2008. szeptember 12.
Wulfrun Hall, Wolverhampton, UK – 2008.09.04. (csütörtök) 18:00
Egy kicsit tartottam ettől az estétől, mivel a fellépő 6 zenekarból előzetesen csupán kettőt ismertem komolyabban és valójában csak az As Blood Runs Black keltett fel komoly érdeklődést bennem (méghozzá nem is kicsit), ami miatt érdemes volt Wolverhampton felé vennem az irányt. Bár nem sok friss hírrel látta el a népet a myspace-es oldalán a zenekar már lassan egy éve, a turné hírére azonnal felkaptam a fejem és bíztam benne, hogy mocskos módon leabálnak az este folyamán. Aztán persze borult a papírforma…
A fél hetes érkezésemkor már javában dübörgött az ausztrál Berzerker, akik egy igazi ipari zúzdát vezettek elő, sok géppel és egy nagy adag brutalitással. Kábé 100 ember lehetett a teremben, akik elég stabilan ácsorogták végig a bulit. Sajnos a hangzás nem volt igazán ütős. A gépek szinte mindent elnyomtak, így csak egy ütemes kalapálás hallatszott ki a zenéből, pedig nagyon tekertek a srácok. A dobost mindenképp kiemelném, bár nem nagyon lehetett kivenni a játékát, annyira előtérben volt a sampler, de elég emberfeletti teljesítményt nyújtott, ez azért így is lejött. A számok a már említett sound miatt sem okoztak túl maradandó élményt, eléggé egybefolyt a műsoruk.
Őket követte az angol Annotation of Autopsy. Rájuk már kisebb nyomulások is beindultak, illetve nem volt gond akkor sem, ha a közönségénekeltetés került terítékre. A hangzás nem sokat javult, illetve az énekes pincemély hörgései és pig squeal-jei is egy érthetetlen masszává változtatták az egész zenét. Mondjuk azért elég durván tolta, meg kell hagyni. Az első pár nóta erejéig borzasztó hangos volt az ének és néha tényleg egy disznóölés kellős közepén éreztem magam, olyan hangokat adott ki magából. Tisztességes mészárlást toltak, de számomra túl hosszúak és egyformák voltak a dalok.
A félelmeim úgy éreztem nem voltak alaptalanok, hisz ekkor még két újabb zenekar volt hátra az ABRB-ig, de szerencsére a harmadikként fellépő Born of Osiris áttörte a gátat és már rögtön az első dalnál elégedetten hördültem fel, hogy „Na végre! Ez az!”. Nagyon fasza koncertet toltak, az eszelős darálások mellett itt voltak kapaszkodók, fejtegetések és a szintinek köszönhetően kisebb elszállások, korrekt hangulati fokozások is. Engem a Between The Buried And Me-re emlékeztetett helyenként a produkció, de ez mint pozitívum érvényesült a koncert alatt. Az előadásmódban sem volt semmi hiba. A jó színpadképhez a szintis srác folyamatos ugrálása, mozgolódása is nagyban hozzájárult. A gitárosok pedig időnként akkora terpeszben pengettek, hogy már majdnem lementek spárgába! :)
Az első hangtól az utolsóig magával ragadó produkció volt, csak azt sajnáltam, hogy a sound továbbra sem volt az igazi. Közel sem. Főleg az ének volt sokszor bántó. Középiskolás koromban csináltunk 1-2 olyan felvételt haverokkal, hogy egy fülhallgatóba ordítva készítettük minőségi demóinkat. Na, kábé azt az eszeveszett hangzást sikerült rekonstruálni erre a koncertre. Oké, azt is hozzá kell tennem, hogy kábé 200 ember ha lehetett folyamatosan bent a teremben, ami körülbelül negyedházat jelentett esetünkben. Kongott is a terem rendesen, illetve ez a hangosítok rémálma, tudom. Eléggé hullámzó volt a hangzás még akár számok között is, de többnyire megmaradt rossznak. Mindenesetre a zenekar komolyan felkeltette érdeklődésemet, ami azért már valami. A tavaly megjelent New Reign pedig azóta is állandó vendég a lejátszómon. Az ezen a kiadványon található Empires Erased-et nézhetitek meg:
Abigail Williams következett a sorban. A szinti pedig maradt, a változást a billentyűket kezelő kislány, Ashley Ellyllon személye jelentette, aki teljes átéléssel, nagy hajazások közepette zúzta végig a bulit. Aranyos volt!
