2023. március 3.
A 2020-as években, a végeláthatatlan turnéhalasztások korában kisebbfajta csodának tűnik, amikor bejelentenek egy nemzetközi fellépőket felvonultató turnét, és az mindössze 3 hónap múlva abszolút zökkenőmentesen be is teljesül. De létezik ilyen, lásd a svéd Soilwork és a kanadai Kataklysm közös megmozdulását, ami szombat este ért a Barba Negrába egy amerikai előzenekarral, a Wilderunnal kiegészülve. Oké, az abszolút zökkenőmentes talán kicsit túlzás, mivel eredetileg egy második, nagyobb vendégbanda is be lett ígérve, amiből nem lett semmi, illetve az egész buli a célegyenesben lett lefokozva a nagyszínpadról a kisebbik Blue sátorba. Valószínűleg a helyszín is tehet arról, hogy amúgy nem is igazán szóltak jól a zenekarok, éppen csak tűrhetően, de furcsa mód mindez most mégsem rontotta el annyira a bulit, mint a Trivium és a Heaven Shall Burn közös Valentin-napját, sőt végeredményben mindenképp pozitív maradt az este összhatása.
A programot nyitó Wilderun epikus progresszív metalban utazik, mindenekelőtt az Opeth nyomdokaiban, Evan Berry énekes-gitáros még ránézésre is mintha egy fiatalabb Åkerfeldt lenne. Persze azért többről van itt szó egy puszta fénymásolatnál: a bostoniak kicsit talán fantasysebb hangulatban zenélnek, meg persze vannak más hatásaik is – nekem itt-ott felsejlett Devin Townsend, a Ne Obliviscaris, sőt még az Ensiferum neve is -, de a svédek meghatározó befolyását ha akarnák se tagadhatnák le. Nagyon hosszú, tekervényes dalokat írnak, amiket kissé félszeg kiállással adnak elő, de ez sem feltétlen baj, hiszen maga a zene sem kimondottan színpadszaggató jellegű, még az elszórt hörgős részekkel együtt sem. Igazából a 40 perces, 4 dalos szettjük egésze meglepően jól működött, a záró Far from Where Dreams Unfurl című opusz meg simán felért egy kisebb csodával. Napok óta menthetetlenül függök rajta, kérnék is még belőle miharabb!
A modern melodeathben világbajnok Soilwork tavaly augusztusban állt elő egy új nagylemezzel, szám szerint a tizenkettedikkel, de mégsem ez határozta meg az utóbbi hónapjaikat, hanem az, hogy alig pár héttel a megjelenés után elhunyt az egyik gitárosuk és fő dalszerzőjük, David Andersson. Benne volt a pakliban, hogy ez olyan sötét árnyékot vet a koncertre, mint a Függetlenség napjában az alien hajó New Yorkra – ahogy az néhány éve kimondatlanul, de megtörtént az ugyanebben a cipőben járó Architectsszel is -, de végül mégsem lett így. Persze Björn “Speed” Strid énekes azért dedikált egy dalt elvesztett barátjának – aki amúgy éppen aznap töltötte volna be a 48-at -, és az is felfogható egyfajta tisztelgésként, hogy a banda ezúttal szinte kizárólag a Daviddel készült albumokról játszott dalokat.
Viszont az alaphangulatot nem a gyász, jóval inkább a szórakoz(tat)ás határozta meg.
Az aranyhangú Speed kapásból egy tollas mellényt magára rántva igyekezett hergelni az egybegyűlteket, amiben nagyjából úgy néz ki, mint valami főgonosz a Mad Maxből. A többiek meg stabilan adják a keze alá az egyszerre pörgős és fülbemászó dalokat. A gitárosok menő rocksztárpózokban virítják a tekerős szólókat, Rasmus Ehrnborn basszer végigvokálozza az egész műsort, Sven Karlsson állandóan molyol valamit a szintin, és megint bizonyságot nyert, hogy Bastian Thusgaard egy kifejezetten erős húzású dobossá nőtte ki magát, mióta 2016-ban, még zöldfülűként bekerült a bandába. A színpadképet meg a háttérben a friss Övergivenheten album nem túl szép, de annál színesebb és feltűnőbb, döglött madárkás borítója tette teljessé.
