2013. április 30.
Tavaly úgy voltam vele, hogy 2013-ban már tényleg nehéz lesz kicsábítani Belgiumba, aztán amikor kiderült, hogy két, korábban teljesen elcsíphetetlen banda is tiszteletét teszi az idei Groezrock fesztiválon, nem is volt kérdés, hogy menni kell, és már január, február környékén nekiálltunk szervezni az utat. De mi van akkor, ha a két banda pontosan ugyanabban az időpontra kap beosztást, más-más színpadokon, és hogy kicsit bonyolítsuk a helyzetet, abba az időzónába betettek még egy kötelezőnek tervezett koncertet. Sajnos van egy ilyen hátránya a fesztiválnak, hogy mindent nem lehet megnézni, így is elég kemény napi 12-14 órán keresztül koncerteket látogatni, és akkor még jusson mindenre idő is, nem? Sajnos a szervezők néha elég érdekesen csinálják a beosztást, és hasonló kaliberű bandák ugyanabban az időpontban lépnek fel, így néha rá van kényszerítve az egyszeri halandó, hogy az életét komolyan befolyásoló döntéseket hozzon. Kivéve, ha szerencsés csillagzat alatt születik, mint jelen sorok írója.
A két kérdéses banda egyike az Európában még soha nem koncertező philadelphiai hardcore-punk legenda, a Kid Dynamite volt, míg a másik a 90′-es évek poszt-hardcore-emo vonulatának legalapabb zenekara, a Texas is the Reason, mely az 1997-es feloszlás után tavaly alakult újjá. Előbbit biztosan sokkal többet hallgattam, utóbbinál viszont tényleg nem sok banda áll hozzám közelebb, szóval alapvetően az utóbbira terveztem menni, de aztán szerencsére nem kellett választani, ugyanis bejelentettek egy nappal a fesztivál előttre egy Ham nevű falu művelődési házába egy klubbulit, melyre Jason Shechuk és hű fegyverhordozói is hivatalosak voltak. Szerencsére egy nappal a fesztivál előtt terveztünk kirepülni Belgiumba, így nagyjából tíz óránk volt arra, hogy abszolváljuk a nagyjából 160 km-s távolságot Charleroi repülőtere és a már említett Ham nevű falu között. Az idő borzalmas volt, egész nap szakadt az eső, és a 25 fok után a reggeli 7 is elég kevésnek hatott. Rendesen elázva érkeztünk meg hat körül, majd rendes magyar módjára betolakodtunk előre, ugyanis a buli 350 főre volt limitálva. Bejutottunk, volt egy csomó banda, de igazából csak kóvályogtunk, visszamentünk a hotelbe pihizni kicsit a koncert előtt, mert a reggel négyes ébredés, és a brüsszeli városnézés lefárasztott rendesen mindenkit. Amikor a helyre késő este visszaértünk, a Smoke or Fire csapott a húrok közé, a közönség elég jól vette a lapot, volt együtténekés, lökdöste egymást a jónép kitartóan.
Türelmetlenkedve vártuk már hogy végezzenek, majd egy kb. 10 perces átszerelés után a Two for Flinching – Heart a Tact dalokkal kezdetét vette a történelem első európai Kid Dynamite bulija. A közönség elképesztő volt, az egész koncert alatt ment a stagedive, a bodysurf, minden ami egy hardcore punk koncerthez szükséges, de persze sokat segített, hogy nemhogy kordon nem volt, de a színpad is kb. 40-50 centi magas lehetett csak. Persze jöttek jobbnál jobb nóták, többek között a Pause, Cheap Shot Youth Anthem, Zuko’s Back in Town, és legalább huszonöt dal biztosan elhangzott. Nagyjából három-négy számig bírtam ki oldalt, majd bementem középre, ahol több kellemes dolog is történt velem ezek után: belekönyököltek a szemembe, amiről egy pillanatra azt hittem kifolyt, majd a szám szakadt szét egy kicsit, de a vérzés szerencsére 5 perc után elállt, és még a középső-alsó fogaim is a helyükön maradtak, szóval boldogság volt minden szempontból. A koncert utolsó száma a debütlemezes Shiner volt, ez adott utolsó esélyt a mindenre elszánt közönségnek, hogy ugorjanak a színpadról, vagy együtt énekeljenek Jasonnel. Az estét záró Rocket from the Crypt sajnos nem igazán kötött le, arról nem is beszélve, hogy ápolgatnom kellett a kis sérüléseim, ill. annyira a Kid Dynamite hatása alatt voltam, hogy még az elalvás is nehezemre esett.
