2019. április 21.
Április elején a budapesti Satelles egy bő egyhetes turnéra indult Kelet-Európában tavalyi lemeze, a Some Got Saved dalaival. A turnéról hazatérve a hardcore-banda basszusgitárosa, magazinunk egykori főszerkesztője, Bali Dávid sok év kihagyás után újra billentyűzetet ragadott, hogy elmesélje a saját és persze a zenekar élményeit. Ennek olvasod most a második felét.
Április folyamán, lényegében egy évvel a Some Got Saved lemezmegjelenését követően nemzetközi, közép-kelet-európai turnéra vittük az album dalait, hogy a legkülönfélébb országokban olyan embereknek zenélhessünk, akik velünk hasonlóan éreznek, keresik a helyüket és az útjukat, hogy azt sugallhassuk feléjük, hogy nincs minden elveszve. A beszámoló első fele az EU-n belüli koncertekről szólt: ez az a rész, ami kevesebb izgalmat, ám annál több örömet rejt magában. Azonban átlépve azokat a határokat, amik többek között a Newbornt, a Dawncore-t vagy épp a The Southern Oracle-t is dalírásra késztették, egy olyan valóságban találtuk magunkat, amit el sem tudtunk képzelni. Ez a Past Misfortunes turnénaplójának második, befejező része a Satelles basszusgitárosától.
A bialystoki koncert után láttuk, hogy a ház körül rendőrautók állnak, de nem csak sima járőrautók, hanem szállítók. A valódi okot a mai napig nem tudjuk, csak feltételezhetjük az ajtó előtti hányásról, hogy eleve történhetett egy nézeteltérés, de azért nem szoktak a rend őrei ilyen illusztris autóparkkal kiszállni, főleg azok után, hogy a vk-n, Instagramon futótűzként terjedt a Roller School lefoglalásának híre. Miután felmentünk a szállásra, még sokat beszéltünk erről, és általában arról, hogy a másnapi határátkelésnél mire kell figyelnünk: Belorusszia szeretne az EU-hoz tartozni Ukrajnával együtt, így egyik országnak sem érdeke az, hogy a régi idők szellemében oktalanul szívassanak mindenkit, akinek nem szomszédos országbeli rendszámtáblája van, de azért azt tudtuk, hogy így is kijut majd a jóból. És jutott is bőven.
A baranovicsi kalandunkat olyan embert próbáló kalandként tudom jellemezni, ami zenekari értelemben a legjobb mérőfoka annak, hogy a csapaton belül működik-e a falkaszellem, a másikkal szembeni türelem, és az az összetartás, hogy a legnagyobb szarban is számíthass a másikra. Persze nekünk Attilával és Szabival eleve hatalmas szerencsénk volt végig, de azért ez az élmény is könnyen ihlethet még dalt a jövőben. Bialystok viszonylag határközeli város, így nem kellett messzire jutnunk, de a következő öt- és félóra teljes egészében arról szólt, hogy ellehetetlenítsék a belépésünket. Egy busz, tele hangszerekkel, baráti látogatásra jön egy olyan országba, ahol igazán senkit sem látnak szívesen? Ez több mint izgalmas kérdés volt már a lengyel határőröknek is, akik a busz alvázszámán keresztül kis túlzással a vércsoportunkat is le akarták ellenőrizni. Az itteni váratást elég könnyen vettük, vihogtunk, próbáltuk oldani a feszültséget, egy adott ponton a határőr ki is küldött inkább minket, mert látta, hogy ezzel a hét hülyegyerekkel nem megy semmire – ugyanakkor a felelőssége nem volt meg abban, hogy merje is vállalni, hogy beenged bennünket. Felettestől felettesig mindenki méregetett, nézegetett minket, legyintettek, hogy áh, inkább nem is jönnek oda, mert csak a baj van velünk, pedig minden papírunk rendben volt, csak mégsem szokványos látvány ez, főleg hogy Belorussziában tényleg problémás a koncertezés. Az országban egyfajta hitelesített papírral kell rendelkezni ahhoz, hogy nyilvános közönség előtt játszhass, de ez a rendelet kezd a ködbe veszni: ami Minszkben már beleférhet nagyobb izgalom nélkül, az egy Baranovicsi-méretű ortodox városban már felér a blaszfémiával. A lengyel határról kijutva a busz igazi szétpakoltatását még két óra kézjeles beszélgetés előzött meg a belorusz oldalon, minden csomagot, minden racket, minden táskát átkutattak, és aztán szomorúan nyugtázták, hogy nincs indokuk nem tovább engedni bennünket, hiszen a vitamin tényleg vitamin, a hangszertokban pedig nem fegyverek vannak. Bár a harmadik rack felnyitásakor már más jelentése volt annak, hogy szívesen megmutatjuk a gitárjainkat is (sic!), ez a parasztság csak annak a túlzásnak szólt, amit velünk szemben gyakoroltak mindkét oldalon, főleg, hogy az ötödik óra végén mutatták meg, hogy egyébként WC is van a várakozónál.
