2013. május 3.
(A belgiumi fesztiválnapló első részét itt olvashatod: a cikkben olyan zenekarok koncertjeiről írtunk, mint a Kid Dynamite, a Title Fight, a Pennywise, a Hatebreed, a Grade és a Streetlight Manifesto.) Nem lehet azt mondani, hogy reggel 8-kor csak úgy kipattantunk az ágyból, elvégre néhány órát tudtunk csak aludni. Viszont a reggeli ébresztésnek beállított We Found Love című Rihanna/Calvin Harris koprodukció olyan hangos volt, hogy akkor sem tudtam volna visszaaludni, ha nyomban bealtatózom magam. Gyors reggeli, 90-es évekbeli magyar punk-rock klasszikusokra sing along a hotelszobában, aztán indulás a 18 km-re lévő Meerhoutba, hogy ott folytassuk, ahol előző este abbahagytuk.
Pontban fél 11-kor lépett színpadra a Nothington, akiket először, és ezidáig utoljára már több mint három éve láttam a budapesti Mappa klubban. A szett az akkoriban megjelent Roads, Bridges & Ruins című keresztelt nagylemez dalaira támaszkodott, persze helyett kaptak az első, és harmadik nagylemez ismertebb tételei. Sok magyarázás nem volt a számok között, mondjuk idő sem volt nagyon erre, hiszen mindössze fél órát kaptak a szervezőktől. A rendkívül bulizós társaságnak tartott The Dopamines vette birtokába a nagysátor színpadát ezek után, és elsőre sikerült is bizonyítani, miért olyan hírhedtek: a tagok whiskeys üvegekkel vonultak fel a színpadra, mindezt kicsivel fél 12 előtt. Az Expect the Worst című nagylemezük egy hibátlan pop-punk korong, szóval kíváncsian vártam, milyen lesz, de sajnos olyan botrányosan rosszul szóltak, hogy a számokat is csak hébe-hóba sikerült felismernem. Ezek után átnéztünk a hardcore színpadhoz, hogy megnézzük élőben az újsulis angol hardcore színtér egyik friss felfedezettjét, a Midnight Soulst. Sajnos élőben, ráadásul pontban délben egyáltalán nem jött át, pedig albumon egészen hallgathatóak. Sajnos a koncertből leginkább az maradt meg, hogy a srácok a pózoláshoz jobban értenek, mint a számaik eljátszásához, ezért a koncert végét meg sem várvra távoztunk a tett helyszínéről – arra már csak itthon lettem figyelmes, hogy a srácok időközben be is jelentették feloszlásukat, pont amikor ténylegesen kezdték őket felfedezni szűk pátriájukon kívül is.
Szerencsére most nem kellett futni, megvárhattuk kényelmesen a következő bandát, ami a keleti-parti dallamos punk szcéna nagyjából két-három éve toronymagasan legjobb zenekarát, az Iron Chicet jelentette. Korábbi sérüléseimet teljes mértékben magam mögött hagyva bementem a színpad elé, és nagyon jól szórakoztam, miközben magamról megfeledkezve dobáltam hab testem a műértő közönség látszólag erősebb karú fiatalemberei közé. Mivel a hőmérséklet alapvetően nyolc fok környékén érte el tetőpontját, dzsekiben néha kényelmetlen volt teljesen elveszteni az észt, de ilyen ez a rock’n’roll szakma, szokták mondani. Az igazi showműsor csak ezután jött: színpadon a Pure Love! Hiába nem volt kordon, az első dalnál csak nézett ki magából a közönség, mert láthatóan meglepődött a publikum, hogy a vegytiszta rock’n rollt játszó társaság egyáltalán mit keres ezen a színpadon? De Frank Carter gyorsan helyretette a dolgokat, miszerint ez egy punk-rock buli, használja ki mindenki a lehetőséget, bár ők leginkább a színpad nélküli zenélést kedvelik. Ezután ő is, és a korábbi The Hope Conspiracy/The Suicide File gitáros Jim Carroll is szinte több időt töltött body surffel, mint a színpadon egyszerű gitározgatással, vagy Carter esetében énekléssel. Volt minden, mint a búcsúban, Carter hívta az asszonyt, kellett kiabálni, hogy „yee”, Carter lejött a közönség közé énekelni, felült egy nagyobb darab srác nyakába, és onnan énekelt végig egy számot. Körbejárták számok alatt úszómatraccal az egész sátrat, persze a publikom karizmaiban rejlő lehetőségeket teljesen kiaknázva. Egyébként nem volt rossz ötlet, hogy csinálták a műsort, mert egyébként biztosan unalomba fulladt volna az egész.
