Körkép odaátról #14

A Taste of Chaos-szal ellentétben ezúttal ténylegesen is a nagyteremben került megrendezésre a monstre este, amire már a nyár közepén elfogyott az összes jegy! Már a turné kihirdetésekor is dupla dátummal szerepelt a birmingham-i állomás, számomra pedig nem volt kérdéses, hogy az elsőt kell választanom. A 7 órás kapunyitás idejére már szép hosszú sorban kígyózott az utcán az embertömeg, ami remek hangulatot biztosított az várakozás közepette. Valamint az egésznek a körítése is figyelemreméltó volt. Az egyik számomra ilyen nem mindennapi újdonság volt a rengeteg rendőr jelenléte, akik műanyag zacskókat osztogattak a bejárat előtt. Megkérdeztem, hogy ugyan mi a ráknak kéne ez nekem. „Megóvja a telefonodat, folyadéktól, karcolástól, stb.” Ez már valami! :)

A Black Tide elmondhatja magáról, hogy a turné nyitózenekara volt, de hogy hányan látták őket azt nem tudom, mivel még utánam is voltak elég sokan. Nekem épp sikerült a ruhatárba leadnom a kabátomat (19:15) és már be is fejezték programjukat.

Rövid átszerelést követően már a legújabb, Declaration című lemez intrójával valamint stílusosan az azt követő címadó dallal meg is kezdte műsorát a Bleeding Through. Kezdjük azzal, hogy szarul szólt az egész. Gitárok alig hasítottak, a szinti is eléggé el lett dugva, a szokásos lábdob/ének kettős tette ki a dal túlnyomó részét. Pedig a keverőpultnál álltam, ahol azért többnyire jó szokott lenni a hangzás. A For Love and Failing alatt Brandan azonnal kialakított két gyilkos circle pit-et. A kötelező részvételnek köszönhetően, amint véget ért, hirtelen a tömeg kellős közepén, a színpadhoz elég közel találtam magam a legnagyobb présgépben! Jók ezek a pit-ek, mert sosem lehet tudni, hol lyukad ki az ember a végén… :) Az új helyemen legalább jobb volt a hangzás! Az Orange County Blue And Blonde után ismét egy régebbi klasszis, a Revenge I Seek következett. Na itt megint eljött a játék ideje, hiszen Brandan azt találta ki, hogy minél többen, a lehető legrövidebb idő alatt jussanak el a zenekari árokba, haha! Hát az az emberúsztatás ami volt, odavert rendesen. A szerencsétlen szekus emberkék biztos nem felejtették el ezt az estét egyhamar! :)

Love Lost in a Hail of Gun Fire

Marta csodálatosan ragyogott a színpadon, mint mindig, miközben sejtelmes pillantások és masszív hajazások közepette énekelte végig a számok többségét.
A Kill to Believe alatt ismét kíméletlen mészárlás indult be a tömegben, majd a műsor végén az új albumot is záró Sister Charlatan-t játszotta el a hatos. Kicsit csalódott voltam a tracklist-et illetően (például ez volt zsinórban a második koncert, amikor nem játszották az On Wings-et…), de nyilván a szűkös műsoridőnek köszönhetően is ki kellett hagyni néhány régebbi klasszikust.

A Lacuna Coil-t is nagyon vártam, bár nagy fanatikusnak nem mondanám magam, mindenképp hallani akartam Cristina-t élőben is énekelni. Ahogy arra számítani lehetett, műsoruk gerincét a 2006-os Karmacode dalai alkották, kezdve a To the Edge cíművel. A hangzás erősödött a Bleeding-hez képest, itt viszont a lemezről ismert atombasszust hiányoltam, ami mintha teljesen eltűnt volna. Azért nagyon nem sikerült „elrontani” ezzel a koncertet, mert hatalmas feeling áradt a dalokból. És akkor ugye ott van Cristina Scabbia! Az egész koncert alatt futkározott a hideg a hátamon, olyan gyönyörűen és tisztán énekelt végig. A két frontember végig maximális fordulatszámon pörgött a színpadon, hozzájuk képest a gitárosok elég visszafogottak voltak. A Fragile után a Closer jött a sorban, ezt meg is nézhetitek:

Akkor kicsit meglepett (holott elég evidens volt, hogy fel fog csendülni az este folyamán) az Enjoy the Silence, persze pozitívan. Habár már egy páran feldolgozták ezt a számot, de tőlük valahogy kivételesen pozitívan fogadtam már a lemezen is. Egyébként a koncert második felére már a basszushangzás is kezdett kialakulni legnagyobb örömömre.

Összességében egy igazán pozitív csalódásban volt részem, bár nem voltak kifejezetten nagy elvárásaim, sikerült teljesen a zenekar bűvkörébe kerülnöm a cirka háromnegyed órás előadás alatt. Zárásként természetesen az Our Truth került eljátszásra, az egyre türelmetlenebb közönség pedig az utolsó hangok lecsengése után már bele is kezdett egy ütemes „bú-let, bú-let” hangorkánba.

A Bullet For My Valentine-ban biztos voltam, hogy egy ízig-vérig profi és látványos show-t fognak előadni az összes komolyabb slágerrel megfűszerezve az estét. Nagyot nem hibázhatnak, főleg a szigeten. Kezdésként a legutóbbi lemez címadója, a Scream Aim Fire dördült el, a közönség pedig megállás nélkül teljes extázisban csápolta végig a valamivel több, mint egy órás koncertet. A wales-i fiatalok is kitettek magukért rendesen, előadásmódjukba egyszerűen nem lehet belekötni, a zenei alapok és az énektémák is megrendíthetetlenül stabilan lettek elővezetve, amik olyan vizuális támogatást kaptak, amit azért nem biztos, hogy minden nap lát az ember. Még a hangfalakon is kígyózó fények futkároztak, az este folyamán pedig egy alkalommal még pirotechnikai eszközök is bevetésre kerültek. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy vajon régen is ilyen sokat énekelt volna Jason James basszeros, mindenesetre nekem nagyon tetszett, hogy ilyen sokszínűek a vokálok. Minden bizonnyal Matt Tuck torokproblémái is szerepet játszhatnak abban, hogy egyre többet vállal el ő is az énekrészekből. Kiemelni nehéz lenne egyetlen dalt a tömegből, mindenesetre álljon itt az elhangzott dalok sora, nem sorrendben: Poison, Tears Don’t Fall, Heart Burns Into Fire, 4 words (to choke upon)

All These Things I Hate, Hand of Blood, Say Goodnight
Sok közönségénekeltetés, circle pit-ek, szörfölések jellemezték végig a szinte észrevétlenül elrepülő egy órát. Ráadásként megkaptuk még a klippes Waking The Demon-t gigantikus wall of death-el a közepén, zárásként pedig a Forever and Always-t.

Egy igazán élvezetes, jó hangulatú este volt ez. Habár eredetileg a Bleeding Through-t vártam az est maximális befutójának, de ha rangsorolnom kéne, akkor mindenképpen a BFV-t hoznám ki győztesként 10/10-es produkciójával!