2008. november 12.
August Burns Red, Shaped By Fate, Fei Comodo
Bar Academy, Birmingham, UK – 2008.11.05. (szerda) 19:00
Áprilisban, amikor London-ban játszott az August Burns Red, egy életre szóló élménnyel gazdagodtam az akkori Misery Signals turnénak köszönhetően. A keresztény kvintett igen nyomatékosan megerősítette a hitemet abban, hogy lemezen és színpadon egyaránt átlagon felüliek. Ezúttal headliner-ként indult útra Európa felé a banda, amit már nyár eleje óta gyermeki lelkesedéssel vártam. Arról nem is beszélve, hogy lemezeik a mai napig ugyanolyan elementáris erővel hatnak rám, bármikor hallgatom, tehát joggal bizakodhattam egy újabb nem mindennapi koncertben.
A Bar Academy-ben korábban még nem jártam, de már csak a nevéből adódóan sem számítottam ugye hatalmas arénára. Egy jópofa kocsmát kell elképzelni, aminek a hossza megegyezett a pulttal, plusz az egyik sarokban még egy kis beugró rész volt kialakítva, ahol a pólókat lehetett árulni. Bő 100 ember gyűlhetett össze a 8 órás kezdésre, amikor a Fei Comodo lépett színpadra. Néhány számon kívül előzetesen nem mondanám, hogy túlzottan nagy ismeretekkel lettem volna felvértezve a brit csapatot illetően, de simán leszakították az arcomat már a kezdő This One’s For Us dallal. A hangzás az utóbbi idők legjobbja volt, amit hallottam! A gitárok (a basszus is!!!) elementáris erővel dörrentek meg. Rob Clemson pedig akárhányszor a dobokra ütött, az akkora erővel (és brutális hangszínnel) szólalt meg, hogy csoda, hogy nem omlott össze az épület. Mindehhez a brutális alaphoz jött még Marc Halls énekes, aki valami káprázatosan szépen és tisztán énekelt, ami mellett nem okozott semmi gondot az sem, ha teli torokból kellett üvöltenie. CD minőségű (vagy még jobb) volt a sound, mondhatnám. Aki pedig ismeri a zenekart, jól tudja, hogy ez mit jelent! Mindeközben pedig folyamatosan ment a pörgés a nem túl nagy színpadon! Tényleg káprázatos volt, így kell ezt csinálni! Ismereteim elég hiányosak a számcímeket illetően, de azért volt pár ismerős dal a fél órás program során. Fura látvány volt, hogy az egyik gitáros srác legalább másfél fejjel alacsonyabb volt a többieknél, így sokszor egész egyszerűen eltűnt a deszkákon, de amúgy ő is zúzott becsülettel, miközben vokálozott is folyamatosan. A vége felé már kisebb beindulások is voltak a közönség részéről, aminek a megkoronázása egy wall of death volt, amiben maga az énekes is aktív résztvevő volt a rádiós mikrofonjának köszönhetően. Nagyon erős nyitánya volt az estének és mindenkinek ajánlom a bandát lecsekkolásra, aki esetleg nem ismerné még őket!!! www.myspace.com/feicomodo
Rövid átszerelést követően a szintén szigetországi Shaped By Fate következett, akikkel tavaly nyáron ismerkedtem meg, amikor a Madball előtt játszottak. Akkor eléggé meggyőztek lendületes előadásmódjukkal, kíméletlen zúzásukkal, breakdown-jaikkal és helyenként okosan beiktatott szállós részeikkel. Aztán a lemezük (The Unbeliever) is pörgött egy darabig a lejátszómban, így erősen kíváncsi voltam rájuk is. Sajnos ezúttal nem sikerült a varázslat. Egyrészt borzasztó volt a hangzásuk (kása, gerjedés), másrészt nagyon erőltetett volt a jópofizás, buzdítás, mivel igazából egy darab ember se mozdult meg rájuk, 1-2 ritka kivételtől eltekintve. A végén itt is volt egy wall of death, de korántsem olyan sikeres formában, mint korábban. Nem tetszett.
Ezután következett végre a fő attrakció!!! A srácokkal amúgy majdnem egész este össze lehetett futni valahol. JB például javarészt a pólóstand mögött állt, Jake pedig sapkára húzott kapucniban nézte végig a Fei comodo-t (egész véletlenül pont mellettem). Na ekkor már szerintem 200 ember is összezsúfolódhatott a kis teremben és érezni lehetett, hogy itt nem lesz ácsorgás. Rövid hangszerpróbát követően pedig a nyakunkba szakadt az áldás a Composure képében, a húsdaráló pedig beindult! Kezdés előtt természetesen ezúttal is imádkoztak a dob köré gyűlve, egymást átkarolva…
Na ezen a koncerten (ahogy abban előzetesen biztos is voltam) mindent megkaptam, amit más esetekben hiányolni szoktam. Tehát iszonyat erősen, ám érthetően megszólaló hangszerek, lendületes színpadi mozgás a tökéletes játék mellett, folyamatos zúzda a táncparketten, és az este egyértelmű főszereplője: Jake Luhrs! Végig tökéletes kontaktot tartott a közönséggel, amolyan Chino Moreno-san felállva a korlátra megszorította mindig valakinek a kezét, ami egy igazi energiaátvitellel ért fel. És nem fukarkodott a közönségénekeltetéssel és a mikrofonátengedéssel sem!
