2021. július 21.
Biztos mindenkinek vannak olyan koncertek beírva a naptárba, amik felérnek egy kisebb életcéllal. Amiket a többinél sokkal jobban vársz, amikre jobban készülsz, amik sokkal inkább tartják benned a lelket a szarabb napokon. Na, hát a Subscribe bulijai nálam pont ilyenek. Fogtam is a fejem, amikor tavaly rászervezték a Budapest Park-os Subira a Barba Negrá-s In Flamest, de ugye aztán beütött a korona’, aminek nagyjából az egyetlen hasznos fejleménye lett, hogy ez az egybeesés feloldódott. Szóval a Subi végül kapott egy idén nyári dátumot, meg 3 olyan előzenekart a The Idoru, a Trillion és a Tiansen képében, hogy az csak még jobban fokozta a nyáltermelésem. (Utóbb a Park el is kezdte metalfesztiválnak hirdetni az estét, ami persze kissé sántít, lévén a lineup felének igazából csak érintőleges köze van a metalhoz, de ezt most ne is feszegessük.)
Az elmúlt hetek kánikulájában előre rettegtem attól, hogy milyen lesz a Tiansen koncertje délután fél 6-kor a tűző napon (ugye ez pár éve a Loathe-nak meg a Rolo Tomassinak sem kedvezett), de szerencsére az időjárás úgy döntött, hogy a hétvégére borongósabbra veszi magát, így ezzel nem volt gond. Azt, hogy ilyen korán még alig fognak lejönni emberek a Parkba, szintén sejtettem (azt mondjuk nem, hogy lesz olyan, aki odamegy az első sorba a kordonhoz, aztán a színpadnak háttal végigüli a Tiansen egész műsorát, ami azért lássuk be, elég bunkóság), de abban is biztos voltam, hogy a zenekar ettől függetlenül oda fogja tenni magát. És hogy odatették! Már a pályájuk legelején is csak dicsérni tudtam őket, azóta meg még intenzívebben tolják a fordulatos, technikás, itt-ott aprítós, fülbemászó, tényleg zseniális modern metaljukat. Süli Tomi olyan krafttal dobol, hogy az önmagában fedezné egy közepes méretű afrikai ország éves áramellátását, Mihalik Dávid gitáros meg a nagy riffelgetés közben úgy rázza a méteres rasztáit, hogy arról minden szempontból jogosan juthat eszünkbe a korai Subscribe hiperaktivitása. Erre jön még Radó Éden, aki egyre magabiztosabban mozog és énekel a színpadon (figyeld csak a Rewind refrénjét!) – már csak a gépről játszott vokálokat sokallom néhol, de ez már apróság. A srácok egy az egyben végigjátszották a debütáló albumukat, meg mellé a tavalyi, The Last Letter című új dalt (ami amúgy szerintem az eddigi legjobbjuk), és közben megmutatták, hogy simán megállják a helyüket egy nagyszínpadon.
Ehhez képest erős kontrasztot hozott a Trillion a maga lassabb, visszafogottabb prog rockjával, ami egy kicsit ki is lógott az estéből, és pláne a Park tarkabarka környezetéből. Áron Andrisék többnyire merengős, pszichedelikus, néhol kicsit ideges grunge-ba átcsapó dalokat játszanak, amikre nem nagyon lehet szó szerint “bulizni”. Flesselgetni persze annál inkább, de az meg sokkal jobban működik egy füstös klubban, vagy ha már szabadtér, valami zöldebb kerthelyiségben sötétedés után (helló, régi Dürer!). Azt azért így is jó volt látni, hogy mennyire egy hullámhosszon van a banda, főleg Mohácsi Matyi tekergőző basszusjátéka olyan, hogy azt bármikor, bármeddig öröm nézni, meg persze Apey is legfelső ligás frontember, még ha nem is nagyon szövegel a dalok között. De nem is kell. Anélkül is maga a megtestesült stílus volt, ahogy a legvégén a végtelenül lelazult, szétcsúszós Controversialt már egy daliás cigivel a szájában slide gitározta végig. Meglepően hamar elrepült ez a tízdalos műsor, a közönség kért is volna még, de hiába, ebbe most ennyi fért bele. Azért jól esett, na.
A The Idoru tipikusan olyan zenekar, amit magamtól nem nagyon hallgattam soha, viszont pár évente azért rendre beléjük botlok valahol élőben, és mindig megállapítom, hogy ez egy oltári király produkció. Nagy lendület, nagy dallamok, nagy hangulat. Most is erre számítottam, de valahogy mégsem volt az igazi. Pedig első ránézésre minden rendben volt: Bödecs Andris (ének) meg a gitárosok is nagy hévvel nyomták a magukét, szóval elsőre arra gyanakodtam, hogy Szabó Laci a gyenge láncszem, biztos lefáradt előtte a Trillionozásban, és most azért nem szólnak akkorát a dobok. Márpedig ha egy ilyen punkos lelkületű bandából pont az erős tempók hiányoznak, akkor ott ette meg a fene az egészet. Csak később jöttem rá, hogy valószínűleg nem a játékkal volt a gond, hanem a hangosítás lett visszafogva, azért nem dörrent meg rendesen a cucc, és azért nem jött ki az energia a színpadról (ennek sajnos később a Subi is eléggé megitta a levét). Na sebaj, majd a következő klubbuli, amire valamikor betévedek, biztos pengébb lesz.