Nagyjából 6-7 óra alvás után elindultunk Meerhoutba, a tényleges Groezrock első napjára. Első bandának a délben kezdő bostoni illetőségű Far From Finishedet néztük ki. Utolsó, Forgettable című LP-jüket illik cikizni, mivel a dallamos street-punk helyett ott leginkább színtiszta r’n’r-al operálnak, aminek sajnos az lett a következménye, hogy ezt ők is túlságosan komolyan vették, cserébe nem is játszottak arról a lemezről, és visszatértek az eredeti vonalhoz. Egy-két új dal mellé tehát az első albumok dalait csempészték a repertoárba, melyek között természetesen ott volt a Bastard’s Way, de nem maradhatott el a klipes Roses and Razorblades sem. Sajnos a Riverboat Gamblers olyan kásásan szólt, hogy inkább elhagytuk egy időre a nagyszínpad környékét, és a fesztivál piacán néztük körül. A Streetlight Manifesto csapott a húrok közé visszaérkezésünkkor, és bár a ska-punk vonal kicsit több, mint tíz éve teljesen hidegen hagy, azért egészen élvezhető műsorral rukkoltak elő, bár sajnos egyetlen Catch 22 dal sem hangzott el, pedig sokat dobott volna az összképen. Az évek óta borzasztó hangosítással megáldott Impericom színpadon épp a Lagwagon főnök aktuális projectje, a róla elnevezett Joey Cape’s Bad Loud húzta a kicsit rockos talpalávalót. Az első egy-két dal sajnos egy teljes egészében megfejthetetlen hangmasszának tűnt, majd szerencsére néhány poti tologatása után úgy tűnt, valamelyest javul a helyzet, és a nagyfőnök a tőle már megszokható minőségű, slágeres dalokkal örvendeztette meg a műértő közönséget.
A King is Deaddel nyitó A Wilhelm Scream sajnos totálisan elveszett a nagysátorban, hozzájuk a kordon nélküli Etnies-színpad sokkal jobban passzolt volna, de egy-két új dal mellett azért lenyomták az alapszámaikat, mint a Mute Print, vagy a Me vs. Morrissey. Az első rohamtepót utánuk sikerült összehozni, ugyanis a AWS végének pillanatában kezdődött kb. 500 méterre a Samiam. A másfél évvel ezelőtti, budapesti bulihoz hasonlóan az utolsó, Trips című nagylemez slágereit, ill. az Astray-re keresztelt, mára már alapműnek tekinthető albumuk dalai adták össze műsoruk gerincét. A kaliforniai Pulley nagyjából 13-14 éve az egyik kedvenc dallamos deszka-punk bandám volt, akiket sajnos az elmúlt 10 évben teljes mértékben hanyagoltam, de az anno rongyosra hallgatott Together Again for the First Time lemezről szerencsére eljátszottak néhány dalt, és útitársaimmal szinte minden egyes szám elején megjegyeztük, hogy „hú, ez is mekkora szám”. Kicsit megkésve ugyan, de kis túlzással tényleg egy álom vált valóra ezzel a koncerttel. Újabb futás következett, először tettük be a lábunkat az akusztikus színpad köré épített sátorba, ahol az In This Diary-val épp a húrok közé csapott a The Ataris főnöke/idegbetege Kris Roe. Pontosan hat napja láttuk a főbandát Bécsben, a szett nagyjából hasonló volt, viszont volt egy-két meglepetés is, pl. az I.O.U One Galaxy, vagy a Broken Promise Ring. A koncert legjobb pontja a Skulls feldolgozása volt a legendás Misfitstől.