Végül fájó szívvel, de továbbengedtek innen is bennünket, bár eddigre már elég éhesek, szomjasak és kimerültek voltunk annak dacára, hogy próbáltuk oldani a feszültséget, ami mégis meghúzódott a háttérben annak fényében, hogy Baranovicsiben a rendőrség aznap is őrizte a klubot, hogy véletlenül se juthassunk be. A promoter, a Baranki Punx egy sokat próbált közösség, három éve egy minszki straight edge fesztivált vert szét a rendőrség, amiért több mint két hét börtön járt akkor – tényleg nem szeretik a mi fajtánkat errefelé. De ez egy olyan országban, ahol a hirdetéseken tényleges propagandaplakátok vannak (pl. a tűzoltó megmenti a kiütött Supermant), ahol gyermekek masíroznak örömmel, katonai egyenruhában az utcákon, és ahol bár szemét valóban nincs, de katona és rendőr minden sarokra jut azon túl, hogy a rádióban csak mások által feljátszott, remixelt európai-amerikai slágerek szólnak, tán nem is olyan meglepő. A határátlépést követően az első dolgunk a BelToll rendszerbe való regisztráció volt – a belorusz autópálya vámköteles, és egy kétoldali csippantó berendezést kell az autóra rakni, hogy a vámkapuk szignálja regisztrálja a haladási irányunkat. A jó hír az, hogy ezt hamar megkaptuk, amit egy másfél órás orosz rave mix hallgatásával ünnepeltünk. A rossz az, hogy az ablakmosó folyadék kioldotta a készülék gumitappancsát, ami így lerepült az autóról. Az első adandó alkalomnál félrehúzódtunk, és visszasétáltunk megkeresni azt – TZ egy kullancsot is talált azért, ami vele tartott a buszba, míg el nem pusztult. Aztán 150 méter múlva a visszaragasztott szenzor ismét lerepült. És ismét. Aztán amikor a második kapunál is úgy mentünk át, hogy nem csippant – ami így kétszer százeurós büntetést érne az ő fejükben –, éhesen, fáradtan már kezdtünk kicsit türelmetlenek lenni ezzel az úttal kapcsolatban. Az első benzinkútnál tape-pel, cipőfűzővel (!) felragasztottuk az autót újra, de ekkorra már háromórás késésben voltunk, így egy adott ponton döntést kellett hozni: vagy most azonnal elintézzük ezt, de akkor le kell mondanunk a koncertet, vagy vállaljuk, hogy ezzel még sok fejfájásunk lesz, és drága mulatság is, de a koncertet megtartjuk. Mi persze az utóbbi mellett voksoltunk, így kicsit kimerülve, végigaludva töltöttük az út további részét a városig.