Az új lemez a setlistet is eléggé meghatározta: a meglepően hosszú, 16 számos műsornak nagyjából egyharmadát tették ki az új lemez tételei. Nekem személy szerint eleinte nehézkesen indult az ismerkedés az anyaggal, ám David halála alaposan átértékelte a dolgokat és onnantól hamar beérett a lemez, ami így simán elvitte a hátán a műsort. A címadó dal eleve tökéletes kezdés, de a legnagyobbat az Is It In Your Darkness + Electric Again páros frenetikus lendülete szólt – kár hogy a közönség nem nagyon vette a lapot, még egy tisztességes circle pitet is alig sikerült összehozni, a program nagy részét csak egy maréknyi ember pörögte végig igazán.
Pedig tényleg bombajó válogatást kaptunk az elmúlt 20 évből: a ‘Living Infinite II bármikor libabőr, a Death Diviner a drámaiság csúcsa, a The Ride Majestic címadója is egy tökéletesre csiszolt gyémánt, akárcsak a friss Valleys of Gloam, és még sorolhatnám… Tényleg egyetlen árva gyenge láncszem se volt az egész programban. És mégis, igazán erős reakciókat csak a legpopulárisabb dalok váltottak ki, úgymint a Stabbing the Drama, a Nerve, az őskövület Bastard Chain, na meg a legvégén a Stålfågel, aminek a nagyszabású refrénjére már egymásba karolva, sorfalat állva ugrándoztak az emberek. Na de hol maradt ez a lelkesedés a buli korábbi részei alatt?! Mindegy is, én szétadtam elejétől a végéig, és kész.
A montreali Kataklysm több mint 30 éve a kanadai death metal zászlóvivője, ráadásul ez idő alatt bejárták már műfaj technikásabb, dallamosabb és groove-osabb terepeit is, ugyanakkor én valamiért sosem merültem el a munkásságukban pár számnál mélyebben. Az persze magától értetődő, és itt is azonnal látszott, hogy egy vérprofi, olajozott produkcióról van szó, de Speedék parádézásához képest azért egy fokkal kevésbé volt érdekes a műsoruk, akár a színpadi produkciót, akár magát a zenét tekintve. Azt meg kell hagyni, hogy Maurizio Iacono elég erős karizmájú frontember, de hosszú távon nem bizonyult túl szórakoztatónak, ahogy négy fekete egyenpólós figura 80 percig rázza a haját egy nagyra zoomolt Kataklysm felirat alatt.
Pláne hogy a kanadaiak számai a hangvételüket tekintve eleve szürkésbarnábbak, komótosabbak, meg persze sokkal mogorvábbak, és habár bőven vannak olyan masszív légkalapács riffjeik, amikre kellően erőmű sound mellett simán elbólogatnék fülig érő vigyorral egy órán át, de mivel ez itt most nem adatott meg, így a végére kicsit el is laposodott a szettjük. Ahogy láttam, ezt sokan mások is hasonlóképp érezték, legalábbis az utolsó dalokra már látványosan fogyni kezdett a közönség hátsóbb fertálya. Ugyanakkor közben elöl azért végig rendesen ment a dajdajozás, sokkal rendesebben, mint a Soilworkön, szóval nem mondhatni, hogy kudarcba fulladt volna a buli.
Inkább az lehet a helyzet, hogy hiába hasonló kaliberű a két headliner, de a táboraik között – itthon legalábbis – a vártnál kisebb volt az átfedés, és ezért alakulhatott úgy, hogy aki a Kataklysm miatt jött, azt a Soilwork még nem mozgatta meg, aki meg a talajmunkásokra volt kíváncsi, az a másik bagázst végig se nézte. De legalább ezúttal mindkét banda rajongói teljes értékű műsort kaptak, nem csak egy időkorlátos demóverziót.
Fotók: Barba Negra facebook