Elmentünk gyorsan megnézni a The Ataris végét, teljesen ugyanaz volt, mint pár nappal azelőtt Bécsben, bár az azért nem gyenge, amikor a Boys of Summert háromezren egyszerre éneklik, kár, hogy nem saját szám, meg az is, hogy a hideg ráz tőle. A néhány nappal korábban Budapestet is megjárt Narrows meglepetésemre egészen megtöltötte a középső színpadot a kb. 3 órás kezdés dacára. Sajnos a hangosítás itt is botrányosra sikerült, a gitárok teljesen kásásan szóltak, az ének túl hangos volt. Gondolom, a hangmérnök úr elment uzsonnázni, de az is lehet, hogy ebben a sátorban olyat en bloc nem alkalmaznak. Megnéztük a Strung Out produkcióját, de a fáradság sajnos ismét lecsapott. Volt No Voice of Mine, Too Close Too See, de hiába a gyors tempó, szinte majdnem egy helyben állva sikerült elaludnom. A koncertet a klasszikus Bring Out Your Dead/Matchbook párossal zárták, ami tőlük így tökéletes is volt. Belenéztünk az akusztikus sátorba, ahol épp Tim Vantol teljes zenekarával húzta a talpalávalót, és bármennyire is szimpatikus arc, most valahogy egyáltalán nem tudott meghatni. Valahogy a Less Than Jake mindig kimaradt, most sikerült őket is pótolni, és ugyan legalább tíz év telt el azóta, hogy akármelyik lemezüket is hallottam volna, mégis egészen életet lehelt belém a produkciójuk. Az Automatickal kezdtek, és még az All My Best Friends Are Metalheads, és a Look What Happened is elhangzott. Belenéztünk a Sparta koncert elejébe, szerencsére pont két dal is felcsendült a Porcelain lemezről, bár utólag kiderült, hogy leginkább a debütáló album, a Wiretrap Scars korong slágereit erőltették.
Minket viszont sajnos már várt a hardcore színpadon a Polar Bear Club. Most sikerült ötödik alkalommal elkapni őket, és szokás szerint beleadtak apait-anyait, a közönség elég jól vette a lapot, kellemesen kiugrálhatta magát boldog-boldogtalan. Viszonylag elég régivonalas szettet dobtak össze, a legtöbb szám a debütáló LP-ről hangzott el, de persze a két Chasing Hamburg lemezes slágernóta, a Living Saints és a Light of Local Eyes is helyet kapott listán. Végre szólt egy kis lakossági diszkó zene a középső sátorban, de mire közelebb értünk, kiderült, hogy csak az August Burns Red introját sikerült elkapni. Ebből ugyanis az Internal Cannon című dalba csaptak át a srácok. Sajnos itt tényleg holtpontra jutott a buli, és úgy éreztem, szükség van egy kis pihenőre, úgyhogy a már említett metalcore brigád, és a Strife is kimaradt a szórásból. Nem maradt ki viszont Vinnie Caruana, aki mostanában leginkább az I Am the Avalanche énekeseként kerül a figyelem középpontjába, ráadásul a közelmúltban jelent meg első szólólemeze, de az idősebb korosztálynak ő mindig is a 2000-es évek elejének egyik legjobb és „legalapabb” pop-punk alakulatának, a The Movielife-nak az énekese marad. A Symphony című IATA dallal nyitott, majd következett néhány saját szerzemény, többek között kiderült, hogy az új lemezes Boy, You’re in Heaven a tavaly elhunyt No Use for a Name énekesnek, Tony Slynak az emlékére lett megírva. Jött pár The Movielife nóta is, többek között a Hey, 10 Seconds Too Late, majd utolsó előtti tételként a gigasláger Walking on Glass. A közönség egyébként végigénekelte a koncertet, sőt utóbbi szám alkalmával valaki stagediveolt is egyet, ami tényleg csak azért furcsa, mert egy akusztikus bulin történt mindez. A Brooklyn Dodgers volt az utolsó dal, majd kiderült, hogy hamarosan európai turnéra indul az IAtA, és a korábbi főbanda újjáalakulása sincsen teljesen kizárva.