A koncertet végül egy gyártelep kietlen, emeleti görkorcsolyapályájára mentették át, nagyjából egy olyan helyre, mint amilyen a Vágóhíd volt – így klubszerű körülményekről nem is álmodtunk. Ellenben több mint ötven, látszólag középiskolás, csillámporos punk kamasz ölelgetett minket, hogy délután négy óta minket várnak, a két zenekar már játszott, de örülnének, ha ennénk és mi is elkezdenénk. Ennyire bizarr élményben még sosem volt részünk, hogy ilyen öregnek érezzük magunkat: körülöttünk több tucat kuncogó-beszélgető kamasz, akik hatalmas szemekkel néztek ránk, mert az elmúlt öt évben mi vagyunk a harmadik európai zenekar, aki átjött, és miután adtak nekünk kis tálakban rizses babot (már abból a három tányérból, ami volt), megmutatták a termet, ahol játszhattunk. Lényegében egy próbatermet gondoltak újra, és az egyértelmű volt, hogy a saját backline-unkat nem hozhatjuk fel, mert annak a hangereje azonnal magunkra irányítja a helyiek, és így a rendőrök figyelmét is, így elfogadtuk, hogy a helyi, el(s)őzenekaros backline-on nyomjuk le a koncertet, amit pont úgy képzelj el, mintha egy órabéres próbateremben kéne dalokat írnod tíz év zenélés után.
És hogy milyen volt az este? Senkinek nem kívánom, hogy úgy koncertezzen, hogy mindig az ajtót kémleli, hogy vajon már itt vannak-e értünk a rendőrök, bár ezt az élményt tudta feledtetni azt, hogy az ötven-hatvan ember az életéért küzdött az első számtól az utolsóig, lényegében nem is akartak elengedni minket. A fiatal közönségünk – tényleg nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen fiatalok voltak – fetrengett, mosholt, pogózott, pusztított, sikított, ez a kaotikus szépség az olyan történeteket idézte fel számunkra, amit a régi Tilos az Á-ról hallottunk. Már a Holding Torches alatt kirúgták a gyerekek a mennyezetet, onnantól elkezdett potyogni minden illesztés és vakolat, a Tomi által használt gitárkombó a koncert harmadánál megszűnt torzított lenni, majd egyszer visszaváltott, Balázs próbált úrrá lenni a káoszon, és közben mind egyszerre röhögtünk azon, hogy mi történik körülöttünk, és tartottunk attól is, hogy itt vannak-e a rendőrök már, vagy lenn várnak-e minket. Ez a kettősség pedig épp annyira önfeledt, amennyire ijesztő is. A koncert után tényleg alig akartak elengedni minket, sok-sok fotózás és beszélgetés után azonban el kellett indulnunk azért, hogy elintézzük a nedvesség miatt lecsorgó, tape-pel felerőszakolt útdíj-ellenőrzőt. A következő másfél órában Attila és a helyi promoter hősiesen helytálltak – ha ő nem tartott volna velünk, biztosan nem vettek volna emberszámba bennünket -, szerencsére lenullázták a kalandunkat, és kaptunk egy új készüléket, bár azt persze mindenképp el akarták hitetni velünk, hogy az első leesés után megtalált eszköz nem a miénkhez tartozott, de ez a ‘mink nem szeressük a te fajtádat errefelé’ attitűd jóformán végigkísérte a belorusz tartózkodásunkat.
Ezt követően a szállásunkra mentünk, ami a promoter saját lakásában volt: kaptunk egy szobát, ahol egymás hegyén-hátán töltöttük az éjszakát, de csak halkan, hogy ne keltsük fel a másik félszobában alvó nagymamát. A brutalista lakótelepet ellepte a hajnali köd, a zenekari létezésünk egyik leghosszabb napja után pedig szükségszerű volt öt és félórát aludni addig, míg nem csörgött az első ébresztő reggel.
