2008. október 30.
Carling Academy 2, Birmingham, UK – 2008.10.21. (kedd) 18:30
As I Lay Dying és Atreyu együtt? Furcsa párosításnak találtam elsőre, de ugyanakkor kihagyhatatlan bulinak ígérkezett az idei Taste of Chaos európai kanyarja. Nagyon bíztam benne, hogy egy kiadós sújtásban lesz részem az este, ami eredetileg a Carling Academy nagytermébe volt meghirdetve, ahol eddig mindössze egyszer jártam, egy frenetikus Killswitch Engage koncert alkalmával.
A bejutást követően hamar szembesültem a ténnyel, hogy az események bizony a 2-es számú kisebb teremben pörögnek. Ami nem jelent semmi rosszat, hiszen így legalább közvetlen közelről lehet szemlélni a műsort. Gondolom az előzetes jegyeladások alapján jobbnak látták felköltöztetni a tour-t, az egyébként elég szépen megtelt Academy 2-be.
Egy meg nem hirdetett zenekar már javában tolta a talpalávalót. Zenéjükben a metalcore és a numetal legjellemzőbb stílusjegyei kavarogtak. Ez utóbbit bizonyítandó, az utolsó nótába belekevertek egy a Limp Bizkit Break Stuff-jára hajazó zenei alapot, plusz a hozzá illő szöveget, aminek lezárását (Break Your Fuckin’ Face Tonight) követően hirtelen már Dead Cell-t (Papa Roach) kiabált az énekes. Érdekesnek érdekes volt, de túl jónak nem nevezném a feltehetően helyi előzenekar produkcióját.
Elég nagyszabású körítése volt az estének, mivel a megszokott pólóárusok mellett a turné hivatalos támogatója, a Rock Star Energy Drink is képviseltette magát egy placcal, ahol ingyen energiaitalt, poharakat és Story of the Year posztereket osztogattak. Közvetlenül a pólósok mellett pedig a Peta aktivistái voltak jelen, kérdőívekkel és hangzatos szlogenekkel ostromolva az arra tévedőket.
Rövid átszerelést követően a Horse The Band lépett színpadra a klippes Murder-rel, és legnagyobb meglepetésemre egy darab ember se mozdult meg, sőt a többség vagy nevetett, vagy értetlenül bámult maga elé. A kezdeti rettenet hangzás szépen kezdett javulni, és a srácok is kitettek magukért a színpadon, bár azért érződött rajtuk némi zavar, hogy nem a legjobb így játszani, hogy még a számok között is csak nehezen indult be a taps. Nathan Winneke énekes két dal között a legtöbbször teljesen lemerevedve pszichopataként meredt maga elég, mialatt a szintis srác konferálta fel a következő szerzeményt. Azért Nathan is mondott néha ezt-azt, a legemlékezetesebb felkonf az volt, hogy a következő is egy szám lesz! :) (The next one is a song as well.)
Őket a Mucc követte a sorban, akikről halvány fogalmam se volt előzetesen. A japán bandában 2 csaj is van, az énekes és a basszeros. Színpadra lépésüket hatalmas üdvrivalgás fogadta, majd az első szám felcsendülésekor egy kisebb ugrabugra is kezdetét vette. De érdekes közönség volt ez, mert olyan 10-15 másodperc után mindig kifáradtak, és ugyanúgy csak állt mindenki, mint korábban. Bár láthatóan a többség odáig volt a hallottakért, én inkább tudatosan egyre hátrébb vonultam, ahol egy igazi ellentáborba csöppentem, folyamtos „Fuck off” bekiabálásokkal. Na igen, engem is hatalmába kerített cirka két szám után az ellenszenv, és bár voltak jó témák a zenében, de összességében nem tudtam megbarátkozni a hallottakkal. Valamint a folyamatos áriázásoktól sem voltam elragadtatva, amitől szó szerint kikészültem egy idő után. A zene elég sok helyről táplálkozott, volt némi Kittie feeling, de elég sokszor éreztem a Korn hatását is befigyelni, de sehogy sem állt össze kerek egésszé a dolog. Az igazat megvallva, alig vártam, hogy vége legyen a koncertjüknek.
Amolyan „tele a tököm az egésszel” érzés kezdett úrrá lenni rajtam a Story of the Year előtt, akiknek legújabb, The Black Swan című lemezével kerek egy nappal a koncert előtt sikerült megismerkednem, és bíztam benne, hogy egy igazán energikus show-t fognak elővezetni. És igen! A legelső hangok hallatán jóformán felrobbant az egész terem és hatalmas zúzás vette kezdetét színpadon és előtte egyaránt! Lendületes, dallamos punk/hardcore ízű muzsikájuk, sűrű vokálokkal, az énekes remek tiszta hangjával egyből megfogták az embert, a pörgést pedig nem engedték 100% alá csökkenni egyszer sem. A közönség a tenyeréből evett Dan Marsala énekesnek. Ha azt mondta, hogy most mindenki ugráljon, akkor nem volt mese, mindenki ugrált, aminek következtében igen komolyan bele is remegett az egész emelet. Magával ragadó, lendületes és nagyon szimpatikus koncertet toltak olyan slágerekkel, mint a The Antidote, Choose Your Fate, vagy épp a videóra is rögzített Wake Up.
