2011. szeptember 26.
Ha jól számolom összességében ez volt a harmadik, idén pedig a második olyan koncertem, ahol a színpadon a legendás In Flames zenekar produkcióját fürkészhettem és habár megközelítőleg sem voltam annyira izgatott, mint az első Petőfi Csarnok-béli élményem kapcsán, de, mint azt már korábban leírtam a skandináv death metal megteremtői számomra mindig olyanok lesznek, mit egy szelet a kedvenc étkemből. Azaz bárhol és bármikor jöhet, így örömtelien és mosolyogva vettem tudomásul pár hónappal ezelőtt a Skalar Music Hungary által szerezett klubkoncert bejelentését és ezek után részvételem nem is lehetett kétséges.
A Club 202 név hallatán először én is csak kapkodtam a fejem és csak pár héttel később ált össze a fejemben a kép, hogy itt nem másról, mint a Wigwam jogutódjáról van szó. Pár kamaszkori emlékem egyből felsejlett a hely hallatán, amelyeket abban a pillanatban hevesen el is hessegettem. Néha jobb nem bolygatni a múltat! A Budafok kocsiszín villamosmegállónál (18, 41, 47) elterülő hely alapvetően igazi „rockertanyaként” van számon tartva és mindez a névváltás után sem változott túl sokat, azt a fontos tényt leszámítva, hogy most már nem csak a Sex Action zenekarral és társaival találkozhatunk majd itt, hanem olyan modern felfogású sztárcsapatokkal is, mint pl. a Guano Apes, a Cynic, a Morbid Angel, a Raunchy vagy épp az As I Lay Dying. Az én szempontomból mindössze egy komoly baj van/volt a hellyel: rühellem az indiánokat! Karl May-tól falra mászok, a régi NDK-s Winnetou filmek okozta lelki sérülések miatt pedig még mindig rémálmaim vannak. Annyi baj legyen, ugyanis a hely felszereltsége meglepően felkészült és tisztességes volt. Pozitív a csalódás!
Mostanság az életem az átlagosnál is túlzsúfoltabb, így annyi időm sem volt, hogy az előzenekari poszton teljesítő Noctiferia munkássága után szaglásszak, így a hajszálpontos fél kilences kezdésig semmit sem tudtam a csapatról. No persze sejtésem volt és annyi rutinom már kialakult az évek során, hogy e tekintetben ne tévedjek, így gyakorlatilag rezzenéstelen arccal konstatáltam, amikor az alábbi szlovén és nem mellesleg 1994-ban alakult kvintett szó nélkül, bő negyven percen keresztül játszotta az In Flames összes korszakának B-oldalas riffjeit és megoldásait. Nekem végig az járt az fejemben, mintha Andersék fogták volna magukat és a kezdetektől minden lemezkiadás után rendre átküldték volna nekik az összes kikukázott riffet, ők pedig azokból gyúrtak össze valamit. Persze ennyire gonosz nem vagyok, mert elhivatott és rendes uraknak tűntek, de zeneileg sajnos messze álltak a moderntől, az izgalmastól, az érdekestől, de úgy en bloc a jótól is. És, ha több ízben is igyekeztek industrialosra venni a figurát, az sem segített túl sokat. Mentségükre legyen mondva, hogy a „válogatott közönség” nagy részéből számomra érthetetlen sikolyokat és gesztikulációs aberrációkat intenzív mozgásokat váltottak ki. Ha fele ilyen hosszú lett volna a szett, több szemplert és több izgalmi faktort szórnak szét a zenéjükben, akkor biztos nem éreztem volna ingerenciát arra, hogy inkább a pultot támasszam. Nem olt egy bűn rossz koncert, de nem hinném, hogy egy év múlva bármire is emlékeznék belőle, ettől függetlenül kívánom nekik, hogy sikerüljön az áttörés, mert az igenis nagy szó, hogy egy ilyen turnéra bekerültek és legutolsó Death Culture lemezüket hallgatva mintha a távolban az egyéniség szikrája is megvillant volna egy pillanatra.