Geoff Rickly, a már feloszlott Thursday énekese volt a következő fellépő, és főleg saját számokat játszott, de azért két régi klasszikus (The Side of Brightness, Standing on the Edge of Summer) is előkerült. Utána jött a fesztivál egyik fő attrakciója, a Black Flag dalokat játsszó, egyébként több eredeti tagot is számláló FLAG. Az énekesi pozíciót Keith Morris birtokolja, kivéve ha éppen az elmúlt 12 évet a Misfits-ben töltő, alapvetően ritmusgitáros Dez Cadena ordibál. A műsor első felét néztük meg, a Revenge indította a showt, majd Fix Me, Police Story, Depression, és így tovább. Egyébként a banda gyors volt, friss és feszes, a viszonylag fiatal közönség viszont azonkívül, hogy végig ugrabugrálta az egészet, látványosan nem ismerte sem a dalokat, sem a szövegeket. A vége előtt távoznunk kellett, ugyanis a nap headlinere nem más volt, mint a Bad Religion. Mivel ők az egyik legmegbízhatóbb zenekar, legyen szó lemezről, akár koncertről, még így öt korábbi alkalom ellenére sem tudtam volna kihagyni egy percet sem a műsorukból. Az új lemezes Past Is Dead indította a bulit, majd jöttek szépen a klasszikusok: We’re Only Gonna Die, Generator, Suffer, No Control, You, de igazából le lehetne írni az egész setlistet. Egyetlen érdekesség volt mindössze, hogy ugye alapvetően három gitáros van a zenekarban, viszont csak egy volt a színpadon. Brett Gurewitz ugye sosem turnézik, viszont Greg Hetson hiányát sokan nem tudák mire vélni. Időközben felröppentek olyan pletykák, miszerint távozott volna a banda kötelékéből, de egyelőre ezt senki sem erősítette meg. Az egy gitár ellenére egyébként a koncert teljesen korrekt volt, az Against the Grain picit mondjuk furcsa volt, de ez legyen persze a legnagyobb gondunk.
Összességében idén is megérte kimenni Grezrockra, viszont ami nagyon feltűnő volt, hogy egyre kevesebb honfitársunk volt kint a fesztiválon. Míg néhány éve állandóan ismeretlen magyarokba botlottunk, most az oxfordi magyar különítményen, ill. rajtunk kívül talán egy néhány fős magyar csoport volt csak kint. Idén először nem mondom azt, hogy jövőre biztosan nem megyek, mert tényleg nagyon jó volt a társaság, nagyon sok jó koncertet néztünk meg, és persze nagyon elfáradtunk a végére, de az ilyen fáradságot minden hétvégén el tudnám viselni. Ha a következő bandák (ezek nagy része persze feloszlott, de ugye a Groezrock esetében ez nem jelent semmit) valamelyike ott lesz jövőre, akkor garantáltan ismét nekivágunk: Fugazi, Quicksand, Rival Schools, Sense Field, Sunny Day Real Estate, The Promise Ring, Elliott, Modern Life is War, American Nightmare, Another Breath, The Movielife.