Egy gyors fürdést követően az általam leginkább várt út következett: régóta vágytam arra, hogy eljuthassak Minszkbe, és az a tény, hogy még koncertezhetünk is, messze a tavasz egyik, ha nem legvártabb napját jelentette számomra. A fővárosba vezető úton minden vámkapus csipogást gyermeki örömmel éljeneztünk, beérkezve pedig tényleg azt sem tudtuk, merre nézzünk: az egy dolog, hogy a város mekkora, és még azt is megszoktuk, hogy minden harmadik városra jut legalább két kiállított tank egy teljes alakos vagy kétszeres nagyítású Lenin-szoborral, de egyszerre tűnt egzotikusnak ez a belső, zárt világ, és ijesztőnek is, hogy mennyire megállt itt az idő. Minszk sokkal fejlettebb infrastruktúrával bír, mint a többi belorusz város, igazi vízfejesedésnek hat ez, ahol a központ elszív minden erőt az országból, de az is látszott, hogy a fiatalokra már nem hatnak az évtizedek óta ismételt állítások. Persze, messzinek hat még a szabadság gondolata, de az, hogy van egy látható alternatív kultúra, amit látványosan inspirál a foglaltház-kultúra, a berlini művészvilág és a kelet-európai identitástudat, mindannyiunk számára egyértelmű volt.
Az első utunk a lakásba vezetett, ahol kaptunk egy szobát a promotereknél, majd városnézésre vitt minket az egyik szervező – két és félóra alatt elvitt minket lényegében minden nagyobb tragédia helyszínére, amitől igazán megrázóvá vált az út itteni része. Láttuk a metrótámadások és tömegbalesetek helyszíneit, az emlékműveket, és így kirajzolódott egy olyan ököl, amit nagyon nehéz visszanyomni lentről. Bár azt előre jelezték, hogy jó eséllyel a rendőrök itt is szemezhetnek velünk – mert a hely, ahol játszottunk, egyfajta underground központ, de épp emiatt szürkezónában is táncol -, azt láttuk, hogy ha csoportosan mozgunk, a vízummal a zsebünkben, akkor nagy baj nem lehet. A hasonlóságok meg hamar kirajzolódtak, ami otthon a futball, itt a jégkorong, ez elég hamar evidenssé vált.
Az igazi meglepetés az volt, amikor kerestük a helyszínt, és egyre kijjebb és kijjebb kerültünk a városból: egyszer csak egy ipari gyártelepen találtuk magunkat, amihez képest a csepeli próbatermek tényleg díszletnek hatnának, és miközben a délutáni műszak munkásai kijöttek az üzemekből, olajos levegőt és verítéket hozva magukkal, néztünk egymásra bőszen, hogy itt most a szerveinket szeretnék-e, vagy csak tényleg annyira periférián van a műfajunk, hogy ismét egy titkos bulival számoljunk-e. Elvégre a plakáton sem volt helyszín, a vk-n az esemény zárt volt, a punk rocknak itt csak úgy van létjogosultsága, hogy szájról-szájra terjed, érdemben hirdetni nem lehet ezeket a koncerteket, mert egyből szétverik a rendőrök az estét. Ezt követően egy ipari liftbe bepakoltatták azokat az eszközöket, amiket fel kellett vinnünk, a liftben villany sem volt, ezen a ponton már tudtuk hogy legalább el kellett volna köszönnünk a szeretteinktől, de ami elénk tárult, ahhoz foghatóról nem is álmodtunk volna: egy igazi skandináv esztétikájú, beton- és faborítású klubban találtuk magunkat az emeleten növényekkel, egy öntörvényű agárral, post-punk mixtape-pel a háttérben, miközben a hatalmas ablakokból lehetett látni az elmenő vonatokat is. Ennyire európai élményre nem is számítottunk, teljes backline és fénytechnika volt az emeleten, ezt a klubot tényleg elrejtették a világ elől, és csak az jön ide, aki be van avatva. Az este folyamán két előzenekarunk volt, és a szervező is jelezte, hogy az emberek ránk jönnek majd főleg, de így is azt éreztük, hogy le kell győznünk az álmos hétfő nyomasztását. A hely nem is telt meg – de az csoda is lett volna, kb. közel négyszázas lehetett a klub maga -, de akik eljöttek, láthatóan egyre inkább ráhangolódtak a zenénkre. Sokáig azt éreztem, hogy méregetnek minket, de igazából csak figyelték, hogy mi is történik, és minél előrébb tartottunk a szettben, a szúrós tekinteteket annál előbb felváltották az élő Insta storyk és a villanó telefonvakuk, ahogy az előző este folyamán is. Elképesztő az, hogy ötven-hetven emberből legalább harmincan telefont ragadnak, amíg a leglelkesebb hat-nyolc ember az életéért küzdve moshol az első sorokban, amihez Balázs és Tomi is hozzátett, amennyi tőlünk telt. Az itteniek is barátságosak voltak, bár távolságtartóbbak mint baranovicsi barátaink, de az a közvetlenség tényleg egyszeri csoda lehet az életben. Itt is idejöttek azért a koncert után beszélgetni, megölelni minket, így hát láttuk, hogy átment az üzenet, csak mi is elfáradtunk annyira az este végére, hogy kevésbé tűnhettünk lelkesnek, az elmúlt két nap és a hosszú utak azért elkezdtek dolgozni az energiatartalékaink lebontásán.