A 2003-a Page Avenue-ról pedig az And The Hero Will Drown, Until The Day I Die és Falling Down került terítékre. Eddig nem nagyon követtem figyelemmel a banda munkásságát, de ez a produkció mindenképpen meggyőző volt!
Az As I Lay Dying budapesti koncertje ugyan vészesen közelinek tűnik még most is, azért egy jó kis AILD zúzda mindig jól jön az embernek, főleg hogy ilyen kisebb klubbulin még nem volt szerencsém hozzájuk. A setlist ha nem is maradt teljesen ugyanaz, azért volt 1-2 komolyabb egyezés, mint például a Through Struggle kezdésként. A már megszokott erővel és lelkesedéssel aprítottak a srácok a színpadon, és Josh is elég jól hozta a tiszta énektémákat. A Nothing Left után jött a nagy himnusz, a Forever, természetesen mindkettő sok közönségénekeltetéssel megerősítve. Ám itt jött el az a pillanat, amikor kissé csalódtam az események folyásában, hiszen ha már egyszer ott voltunk két méterre a színpadtól, nem értem Lambesis miért nem jött be közénk, megadva a lehetőséget némi acsarkodásnak a mikrofonba. Én így tudnék elképzelni egy igazi Forever-t, hogy kézről kézre jár a mikrofon! Sajnos ez elmaradt. Kisebb meglepetést okozott a This is Who We Are, amit eddig még sosem hallottam tőlük élőben. A 94 Hours alatt ismét a kaszabolásé volt a főszerep, illetve a circle pit-é, ami meglehetősen nagy kihívás volt, mivel a kiöntött sörök és vizespoharak hatására jóformán jégpályává vált a terep. Ezt követően ért az újabb csalódás, hogy a Confide képében el is érkeztünk a búcsúhoz. Habár nem tudnék belekötni a koncertbe, azért ez a 6 dal édeskevés volt, se visszahívás, se semmi…
Azért a koncert végére érezhetően megfáradt Josh hangja, pedig az elején még jobban is ment neki… Ez amúgy visszatérő probléma, lehetne rajta még mit erősíteni.
Az Atreyu nagy kedvencem, a tavalyi koncertjük pedig erősen toplistás volt a számomra, így bennük volt minden reményem, hogy igazán felejthetetlenné teszik majd az estét. Habár a színpad nem volt túl nagy, a 3 lábdob még így is elmaradhatatlan kellék volt Brandon számára! Tehát stadionrock ezúttal egy kis klubban! A Doomsday-es kezdéssel egy időben be is indult a heringeffektus és az est legkomolyabb zúzása a közönség részéről. Atreyu-ék odatették magukat rendesen, pörgés, forgás, mindenféle mozgás, amit egy koncerten el lehet képzelni. A hangosítás jobb volt ezúttal, mint a tavalyi, wolverhampton-i koncerten, minden ének jól érthető volt. Alex is mintha rágyúrt volna kicsit a tisztább tónusokra, sokkal magabiztosabban énekelt a tavalyi lemez dalaiban is, de persze a dobok mögött éneklő Brandon továbbra is utolérhetetlen. Right side of the Bed, oh yeah, itt volt egy kis miki elengedés is, de itt is keveselltem az ilyen jellegű ténykedéseket, ami szerintem alap velejárója lenne egy ilyen bulinak. Marc, a basszeros srác miután megszabadult hosszú hajától és hatalmas szakállától, most amolyan Petőfi Sándor bajusszal képviselte a viccesebb momentumok egyikét. Az a bajusz… hát nagyon priceless! :) Meg azok a fejek, meg komisz szemkontaktusok, amiket levágott folyamatosan, nagyon jópofa volt. Időnként pedig besegített néhány igen emberes üvöltéssel a vokálokba is.
Ex’s and Oh’s
A Falling Down-t követően a The Crimson itt is újdonság volt a programban, ami után a When Two Are One és a Blow ismét 100%-ra pörgette fel a bulit. Ekkor érte el a koncert azt a szintet, ahonnan nincs megállás, jöhetnek a többi slágerek!!! Gondoltam én… Ehelyett ismét eljött a búcsú ideje, ami persze nem lehetett más, mint a Lip Gloss and Black. A nóta közben, amolyan Slipknot-os leguggolás is volt, ami tényleg nagyon odavert, főleg hogy a zenészek is mind leguggoltak a színpadon! A nóta végi „Live Love Burn Die” pedig garantált katarzis mindig, amit aztán a tavalyi koncertről már megismert tarkóngitározással zártak le a srácok. És bár igazán itt sem tudnék belekötni semmibe, a 8 szám ismét bosszantóan kevés volt! Semmi visszahívás, semmi spanolás a koncert után, senkivel. Amolyan rutin szaga volt az egésznek. Illetve nem tudom minek kellett ennyi zenekar egyáltalán, Horse The Band, SOTY bőben elég lett volna, fél-fél órával, az AILD meg Atreyu pedig 1-1 órával. Zsír lett volna. Így viszont kevés volt a dolog.
