Körkép odaátról #15

Architects, Misery Signals, A Textbook Tragedy

Carling Academy 2, Birmingham, UK – 2009.01.14. (szerda) 19:00

 

Egy körülbelül 100 fős tömeg gyűlhetett össze a bejárat előtt a 7 órási kapunyitás idejére, ami aztán a bejutást követően szép fokozatosan cirka 200-300-ra duzzadt. Sietnie senkinek sem kellett, mivel 8-ig tulajdonképpen semmi sem történt. Kissé rosszul érintett a ruhatár hiánya. Ez ilyenkor télen különösen érthetetlen a számomra. Nyilván ez is már az elharapódzó recesszió egyik megnyilvánulása… Én meg úgy voltam vele, hogy kabátban nem zúzunk, így aztán Karl Schubach segedelmével egy jól irányzott kézmozdulattal behajítottam a keverőpult alá a dzsekót. Persze rövid időn belül mások is csatlakoztak a kis mozgalmamhoz, amit követően azért már mindjárt kevésbé éreztem magam feszélyezve.

A kanadai A Textbook Tragedy tavaly megjelent lemeze már egy jó ideje elég stabil vendége a lejátszómnak, így aztán teljesen fékezhetetlenül engedtem szabadjára a bennem lakozó vadállatot az If You Want Blood-ra. Lelkesedésemet csupán egy csipetnyit sikerült lelohasztani azzal, hogy ezzel egyedül voltam. Furcsa mód egy darab ember se moccant meg, de még csak egy gyenge bólogatást se láttam, miközben én meg egy idióta módjára harcoltam a képzeletbeli moshban. A srácok mindettől függetlenül százezerrel pörögtek a színpadon, Chris Bahris énekes és Kai Turmann gitáros acsarkodása pedig egész egyszerűen félelmetesen jó volt. Kai ráadásul elég szép szál legény, vagy egy fejjel magasabb mindenkinél, így egy kissé néha muris látvány volt. A koncert előrehaladtával szerencsére egyre többen ráhangolódtak a muzsikára, illetve kezdtem elhinni azt is, hogy nem csak én ismerem a zenekart egyedül a teremben! A dalok pedig szántottak szép sorban, WWJOCD, Godspeed, Centipede. Ez utóbbiról íme a videó:

A program legvégén megkaptuk azt, amit titkon nagyon vártam. Ez pedig a lemez címadója, az Intimidator volt. Zseniális egy nóta. És még mielőtt bárki azt hinné, hogy ezzel kifújt a dolog, hát nem! Egyszer csak a basszer srác, Bill Crook lépett a vokálmikrofon mögé és egész egyszerűen leénekelte a csillagokat is! Itt nem volt semmi kamuzás, minden hang a helyén volt, és ez egy igazán ütős kis meglepetése lett a koncertjüknek. Én nem is sajnálom, hogy nincsenek a dalaik tele tiszta vokállal, így sokkal érdekesebb, hatásosabb az egész. Biztosra veszem, hogy hallani fogunk még róluk! Mindenesetre 2008 egyik legerősebb korongját tették le az asztalra szerény véleményem szerint. Az pedig külön plusz pont, hogy mindemellé egy magabiztos, gyilkos élő teljesítmény is párosul!