A kipakolás viszont így is példaértékű volt: a közönségből 10-15 ember azért maradt itt, hogy segítsenek nekünk, mert a gyártelep bezárásával már nem működött a lift, így lépcsőn kellett levinni minden cuccot. Kaptunk két nagy bevásárlókocsit, és egy hatalmas rajként, kb. húszan indultunk el egy kb. fél kilométeres sétára, és még a busznál is ott maradtak velünk beszélgetni az emberek, megkérve minket arra, hogy térjünk vissza. És hát szeretnénk is, mert ez tényleg elképesztő élmény volt, hiszen ekkor már 48 órája tényleg teljesen egymásra voltunk utalva, és mégis kaptunk annyi szeretetet és megbecsülést, amivel felül tudtunk kerekedni a démonjainkon, a kimerültségen, a rendszertelen evésen, és a busz zárt terén, a magántér teljes hiányán, amikor már a szarás is értékes időnek tűnik. Az este további részében Tomi és én azonnal kidőltünk, a többiek még lenn zenét hallgattak a promoterekkel, reggel pedig muszáj volt ismét korán kelni, mert nemcsak a turné, hanem életünk leghosszabb utazása várt ránk, aminek fényében az otthoni vidéki utazások már végérvényesen eltörpülnek.
Amikor korábban azt írtam, hogy a Prága-Varsó táv felmérhetetlenül hosszú, még én sem tudtam, mit beszélek, hiszen nagyjából 11 óra alatt tudtunk odaérni Kijevbe. Ez pedig egyáltalán nem Attilán múlt, aki végtelen türelemmel kezelt minden elénk gördülő akadályt az egész turné során, hanem sokkal inkább az újabb határátkelésen, az ukrán utak minősíthetetlen kátyújain, és azon, hogy a beloruszok úgy újítanak autópályát, hogy arról a Waze nem értesül, így kerülővel tudtunk csak a határ felé menni. Egy adott ponton azt éreztük már mind, hogy a belorusz táj nem akar elengedni minket, a városok végtelenül hosszúnak tűntek, a betondzsungelek felénk magasodtak, és a busz végében már elkezdtem félni a mellénk-elénk törő buszoktól, jobbról előző teherautóktól, erőszakos Ladáktól, általában a kiszolgáltatottságtól. Az ország keleti része felé haladva, az orosz-ukrán határok irányában megmutatta igazi arcát Belorusszia, és ez volt a legijesztőbb – mintha tényleg megállt volna az idő, és a Stalker helyszínein találtuk magunkat álló kamionok, betonba rekedt olajfoltok és kóbor kutyák mellett.