Másfél hete már volt szerencsém elkapni a Subscribe-ot a Metal Factory feszten, ahol olyan tömény bulit nyomtak, olyan atombomba hangzással, hogy napokig nem is tértem magamhoz belőle. Szóval ezután még a szokásosnál is nagyobb elvárásokkal álltam hozzá ehhez a koncerthez. Na, ehhez képest itt is hamar összetörtek az álmaim, és nem azért, mert rögtön a nyitó Gazinget csak második nekifutásra sikerült elkezdeni, ez bárkivel előfordulhat. Hanem szintén főleg a hangzás miatt, pontosabban mert aránytalanul halkan szólalt meg minden. (Még pontosabban: már ami egyáltalán megszólalt, mert Reich Tomi gitárjából például az este 90%-ában nem hallottam semmit, meg néha a többiekből sem, de ez már a kisebbik gond.) Az elején még reménykedtem, hogy pár szám elteltével majd megjön a kakaó, de sajnos nem. A pit közepén végig olyan erővel szólt a cucc, mintha a Park előtti buszmegállóból hallgatnám, de tényleg, alap beszédhangon lazán túl lehetett csevegni a zenét. Értem én, ha vigyázni kell, nehogy pár túlbuzgó szomszéd felnyomja és bezárassa a helyet, mint a Monyo Landet pár hete, de ettől függetlenül úgy van, ahogy Zsíros Ed mondta: a metalban „csak egy szabály van, szóljon kibaszott hangosan!” Ha nem ver fejbe a lábdob meg a riff, akkor hiábavaló az egész. Ráadásul az elmúlt évek parkos Subi-koncertjein soha egyszer sem tapasztaltam ilyen halkítást, de még a múlt havi Tankcsapdán sem, viszont ha mostantól ez lesz a standard a helyen, akkor nem biztos, hogy érdemes egyáltalán metalbulikat rendezni itt. (Abba már szintén csak zárójelben merek belegondolni, hogy ha például a Deftones is ilyen méltatlanul kiherélten fog szólni itt, abból pláne botrány lesz.)
Egyetlen dolog mentette a bulit valamennyire, a közönség lelkesedése. Alighanem sokaknak ez lehetett az első koncertje x hónapnyi otthon ülés után, és ennek megfelelően ment is az össznépi arconpörgés. Szóval a circle pitekkel és wall of deathekkel nem volt gond, ahogy a nagy éneklős részekkel sem (Bitter Boundary, Álomtégla, Ki tanyája’ satöbbi), sőt a nép simán túlénekelte a halk zenekart. És konkrétan ezek voltak az egyedüli olyan pillanatok, amikor egy kicsit mégis életre kelt a koncert, úgy, ahogy máskor, normál körülmények között nemigen tud. A csoportos tornagyakorlatokra visszatérve ugyanakkor megint meg kell jegyeznem, hogy random lírai verzékre egy koncerten többször is leguggolni irtó béna dolog, szóval lécci ne már, illetve az egyik jazzes témázgatás alatti körbe futkosás is elég hülyén jött ki. Néha tényleg olyan érzésem van, mintha sokan nem is ismernék a játszott dalokat.
Ha már játszott dalok: elég rövid is volt a műsor, összesen 11 szám, de ezen igazából már meg sem ütköztem, mert a sovány hangzás miatti hiányérzetet a parkos nagykoncerteken szokásos plusz 3-4 (sőt semennyi) dal se tudta volna ellensúlyozni. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy ahogy a ‘Factoryn, úgy itt is elég jól reagált a publikum a visszatérés óta megjelent tételekre, hiába elég hosszú, progos és szövevényes mindkettő. A Darken the Vermilion különösen szépen beérett két év alatt, mostanra simán akkora közönségmozgató, mint mondjuk az Every Skin az utolsó lemezről. A rendes műsort amúgy pont ez utóbbi zárta, az egy szem ráadás meg nyilván a Between Heaven and Her lett, a Subscribe Stairway to Heavenje, a magyar modern metal Free Birdje, minden eposzok eposza. Kár, hogy ezúttal egy ilyen felemás estét kellett zárnia, de annyi baj legyen – ahogy Csongor Bálint kicsit korábban, két „kiazakihogyérzimagát” között megjegyezte:
Ősszel is lesznek majd dolgok.
Szóval majd akkor ott folytatjuk, remélhetőleg a szokásos hangerővel.
Tiansen fotó: Andrási Ingrid
Trillion fotó: Bodnár Dávid
The Idoru fotó: Bodnár Márton
Subscribe fotók: Bódis Krisztián / Budapest Park