Lassan megjelentek fáradság kezdeti jelei, amikor azért kis rábeszélés után rávettük magunkat, hogy megnézzük, mit tud élőben a The Story So Far. Az, hogy nagyon jó koncert volt, még csak egy óvatos megfogalmazás, hiszen a banda a debütlemez Under Soil and Dirt dalaira építette fel setlistet, amit az idén megjelent új album slágereivel (Right Here, All Wrong, Empty Space) támogatott meg. A közönség talán itt volt a legelszántabb az egész fesztiválon (persze a Kid Dynamite-ot nem láttam aznap), tényleg egész végig repkedtek az emberek a színpadról, ment az éneklés, szinte egy másodpercnyi szünet sem volt, ha meg mégis, afelett teljesen elsiklottam, annyira magával ragadott a bulihangulat. Szűk fél óra maradt evésre-ivásra, aztán ismét rohanás, ugyanis Frank Turner következett a nagyszínpadon! Az új album leghúzósabb dalával, a Four Simple Words-zel indult a show, és tényleg az egész koncert egy igazi show volt a javából. Voltak a gigaslágerek (If I Ever Stray, I Still Believe), volt a személyes kedvencem, a Reasons Not to be An Idiot, mégis a legemlékezetesebb pont az volt, amikor a zárótétel, a Photosynthesis utolsó refrénje előtt leállt a zenekar, Turner kérte a nagyjából 3-4000 embert, hogy foglaljon helyet a földön, amit a jelenlévők nagyjából 2/3-ada meg is tett, de a keverőtől előre csak néhány exhibicionista rajongó nem volt erre hajlandó. Turner folytatta a nótát, majd amikor jött az a rész, hogy „I won’t sit down”, a tömeg egy emberként ugrott talpra, és fejezte be a dalt mindenki Frank bácsijával.
Ismét sietősre vettük a figurát, ugyanis épp kezdett a legendás, érzelmes hardcore-ban utazó kanadai Grade. Elvileg már régen feloszlottak, szóval gondolom, azzal siklottam át a nevükön lineup böngészése közben, hogy ez biztos egy másik ugyanilyen nevű banda lehet. Mindenesetre játszottak, és ha már ott voltak, nyomtak egy korrekt bulit, szerencsére megszólaltatva több dalt is utolsó korongjukról, a Headfirst Straight to Hellről. Vissza a nagyszínpadhoz, már ment is a Hatebreed, és persze mentek a slágerek is, az As Diehard as They Come ment éppen érkezésünkkor, majd Perseverance, két nóta az idén tíz éves Rise of Brutality-ről (Live for This, This is Now), de természetesen volt Destroy Everything, ill. az egyik legnagyobb klasszikus, az I Will Be Heard. Jastáék már ténylegesen egy rock show-vá szelidítették produkciójukat, de nincs rájuk egy rossz szavam sem, mert profi, másrészt legalább látványos és hatásos is egyszerre. Már nem is számolom hányadszor kerültek a szemem elé, de ők pont az a hardcore banda, akiket bármikor szívesen megnézek annak ellenére, hogy a hardcore azon ága, amit ők is képviselnek nem kimondottan a szívem csücske.
A Title Fight csapatát viszonylag gyakran láttam az elmúlt néhány évben, most sem terveztem őket kihagyni. Egy biztos, kezdik az első EP-es dalokat kikoptatni a repertoárból (egyedül a Youreyeah és a Symmetry volt), és a két nagylemez slágerei vitték a hátukon a produkciót. A műsor a Floral Green egyik himnuszával, a Secret Society-vel kezdődött, a közönség persze vette a lapot, és szebbnél szebb stagedive-ok bemutatásába kezdett. Sajnos az utolsó albumról most nem a szívem csücskeit játszották, de azért a Like A Ritual kárpótolt valamelyest. Bár a hangzás rendkívül gyér volt, mégis örömmel nyugtáztam, hogy végig tudtam nézni őket, és az is nagyon valószínű, hogy nem hagyom őket ki legközelebb sem, ha kicsit is közelebb merészkednek hozzánk. Tinikorom egyik legnagyobb kedvence, a Pennywise húzta a talpalávalót a nagyszínpadon, immáron ismét az eredeti énekes, Jim Lindberggel. 2007-ben láttam őket utoljára ezzel a felállással, és nem sok dolog változott: akkor is volt Nirvana feldolgozás, most a biztonság kedvéért volt Black Flag, és a Stand By Me is Ben E. King-től (hogy minek azt nem tudom, mert igazán játszhattak volna akár saját számokat is). Egyébként azokkal nem volt gond, még egy-két meglepetés (pl. Broken, Society, Straight Ahead) is belefért a műsorba.