„Wave goodbye to the past. You’ve got your whole life to lead.”
A folytatásban a The Truth of a Liar következett, a buli intenzitása pedig a legelső hangoktól kezdve végig forrásponton maradt, a teremben áramló, egyre növekvő pozitív energiahullám pedig kézzelfogható volt! „All that you loved, all that you treasure, will pass with time.”
Kicsit csodálkoztam azon, hogy rajtam kívül nem nagyon ugrált senki, pedig ezekre a számokra aztán lehet rendesen ütemes rugózást produkálni. De amúgy rossz szavam nem lehet, elég masszívan zúzott mindenki. Volt pár tipikus félmeztelen figura is, de ők sem az ész nélküli pusztításra mentek rá, családias hangulatú aprítás volt inkább a jellemző, sűrű circle pit-ekkel megspékelve.
A legutóbbi ABR bulin az idő rövidsége miatt nem nagyon volt lehetősége a srácoknak elkalandozni a Thrill Seeker világában, de ezúttal ez teljesen másképp volt. Az An American Dream után már jött is a Barbarian!!! Érezhetően a régi klasszikusokra mentek a legnagyobb harcok a tánctéren, valamint a mikrofon megszerzéséért. Nem is tudnék egyetlen csúcspontot kiemelni, de ez a nóta mindenképpen a legerősebbek egyike volt azzal a bizonyos gitárbetéttel a közepén, ami hallatán még a könnyem is majd’ kicsordult. A számot lezáró optimista rész pedig szigorú mikrofonba fröcsögést követelt meg. „Optimism is not a choice it’s a belief”
Up Against The Ropes – óh jaj, ismét egy nagy kedvenc. „We will survive, the strong, the fortunate, the never ending.”
Ja, úgy néz ki, hogy az a zenekari fotó, amin majdnem mindenki papucsban látható nem csak egyszeri tréfa volt! Mondjuk JB-t én jóformán minden felvételen flip-flop-ban láttam gitározni, de ezúttal a többiek is abban játszottak, kivéve Jake-et. Meg gondolom Matt sem papucsban dobolt… :) Egy újabb himnusz, a klippes Your Little Suburbia is in Ruins után a 2007-es Messenger számomra egyik legnagyobb dala, az Eleventh Hour gázolt a folytatásban.
„Crawling away, burning with regret,
to the deepest, darkest depths of Hell.”
Dustin végig remekül segített be a vokálokba, a legutóbbi koncerten ez nem volt annyira erőltetve, de ezúttal mindenképpen tovább emelte az összhatást. Kisebb meglepetésként ismét egy régebbi nóta jött (ilyen sokra álmomban se számítottam), az A Shot below the belt. Azt hiszem ennél komolyabb setlist-et nehezen állíthattak volna össze!!! Talán egy Too Late For Roses-szal, de nem akarok én itt elégedetlenkedni… :)
Ekkor jelentette be Jake, hogy már csak két szám maradt hátra. Jött a Back Burner persze, amihez a legutóbbi videóklip készült. Pont azon morfondíroztam a koncert előtt, hogy mekkora súlyos lenne, ha befejezésként egy Eve of the End-et prezentálnának netán a The seventh Trumpet-tel, vagy a Redemption-nel karöltve. Amikor épp ez a gondolat sejlett fel bennem újra a Back Burner végén, nem maradt sok időm mélázni a dolgokon, mivel már a The Seventh Trumpet kezdő taktusai zakatoltak!!! Huh… Az egész műsor alatt teljes extázisban voltam, de azt hiszem ennél a nótánál sikerült elérni a teljes katarzist.
„I am now convinced that this is the end.
As I raise my head towards the heavens
to take one last look at the moon…”
Majd természetesen mindenki egy emberként üvöltötte, hogy the stars begin to fall. Aztán az epikus lezárás alatt Jake benyomult az első pár sorba, majd ezt tettek követték és már azon vettem észre magam, hogy én is azon szerencsések között vagyok, akik a fejük fölött hősként tartják a magasba az énekest, majd körbeszaladva vele a termet került vissza a színpadra.
Na ez milyen befejezése volt már kérem egy mindent felülmúló, egy órás koncertnek!?
Ekkor megindultam a mosdók irányába, hogy pótoljam kritikus folyadékveszteségemet, ami előtt pont összefutottam Jake-kel, akit még így hirtelen nem is akartam letámadni, mivel jól láttam mennyire ki van merülve, de megelőzött és a vállamra támaszkodva megpihent egy kicsit és megköszönte, hogy olyan sokat énekeltem… óóóó…
Hát mondom, ja… öööö… én köszönöm már!!!! :P Egy kötelező közös kép készítése után még egy kicsit beszédbe elegyedtem vele. Már megírtak öt új számot, a lemez megjelenése pedig jövő nyárra várható. Ezek a közérdekű információk! Aztán majdnem el is felejtettem, de még gyorsan marasztaltam, hogy a jegyet mindenképpen dedikálja. Nem vagyok egy hatalmas aláírás gyűjtő, de ez muszáj volt. Azért ezen is meglátszott, hogy ezek a srácok mennyire törődnek az emberrel, a rajongóval.
Életem koncertje volt, ehhez nem férhet kétség!