A határátkelés legjobb része az volt, hogy ezúttal nem pakoltatták ki az autót: a nyelvi akadályok időhúzása, a részünkről tanúsított komolytalanság és a papírok azonnali bemutatása sokat segített, ahogy a belorusz tartózkodásunk alatt nem kívánatosnak éreztették magunkat, úgy annál lelkesebben engedtek el minket az országból. Az igazi probléma az Ukrajnába való bejutás volt, ahol a határőr az ellenőrzés után félreállított bennünket. Innentől indult a maratoni várakozás és a papírok többszörös ellenőrzése – a vendégszeretet itt sem kísérte a nyomunkat, és még a frászt is belénk állították, hiszen tényleg a senki földjén voltunk. Mire elengedtek minket, hiszen látták, hogy semmire sem mennek velünk, nem igazán tudtunk örülni a bejutásnak – egyfelől a borzalmas útminőség mindannyiunk gerincoszlopát próbára tette, másfelől féltünk attól, hogy egyáltalán odaérünk-e a koncertre. Márpedig az Otel’ kétségkívül az egyik csúcspontnak ígérkezett az egész turnén, még egy hónappal ezelőtt, mikor Budapesten eligazítottam két velünkkorú ukrán turistát, még ők is tudtak a koncertől, és mondták is, hogy eleve jönni akarnak, ami önmagában is szürreális volt, de a Bluesbreakerrel közös, korábbi koncertünk, valamint a helyi promoter hírverése tényleges eseménnyé tette az első ukrán koncertünket, ahova nemcsak rögös út, hanem megpróbáltatások sora is vezetett.
Kijev méretei a hetedik napra leírhatatlanná váltak, talán a dreddi MegaCity One állna a legközelebb a valósághoz, de közben az egész város annyira sokszínű, hatalmas és rétegzett, hogy minden kerületének más arculata van a saját monumentalitásán belül. Mire odaértünk este nyolc után, már hegyen-dombon átkeltünk, és tényleg alig vártuk, hogy színpadra állhassunk, hajtott minket a tettvágy, és égettük az energiánkat, hogy kiadhassuk magunkból a bejutás feszültségét. Az Otel’ a helyi Dürer Kert, presztízsértékű itt játszani Kijevben, és a szervezők is gondoskodtak a hangulatról – mire beértünk, már nagyon sokan voltak a hely előtt és benn is, nekünk pedig egy teljes sor Orange backline-t biztosítottak (!), ami nagyon megtisztelő, csak nem értettük az okát, hiszen teljes cuccal jöttünk végig. Új barátaink, az Orpha tagjai fogadtak bennünket, és a helyi zenekarok eléggé feladták a leckét: nagyon sokszínű és izgalmas az itteni underground, bár a lelkületüket nézve sokkal érzékenyebbek és visszafogottabbak, mint mi – az itteni zenészekhez és a zenekarokhoz képest mi elég harsányak és agresszívek lehettünk. Aminek igazán örültünk még, és ez elég alpári, de igaz, a wifi ténye volt, hogy legalább az édesanyámnak és az öcsémnek szólhassak, hogy élek, itt vagyok, minden rendben. Ez volt a Robot és Varsó után az első olyan koncert, ahol a hangmérnök proaktívan tett azért, hogy a lehető legjobban szóljunk, és a téglaépületet tényleg be is zengtük rendesen. A tér – ami legfeljebb 180-200-as lehetett – kellemesen feltöltötték a jelenlévők, és bár a dalokat csak felületesen ismerték, annál jobban figyeltek ránk, a játékunkra, és hogy mi történik a zenénkben. Ez a figyelem számunkra szokatlan volt, az első sorok tényleg a lefogott bundokat nézték, de azzal magyarázták ezt a szervezők, hogy az itteni koncertlátogatókat ez érdekli igazán, mert így kötődnek a zenéhez, a zenéléshez. A szett közepén sajnos basszusgitárt kellett cserélnem, mert elszállt egy húrlábam, de azért mindent megtettünk, hogy egy kicsit meghaljunk ezen az estén is – tényleg nagyon vártuk már ezt az estét, és szerettünk is volna kitenni magunkért, én is a koncert végén büdösen, izzadtan csak összerogytam egy kicsit, amíg az emberek el nem kezdtek odajönni hozzánk megköszönni, hogy jöttünk, és beszélgethettünk még a közönséggel.