Ezután valami hihetetlen hosszú pöcsölés következett, ami egyébként nem egy általános jelenség. Na mindegy, a jóra érdemes várni. Márpedig a Misery Signals a 2008-as Controller lemezzel egy jókora lépéssel közelebb került hozzám. No nem mintha korábban bármi bajom lett volna velük, persze. A Set In Motion-nel kezdték meg a betonozást, méghozzá a Textbook sound-jánál egy még erősebbel, pedig már az sem volt kutya. Most tök szívesen mondanám, hogy felrobbant az egész terem, de az igencsak túlzó lenne. Többen továbbra is csak csendesen szemlélődtek, de elöl azért már volt egy kis pörkölés is. Illetve én pont egy mindenre elszánt fan mellett voltam, aki végig nyomta az összes szöveget. A klippes A Certain Death-et követően (zseniális tiszta ének trióban) előkerült az Of Malice and the Magnum Heart lemez és a Five Years. Mekkora! …lett volna, ha nem húzza át a számításokat egy gonosz technikai malőr, aminek következtében az egyik gitár (Stuart-é) úgy tűnt, örökre elnémult. A banda mellett szóljon, hogy böcsülettel végigjátszották a nótát. Nekem különösen Ryan Morgan gitáros teljesen pszicho játéka tetszett, aki végig a szívét kitépve pengette hangszerét, illetve folyamatosan vokálozott. Karl-on lehetett a legjobban észrevenni a csalódottságot, illetve a tehetetlenséget. A dal után néma és kínos csend következett hosszú perceken át. Az egy időben egymásra helyezett Peavey erősítők száma pedig 3-ra emelkedett, de még ez sem akart segíteni. Aztán csak sikerült újraéleszteni a cuccot és az első hangok hallatán pedig az egész banda kínosan felnevetett. Sokat nem kellett győzködni senkit, hogy visszanyerje harci kedvét, hiszen már a Failsafe dübörgött a hangfalakból, majd a legutóbbi lemezt nyitó Nothing! Sorrendben valahol itt következett a Mirrors-os Anchor, amit meg is nézhettek:

Zárásként az Of Malice korongot indító dal (A Victim, A Target) csendült fel, ami megint csak csontig hatolt, hogy aztán a This Year Summer Ended in June zárja ezt a korántsem zökkenőmentes, ám annál inkább élvezetes műsort. Tényleg példaértékű volt a rendkívül egységes és erős hangzás. Különösen a dob szólt valami embertelenül durván, de ez szerencsére nem ment a gitárok rovására, amik szintén döngöltek.

Az Architects számomra a kezdetek óta egy biztos ill. kellemes pont a szigorú zenék tengerében, és öröm látni, hogy mennyire fut nekik a szekér. Az új lemezük viszont engem nem tudott 100%-osan meggyőzni. Zeneileg továbbra is kifogástalan, amit művelnek, viszont nekem egy kicsit sok ez a tiszta ének dolog. Főleg úgy, hogy igazából már az előző anyag dalaival is akadtak gondok élőben. Ilyen például a You’ll Find Safety, amit az első Architects koncertem alkalmával még nem könyveltem el égbekiáltó bűnnek. Mármint a hamisságot / kihagyást. Most ezzel az egyébként egyik kedvenc dallal nyitották meg a bulit, ami ismét nehezen akart igazán beindulni. Mármint a közönség részéről. Ha énekelni kellett pár sort, azzal persze nem volt gond, de az első igazán komoly zúzdák illetve akrobatikus bemutatók csak a folytatásban, az Always alatt kezdődtek meg, ami megint csak igen erősen beadta a jobbegyenest! Überparaszt kezdés, mondhatnám.

Aztán a fentebb elkezdett fejtegetésem az Early Grave alatt testesült meg igazán, amiben egész egyszerűen nem volt tiszta ének, és igazából később se, egyik dalban sem. Persze a zúzás, az okádás, a pörgés mind nagyon rendben volt és a hangzás is hibátlan volt. Sam Carter énekes pedig többször is szívesen elkalandozott az első néhány sor tetején. A gyilkosabbnál gyilkosabb számok pedig jöttek kíméletlenül: To The Death (!!!), We’re all Alone, Borrowed Time

In The Desert, Follow The Water, zárásként pedig a Buried at Sea.

Volt egy jópofa csávó, aki néhány alkalommal a számok között elmés beszólásokkal („Cunts” „ Wankers”) színesítette az estét. Vickes volt. De úgy tűnt, valaki nem veszi a lapot és ilyen tök óvodásan ilyet szólt Sam, hogy fel lehet jönni a színpadra és ott mondjon ilyeneket szemtől szembe. Ezt most azért nem értettem, mert az angolok folyamatosan zrikálják egymást ilyesmivel. „You fuckin wanker” , „You fuckin lazy bastard” – De ezeken senki nem sértődik meg… Max visszaszól, hogy “Fuck off” – angol humor. :) Na mindegy.
Panaszra még így sincs okom, oka senki másnak se. Mindhárom zenekar igazán kitett magáért és a hangosítás is csillagos ötös volt. Soha ennél rosszabbat!