A zene maga pedig kapott egy black-es felhangot, komoly szintifutamokkal és károgásokkal megtámogatva. Nem volt rossz, de kiemelkedőnek se nevezném. Nem sikerült hosszútávon fenntartania érdeklődésemet.
Viszont megtiszteltetés a számomra, hogy azóta már ki is tették a myspace-es oldalukra az általam készített videót a Watchtower című nótájukról!
Én ekkor már az ABRB-et vártam, nagyon. Az előző napokban szigorú The Allegiance diétával hergeltem fel magam erre a bulira és vártam a megváltást. Persze elvárásaim igen magasak voltak, köszönhetően a lemezen nyújtott teljesítménynek.
Az átszerelés alatt nem igazán értettem, hogy miért tevékenykednek a korábban fellépett zenekarok dobosai a színpadon. Persze hamar választ kaptam erre a kérdésemre is. Nem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem Alex Lopez a Suicide Silence-ből ült be a szerkó mögé, amikor egy nem éppen túl rövid előkészület után végre megkezdődött a show, valami iszonyat szar, kása hangzással, játékkal. Valahol a szám felénél tudatosult bennem, hogy ez a Strife (Chug Chug), nélkülözve a nóta minden precizitását. Úgy voltam vele, oké volt már ilyen, hogy aztán később letisztulnak a dolgok. De ezúttal olyan történt, amilyet én még nem láttam.
Dobos csere.
A Born of Osiris dobosa jött pergővel, lébgéppel a kezében, majd cirka 3-5 perces átszerelés, helyezkedés… Most nem hibáztatom őt, félre ne értsétek, de ez azonnal lerombolta azt a minimális kis feeling-et is, ami az első nóta folyamán kialakult. Chris sem volt túlzottan a helyzet magaslatán. Ecsetelte, hogy milyen szép Anglia, meg hogy tök jó, hogy itt vannak. „Jól érzitek magatokat?” (NEM – kiáltotta egy hang a fejemben)
„Bocsánat a dobos gondok miatt”, stb. Majd jól elnevetgélt valami semmiségen Ernie-vel, az egyik gitárossal.
Nagy nehezen újra útjára indult a buli a Beneath the Surface-szel. Én meg csak álltam, bámultam és nem akartam elhinni, hogy ez az As Blood Runs Black a színpadon! Folyamatos tempógondok, elcsúszások és ami a legfájóbb, hogy szegény Cameron-nak (Born Oof Osiris – dob) fogalma nem volt a számról. Így fordult elő, hogy ő még mindig ugyanazt játszotta, míg a többiek már rég váltottak. Rossz megállás szám közben, majd még rosszabbul folytatás, egy teljesen szétesett dal lett az egészből és már a basszer srác is kínos fintorral az arcán tárta szét a kezét, míg a két gitáros a dobszerkó két oldalán állva próbálta szuggerálni a dobost, illetve segíteni abban, hogy valahogy a végére jussanak a számnak. Sajnos a nótát lezáró breakdown is el lett szúrva, mert míg mindenki megállt egyszerre, a dob szépen ment tovább egy taktus erejéig. Majd Chris a mikrofonba (!) mondta, hogy „Tudod, most jön a vége rész.” Hácccc… ez extra gáz volt. A nóta után mindenki vigasztalóan megölelte Cameron-t, majd jött a következő ütős a sorban, a Berzerker dobosa és egy újabb szerelés…
Az Intro-val (???) folytatták a műsort, ami atom rossz választás volt harmadikként, illetve ennyi pöcsölés után. Ha ezt követően újabb ember ült volna a dobszerkó mögé, akkor biztos leléptem volna. De szerencsére maradt Todd Hansen a még hátralévő 3 dalra, így aztán az In Dying Days és a My Fears Have Become Phobias még egész korrektül el is lett játszva. Különösen az utóbbi végén található embertelen lábdob részre gondolok, amit szemrebbenés nélkül játszott el a figura annak maga tökéletességében! Ekkor azért lestem egy nagyot. A hangzás valamelyest kitisztult, bár azt rendkívül sajnáltam, hogy jószerivel semmit sem hallottam abból, amit Nick Stewart basszer játszott az igen tekintélyes látványt nyújtó hathúrosán. Mondjuk az persze továbbra is zavaró volt, hogy a tagok egy emberként figyelték és segítették az aktuális dobost. Így sokszor megint kiölték a hangulatot ezzel a buliból. Persze, muszáj volt, tudom én, de azért nehéz volt mindezt akkor is elhinnem, elfogadnom. Mert ez így kicsit úgy tűnt, mintha a koncert előtt megmutatták volna a lemezt a dobosoknak, és akkor, na ezt kéne játszani srácok, oké??? Igazából konkrét magyarázat nem is volt a problémára (vagy csak én nem figyeltem eléggé) csupán „we apologise for this situation”, meg hogy „nemsokára visszajövünk”. Illetve tenkjú mádöfákörsz minden szám után.