A buli végét meg sem várva már tényleg futólépésben haladtam a középső színpadhoz, hogy lássam azt, amiért jöttem! Annyi év reménytelen várakozás után végre színpadon a Texas is the Reason New York-ból. A Do You Know Who Yor Are című dal introjával indult a műsor, a teljesen sötét színpadon csak a hangfalakra rakott égők világítottak. Hirtelen minden világos lett, és már szólt is a Back and to the Left, és itt elkezdődött az egy órás katarzis, aminek köszönhetően nagyjából 10 percnek tűnt az egész koncert. Jöttek az egyetlen nagylemez slágerei, amiről (szubjektívan nézve a világ legjobb albumindító nótáját,) a Johnny on the Spotot vártam a legjobban, meg is kaptam harmadikként. Sok magyarázás nem volt szerencsére, jöttek a dalok egymás után. A debüt EP első két dala pl. egyben ment, hihetetlen volt. A végén volt még Antique és Jack with One Eye is. Norm Arenas gitárossal később összefutottam a merch sátorban, egyrészt örök hála, hogy szétnyitotta a kedveméért a leleltárazott, és bedobozolt cuccokat, hogy tudjak vásárolni (mondjuk a Groezrock által kihelyezett nő majdnem felrobbant az idegtől, hogy számolhatja át megint az egészet), másrészt mondta, hogy néhány napon belül bejelentik az európai turnét is, és még nekem sem kell majd ennyit utaznom legközelebb.
Miután vége lett nem túl sokat gondolkodva ismét futásnak eredtem, szerencsére az akusztikus színpad kb. csak kb. 200 méterre volt, ahol elvileg már javában játszott Dave Hause, de aztán kiderült, hogy még nincs olyan közel a vége, hiszen még ott tartózkodásom után is elég sok dalt eljátszott. A Pretty Good Year című The Loved Ones akkordjaiba csapott bele érkezésemkor, majd később ezen felül eljátszott még egyet korábbi bandájától, mégpedig nem mást mint a 100K-t, és előkerült még a Coma Girl a The Clash-től is. Utolsó dala a Resolutions volt, melynek a végén a közönség könnyedén túlénekelte Dr. Hause-t. Amikor vége lett, vártunk picit, és el is indultunk, a hardcore színpadhoz, viszont utólag kiderült, hogy jött még a The Bridge is az anyabandától, és az egyik klipes szóló szám, a C’Mon Kid zárta ténylegesen a műsort. A Comeback Kid molinó előtt viszont gyanúsan nem a Scott Wade-del turnézó kanadai csapatot láthattuk, hanem a Backtracket, akik kaptak néhány számra való műsoridőt turné-társaiktól, ami rendkívül szimpatikus húzás volt (tavaly ugyanezt csinálta egyébként a Terror is). Idén tízéves az első CBK lemez, a Turn it Around, amely a 2000-es évek kétségkívül egyik legerősebb hardcore punk lemeze, és azt is megkockáztatom, hogy olyan erős lemezkezdés, mint a már említett korong első három dala, nem sok létezik még a világon, ebben a műfajban legalábbis tényleg nem sok. A koncerten egyben ledarálták a komplett lemezt számról-számra, ami elég nagy élmény volt egyrészt azért, mert nem láttam Wade-del a CBK-t 2005 óta, másrészt pedig azért, mert az első, Kék Yukas koncertjük a Championnal tényleg elképesztően emlékezetesre sikeredett, amelynek anno napokig hatása alatt álltam.
Pontban éjfélkor kezdte műsorát a nap headlinere, a chicagói Rise Against. A leginkább (sajnos) az Appeal to Reason album dalaira épülő szett szerencsére bőven tartogatott meglepetéseket: először is végre hallottam kedvenc számom élőben, ami nem más mint a Heaven Knows (mondjuk itt a Revolutions Per Minute lemez megidézése véget is ért), majd előkerült a debütáló, The Unraveling lemezről is az Alive and Well, ami azért tényleg elég meglepő volt, hiszen a korábbi négy alkalommal, amikor láttam őket, egyszer sem nyúltak az első albumhoz. A ráadásban volt akusztikus blokk, először Hero of War, aztán Dave Hause vendégszereplésével a Swing Life Away, majd az utolsó lemezen lévő Make It Stopban Geoff Rickly a megboldogult Thursday énekese dalolt Tim McIlrathékkel. A koncert a Give it All/Savior párossal ért véget, és megmondom őszintén, sokkal rosszabbra számítottam, úgyhogy boldogan pattantunk be a bérelt járgányba, és a sebességi korlátokat figyelmen kívül hagyva közelítettünk szállásunk felé, mert másnap már 10:30-kor programunk volt, és a Rise Against valamikor bőven fél kettő után fejezte be műsorát.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
(A fotók többségét a Cutting Edge-től loptuk)