Csak úgy, mint azt, ahogy már a Skalar rendezvényei kapcsán megszoktuk szinte takk-jelzésre pontosan háromnegyed tízkor elindult a koncert. Némi felvezetőt követően robbant be a legutolsó nagylemez címadó dala, a Sounds of a Playground Fading. Meglehetősen nagy vehemenciával és az előzenekar zavaros hangzáshoz képest kifejezetten érthetően és tisztán szólaltak meg Andersék az elképesztő fénytechnika pedig csak olaj volt a tűzre. A szűk nyolcszáz fős audiencia pedig rögtön bele is vette magát habokba és, ha olyan masszív hömpölygés nem is indult meg, mint amilyet egy esetleges régebbi daltól várnánk, így se volt okunk szégyenkezni a jelenlevő közönséget illetően. Azonban hiába a jó kezdés, ha relatíve rossz a folytatás. Ugyanis nyitásként nem egy, hanem rögtön három új albumos tétel érkezett, így szép sorban a címadó, a Deliver Us, majd az All For Me és egyértelműen jelenthetem, hogy ezek közül csak a második működött igazán jól élőben. A számomra így életképtelenné váló kezdést azonban Anders rögtönzött stand-up comedy műsorai és a többiek folyamatos mosolygása és kedvessége lazán feledtetni tudta, de igazából az egész már csak távoli rossz emléknek tűnt attól a pillanattól kezdve, amikor berobbant a külön EP-t is megélt Trigger. Mindamellett, hogy a koncert egyik csúcspontját jelentette a dal, a Clutch sapkában és gigászi Mózes szakállában feszítő Anders szeme is felcsillant a távolban, amikor a közönség tisztán kivehető módon énekelte az alábbi sorokat, majd a refrént: „Just scratch the surface and you will find something to blame for a long lost time.” Az Alias kiváló nyitóriffje és szerintem amúgy az egyetlen használható dal az utolsó előtti lemezről szintén közönségélénkítően hatott és bár én nem láttam jelét komolyabb „rocker pogónak”, sőt túlcsorduló örömüket is maximum ugrálásban fejezték ki az emberek, azonban a benti területről rejtélyes módon folyamatosan áramlottak ki a leizzadt férfiak. A szisztematikusan felépített és szerintem objektíven jól válogatott szettben ezt követően jött a retrospektív-szakasz, így olyan csemegék csendültek fel élőben, melyeknek korábban nem lehettem még fültanúja. Itt volt ugye a Swim a Claymanről, a The Hive a Whoracle anyagról, a Colony címadó dala, illetve mellé az Insipid 2000, ami aztán az alábbi turnén kívül tényleg igazi ritkaságnak számít. Anders hangja és a srácok produkciója végig nagyon egyben volt, mindent tisztán lehetett hallani, és bár a hátul állók panaszkodtak, hogy kissé halk volt a koncert, de, ahol én álltam ott mindent kiválóan lehetett észlelni olyannyira, hogy a The Quiet Place-t követő két újabb dal (Where the Dead Ships Dwell, Fear Is The Weakness) alatt azon gondolkoztam, hogy vajon részben vagy egészben nem playback-e a koncert. De ennek még a lehetőséget is elhessegettem, hiszen, ha ez így lenne az a skandináv színtérre mért egyik legnagyobb csapássá is válna egyben. A Come Clarity képében érkezett a második csúcspont, majd a szintén retro-ízűvé érett Only For The Weak alatt Anders kiválasztott egy hölgyet a közönség sorai közül, akit több, de jelen esetben inkább kevesebb sikerrel arra kért, hogy a színpadról videózzon, hogy utána egyből feltehessék az internetre. A Delight and Angers c. dalt követően a Cloud Connected képében érkezett a harmadik csúcspont, azonban ezt az idilli képet gyorsan le is rombolták a The Mirror’s Truth eljátszásával, ami élőben is pont olyan szörnyű, mint lemezen. Ilyenkor persze felmerül a kérdés, hogy miért nem Pinball Map, de a Take This Life taktusai alatt ezzel már nem foglalkozva üvöltöttem együtt Fridén úrral.
Élőben még mindig – Jesper nélkül is – profik, hiszen Anders poénjai ellenére egy szerény és kedves ember, de ez ugyanúgy igaz lehet a többiekre is. A setlisten lehetne még csiszolni, főleg, ami az új dalok arányát illeti, azonban így se lehet okunk panaszra, mert tagadhatatlanul korrekt buli volt. Nincs ott az év legfontosabb vagy legjobbjai között, de, akinek valaha is fontos volt az In Flames az úgyis ott volt vagy ott kellett volna lennie. Remélem legközelebb jobb pólókkal (merch: borzalmas volt), ideálisabb régi-új dal aránnyal és egy életképesebb előzenekarral láthatom őket, illetve remélhetőleg a rajongók és potenciális koncertlátogatók száma sem fog tovább csappanni, elvégre a PeCsához képest a Club 202 nem méret.
A lehetőségért köszönet a Skalar Music Hungarynek.