A szervező három hostelszobát foglalt nekünk, végtelenül kimerültek voltunk, és autopilótában egyből a fürdés utáni eldőlést választottuk, mert tudtuk, hogy még most jön a java, kétszer nyolc óra az ukrán utakon, előbb Ivano-Frankivszkbe, majd az éjszaka leple alatt haza Budapestre.
A kétszer nyolc óra viszont nagyon hamar változott úgy huszonhattá, hogy lényegében Kijevből egy koncertnyi megállással tartottunk hazafelé. Senki idejét nem rabolnám az ukrán utak állapotának bemutatásával, de ahhoz képest, amilyen módon nekünk kellett eljutnunk egyik városból a másikba, a magyar utak nemhogy tökéletesek, hanem szabványosítandóak. Persze ennek is megvolt a maga bája, ahogy a kietlen, semmit definiáló falvakon keresztül vezetett a valaha volt legrögösebb és leghosszabb utunk – amit még egy rendőrségi megállítás tett igazán teljessé, a változatosság kedvéért -, és próbáltuk elterelni a figyelmünket arról, hogy a tankok által széttúrt útburkolatok gyakorlatilag használhatatlanok, azért 20-30 percnél többet egyhuzamban senki sem tudott aludni, hogy legalább azzal is teljen az idő. A Kijevtől Ivano-Frankivszkig tartó út megmutatta Ukrajna igazi arcát, és azt a keserűséget, amit generációknak kell majd felülírnia a jövőben. Amikor a fára fel van aggatva az eső által szétmosott rózsaszín plüssmackó, mi pedig sétálunk a busz mellett, hátha kevesebb tömeggel jobban tudja kikerülni az akadályokat, akkor azért csak mosolyogva tudtunk egymásra nézni, hogy mennyire hihetetlen ez – de legalább láttunk igazi Volgát, ha már a Ladákat, a tankokat és az ukrán zászlókat ezen a ponton nem szerettük volna tovább számolni.
Így nem is volt kérdés, hogy elég nagy csúszással értünk a helyre, ahol már kinn gyülekeztek az emberek: a Piratos egy nagyon kicsi, de annál szívélyesebb klub, engem leginkább az egykori Ciprusra emlékeztetett a Hungária körút mellett, azzal a különbséggel, hogy az akusztika és az adottságok is barátságosabbak voltak. Az előzenekarunk, a Complete közel ötvenperces koncertje ahhoz nekünk elegendő alkalmat adott, hogy kicsit kikapcsoljuk az agyunkat, és bár fél lábbal már a magyar határon várakoztunk, azért szerettük volna méltóképp búcsúztatni ezt a turnét. A gyors line-check után pedig minden adott is volt ehhez, hiszen hiába csak 30-35 ember lehetett benn, velük megtelt a terem, és bár módszeresen elfáradtak, gyakorlatilag végigmosholták a koncertünket – ennyire hatásosan talán még Bialystokban sem működtek a dalaink. Azok, akik eljöttek, láthatóan egy lapra kerültek velünk már az első dalok során, és a koncert kezdetekor már egyáltalán nem az számított, hogy mikor érünk haza, hanem hogy hogyan tehetünk azért, hogy ezek a srácok valami igazán maradandó élménnyel térhessenek haza. Magunkat vizsgálva teljesen megértettem, mennyire nehéz az, ha egy zenekart egyébként egy hétköznapi estén látszólag unottan látsz a színpadon, de valójában csak végigutazta az egész napot, nem kapott még enni sem, és közben fel kell tudnia szabadítania magát. Ezt tettük mi is, és így ez a koncert nemcsak méltó zárása lett a turnénak, hanem bennünket is át tudott görgetni a holtponton.
