között.
Na remek! Ott a helyem!
Persze, gondoltam lesz egy pár ember, sok ember. De nem. Akkora tömeg volt, hogy lényegében meg sem lehetett közelíteni a Blue Banana nevezetű ruházati boltot, ahol a tevékenység zajlott. Az egyik biztonsági ember javaslatára visszanéztem negyed órával később, amikor már egy kicsit oszlott a nép. A rendezők gondoltak azokra is, akik nem vittek magukkal semmit (én persze cd-vel érkeztem), így aztán direkt erre a célra nyomtatott zsebnaptár méretű zenekari fotókat is osztogattak a sorban állóknak. Ahogy kezdtem közelebb érni már láttam, hogy valami nem stimmel. Egész egyszerűen valaki hiányzott, illetve valaki nem volt odavaló… A zenekar teletetovált gitárosa, Tom hiányzott a tagságból, amit nem teljesen tudtam hova tenni. Az asztal szélén Neil ült, vele lehetett fényképezkedni is, egy kicsit beszélni, de sajnos Jeremy-n és Alex-en is ugyanazt a tipikus fásult arckifejezést láttam, mint a legutóbbi koncert után is, amikor kijött dedikálni a Barfly elé. Na mindegy, nem egészen úgy alakult ez a happening ahogy azt előzetesen gondoltam. (Nem, nem vártam, hogy pezsgőt bontanak a tiszteletemre.) Mert még én éreztem kissé kellemetlenül magam, hogy leálltam fél percet dumálni Neil-lel, ezzel is feltartva a sort. Ez jött le. Oké, pörögni kell, de azért ez így elég személytelenre sikeredett. Mondjuk tegyük hozzá, készségesen válaszolt mindenre. Többek között azt is sikerült kiszednem belőle, hogy fogják játszani a Mr. Highway-t! Hmmmm…
A mellette ülő srácról (aláírás alapján) kiderült, hogy Kevin, majd egy pacsizás Josh-al, de már lépni is kellett tovább mert a booklet rég az asztal másik szélén várta hogy eltakarítsam onnan. Kissé lehetett volna közvetlenebbre is szervezni a dolgot érzésem szerint (ehelyett a konzervgyári futószalag hangulat helyett), vagy mondjuk nem 2 órával a koncert elé. Na mindegy, lehet hogy megint csak én reagáltam túl a dolgot.
A Barfly-ba bejutást követően még bő egy órán keresztül semmi nem történt. Ráadásul valami eszméletlenül hideg is volt a teremben. Aztán szép lassan zsúfolásig megtelt a hely és a Skóciából érkezett Azriel csapott a húrok közé. Azt hiszem a leginkább úgy lenne helyes definiálni a zenéjüket, hogy jóféle modern hc/metal vegyület, súlyos breakdown-okkal megtűzdelve. Hatalmas sokkot nem kaptam a koncertjüktől, de mindenképp kellemes meglepetése, illetve tökéletes indítása volt az estének. A hangzás is egész korrekt volt, abban pedig csak bíztam, hogy az idő előrehaladtával ez csak tovább fog javulni. A legújabb daluk, a Hold On egyébként egy kicsit mintha az epikusabb oldalukat szeretné bemutatni, ennél azért jóval pörgősebb számokat is játszottak az este folyamán.
A For The Fallen Dreams-szel alapjáraton semmi gondom nincs, kellemes zene, de azért rommá nem hallgattam eddigi egyetlen lemezüket. Reménykedtem benne, hogy majd jól leabálnak. Hát az abálás kicsit elmaradt, helyette inkább egy „szimplán jó” koncertet adtak. Egy amolyan Emmure-os, 1 perces instrumentális breakdown-nal nyitottak, hogy aztán a New Beginnings-szel megkezdődjön a móka. Nem szóltak rosszul, de azért lehetett volna erősebb is az összhatás, valamint nekem ez az új frontember, Dylan Richter se nyerte el különösebben a szimpátiámat. Tette a dolgát, ahogy a többiek is, de igazából az átütő erőt hiányoltam a koncertből, aminek visszatérő momentuma volt, hogy az énekes a legváratlanabb pillanatokban egyszer csak bevetette magát a tömegbe. Valamint a színpadi képhez még hozzájárult a gitárosok tökéletes összhangban végrehajtott ugrálása. Engem nem sikerült meggyőzniük…
Videót az új nótáról, a Smoke Signals-ról készítettem:
Nem volt hatalmas pusztítás a tánctéren sem, leginkább a mikrofonért ugráltak a srácok folyamatosan. De az tény, hogy elég sokan képben voltak a sorokat illetően.