Zárásként a Hester Prynne jött, aminek a végén elvileg egy Wall of Death lett volna, de elég vicces volt, hogy rajtam és még kábé 20 emberen kívül senki meg nem mozdult, csak maradt a nagy üres tér középen… Egy újabb rejtély.
El lett szúrva ez az este, ekkor már biztos voltam benne. Mert bár kíváncsi voltam a Suicide Silence-re, azért közel sem vártam őket olyan gyermeki lelkesedéssel, mint az őket megelőző Black-et. Nos ennek ellenére igencsak pofáncsapott az Unanswered-del indított koncert, majd a folytatásban a Bludgeoned to Death. <br>„And doctors won’t be able to recognize your fucking face!” Na ez igen!
Aztán jöttek szép sorban a nóták és igazából ugyanaz volt a gondom, mint a lemez hallgatása közben is, hogy hamar csökkent az érdeklődésem.
Mitch Lucker énekesben nem kellett csalódnia senkinek sem, profin hozta a már albumon megismert szintet, ami mellé komoly mozgáskultúra társult. A gitárosok amikor épp nem hajaztak, akkor nagyon szigorúan néztek mereven előre.
A koncert közepén mikrofont is cseréltek, bár nagy jelentősége nem volt. A klippes The Price of Beauty ismét az emlékezetesebb pillanatok sorát erősítette:
Aztán kicsit közelebb is mentem, hogy elölről is csekkoljam a dolgokat, így aztán pont a legnagyobb keménymagban ért utol az a felkonf, hogy „Hányan vannak, akik az egész Szentlélek dolgot egy nagy rakás szarnak tartják?”, amire persze mindenki egy emberként üvöltött egy nagyot és lendítette magasba a kezét. Én meg csak lestem. Az ilyesmit abszolút nem komálom. Úgyhogy jobbnak láttam kioldalazni inkább a tömegből és kivenni a ruhatárba leadott cuccom még a nagy roham előtt. Így aztán a még hátramaradt 2 nóta végeztével rögtön hazafelé vehettem az irányt, és még az utolsó vonatot is elértem.
Próbáltam magyarázatot keresni a neten az ABRB problémájára, illetve kíváncsi voltam mások véleményére, de elhűlve tapasztaltam, hogy mindenki számára ez egy császár buli volt, meg hogy ők uralták az egész estét. Nos, az illető vagy nem volt ott a bulin, vagy még életében nem volt jó koncerten. Mindegy.
Összességében a Born of Osiris-nek köszönhetően nem lett teljesen elveszett az este, de az biztos, hogy az As Blood Runs Black mindenképpen szerzett egy nagy feketepontot. Persze, ha tehetem mindenképp elnézek majd a decemberi Bury Your Dead-del közös turnéra is, amikor remélem, hogy egy tényleg minőségi és egységes koncertet fognak tolni, netán valami új dallal fűszerezve a programot.
FRISSSS: Csak nem hagyott nyugodni a dolog, hiszen annyira készültem, vártam, hogy láthassam az ABRB-et! Így aztán leinfóztam őket, hogy mégis mi a rák történt pontosan??? A srácok elmondása szerint a dobosnak problémái adódtak a vámnál, így nem tudott ott lenni a turné angliai kanyarján. Ezért kénytelenek voltak a többi zenekar ütőseit megkérni, hogy ugorjanak be a helyére. Szeptember 10-én, Németországban csatlakozott a bandához/turnéhoz és „Most már minden renben van!”. Ámen.