Az este egyetlen érdemi szépséghibája az volt, hogy Szabinak és Attilának nem hozták ki a vacsoráját, ami miatt mi is rosszul éreztük magunkat, hiszen Ati ekkor már több mint tíz órát levezetett nekünk, és hát Szabira is várt még egy szakasz – mi a koncert után az utak ellenére is szinte azonnal elaludtunk, bár itt is éreztük, mintha fogságba ejtene minket Ukrajna, és olyan hosszú lenne, mintha sosem jönne szembe a határ. Az esti gázsit el is tankoltuk, rajtam pedig úrrá lett ismét a magány, de leginkább azért, mert megfogalmazódott bennem, hogy mennyire hálás vagyok ennek a hat embernek azért, hogy mellettük mennyire nem érzem magam magányosnak, és hogy akár kétszer ennyi időre is a nyakamba venném az utakat, ha arról lenne szó, még az sem érdekelne, hogy itthon csak az üres szobák és a néma csend vár. Aztán mire ezt végig is gondoltam, már a határnál keltem fel, ahol több mint három órát kellett várnunk, hogy hazaengedjenek. De legalább az illetékesek is látták rajtunk a használhatatlanságot, és emiatt hálás is vagyok nekik, mert már kettőig sem láttunk a kimerültségtől.
A turné másnapján hárman már ismét a próbateremben voltunk, és készültünk a következő stúdiózásra, ami garantáltan nem hagy teret a post-tour-bluesnak és a menéstelenség depressziójának. Túl könnyű megszokni azt, hogy minden nap más az úti cél, hogy a pörgésben mennyi impulzus ér, és ezt hogyan dolgozod fel azokkal, akikkel körülveszed magad. Persze, látszólag ez a turné nem tűnhet nagy dobásnak egy külső szempár számára, hiszen egy DIY-körúton egy feltörekvő underground zenekar a nyakába vett olyan országokat, ahova más amúgy elsődlegesen nem jut el, de az a helyzet, hogy egy szavunk sem lehet. Minden városban vártak bennünket, minden promoter nemcsak hallgatott minket, hanem tett is arról, hogy a zenénket megmutassa azoknak, akiket érdekelhetünk, a streaming platformokon eddig is láttuk az innen érkező érdeklődést, és szeretnénk is erre építeni a jövőben, illetve a turné végére olyan minimális plusszal jöttünk ki a körből, amit vissza tudunk forgatni a zenekar rövidtávú terveibe. Ez több, mint szerencsés lapjárás, és persze, nem egy nagymenő ügynökség kötötte végig a dátumokat Nyugat-Európában, de nem is kellett fizetnünk azért, hogy unott arcoknak játszhassunk felszopóként egy hatzenekaros este kongó termeiben, hanem eleve olyanokat szólíthattunk meg, akik velünk rezonálnak, és akik szívesen visszavárnak bennünket – ez pedig többet jelent mindennél, főleg, hogy a függetlenségünket is meg tudtuk tartani.
A jövőre nézve az teljesen látszik, hogy a korábbi német sajtóérdeklődés a lengyel szeretettel párban új kapukat nyit majd meg számunkra, illetve szívesen visszatérnénk mindkét EU-n kívüli országba is, ha lesz adandó alkalom, mert az ilyen utakon saját magunkról is sokkal többet tanulhatunk. De ami a legnagyobb erénye a közösen megtett útnak, az tényleg az, hogy itt mérettetik meg igazán, hogy egy zenekar csak híres akar lenni, és a tagjai versengenek-e a Tinder matchekben, vagy van-e olyan üzenetük és motivációjuk, amiért a nyakukba vesznek egy busszal olyan városokat, ahol leszakítják értük a plafont, ahol nem tudnak mit kezdeni az érzelmeikkel, ahol méregetik a játékukat vagy kikérdezik a technikai hátterüket, miközben a rendőrség mindig egy lépéssel hátulról kémlel. Büszke vagyok arra, hogy ezekkel a srácokkal zenélhetek, hogy Atival a falka immáron teljes – Szabi eddig is közénk tartozott már -, és hogy ezekből az élményekből erősebb és értékesebb lesz a köztünk lévő kapocs, mint valaha, amitől már most jobb zenekarrá váltunk, mint ahogy elindultunk – ezt pedig mielőbb szeretnénk majd itthon is bebizonyítani mindazoknak, akik eddig is hittek bennünk.