A műsor második felét pedig olyan mázsás nóták töltötték ki a Changes lemezről, mint a This World Around Us, Never Again, a Vengeance, befejezésként pedig a Brothers in Arms.
Majd jött az est főszereplője, az A Day To Remember! Intrónak a 2001: Űrodüsszeia klasszikus témáját választották, amit követően mi mással, mint az új albumot indító The Downfall of us All-al vette kezdetét a brutális gyönyör, amihez hasonlóban is nagyon régen vettem részt. Szó szerint élet-halál harcok folytak egy olyannyira összezsúfolódott tömegben, hogy egy gombostűt sem lehetett volna már leejteni a földre. Így aztán hamar le is tettem arról, hogy én itt bármiféle videózásba fágjam a fejszém…
A nagyobbnál nagyobb himnuszok pedig csak úgy záporoztak: Fast Forward to 2012, The Danger in Starting a Fire. Akkora hangorkán volt a közönség részéről, hogy néha tényleg semmit sem lehetett szinte hallani a muzsikából, csak az éneket. Tiszta Beatles feeling volt, mert lényegében bármit is játszhattak volna, nem tűnt volna fel senkinek sem szerintem a különbség…
A Monument alatt egy kicsit kipihentem a kezdeti sokkot, hogy aztán újra bevessem magam a darálóba: A Shot in The Dark, Since You Been Gone. Majd jött az est abszolút csúcspontja, a már beígért Mr. Highway’s Thinking About the End. Úúúúú…
Nagy örömömre szolgált, hogy nem volt kamuzás a tiszta résznél sem, album minőségben tolta Jeremy, ez a nóta pedig annyira tele van energiával, hogy az valami eszméletlen. Ezt már a lemez kivesézésénél is hangoztattam, de élőben volt aztán igazán sokkoló a dal. „You Won’t make it out alive!” Még most is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá! Majd egy huszáros vágással már hirtelen a Welcome To The Family-ben találtuk magunkat, ami meg a másik nagy kedvenc ugye az albumról. A refrén téma itt is nagyon oda lett téve. Nagyon zsivány volt így ez a két nóta egymás után!
Viszont kellemetlenül érintett a tény, hogy vizet osztogató egyéneket még véletlenül sem láttam az este folyamán, pedig a harmadik zenekarnál, ráadásul ekkora zúzda mellett illett volna egy pár pohárral / palackkal betárazni. De emiatt persze sokáig azért nem agonizáltam, hanem inkább minden vésztartalékot mozgósítottam a Why Walk On Water When We’ve Got Boats idejére és a circle pit-ben való részvételhez. Mekkora szám ez is!
Ennél komolyabb setlist-et azt hiszem kívánni sem lehetett volna, hiszen ekkor még volt hátra 3 további himnusz, hogy végül felkerüljön az „i”-re a pont ezen a szikrázóan pazar estén.
Heartless – You Should Have Killed Me When You Had The Chance – The Plot To Bomb The Panhandle
Néhány nótánál előrébb furakodtam, hogy lecsekkoljam a játékot ill. hangzást. Utóbbira nehezen találom a szavakat, mert egyszerűen kritikán alulian szar volt, amit egyébként mintha a srácok arckifejezése is igazolt volna néha. Messzebbről egész jó, bár rendkívül zajos
volt.
Azért a végére engedjetek meg egy elég off véleményt. A helyzet az, hogy a beugró gitáros srác csupán a ráadás nóta előtt lett bemutatva, hogy itt van, nem Tom az, ha esetleg valaki nem vette volna észre. A magyarázatot nem teljesen értettem, illetve nem figyeltem oda az elején, így aztán netes kutakodásaim adtak választ kérdéseimre. Kevin Skaff főállásban a Four Letter Lie zenekarban penget és Tom kéztörése miatt ugrott be az ADTR-be. Még arra emlékszem, hogy Jeremy mondta hogy egy darabig veszélybe is került a turné, de végül így megoldották a problémát. Most nem azért, de a zenekar myspace-es oldala tökéletesen megfelelt volna, hogy esetleg ezt közöljék is előzetesen (vagy azóta) a nagyérdeművel. Hát nem? Hát de! Szerintem.
Összességében egy még a vártnál is sokkal súlyosabb este kerekedett ki, ami ezúttal a zenei finomságok helyett könyörtelen brutalitásával, csonttörő tornagyakorlataival marad emlékezetes. Remélem újra láthatom őket a nyári Download fesztiválon egy a tavalyihoz hasonlóan profi produkció keretein belül!
