#Hírek
december 10.
2012. július 11.
Ezen a nyáron lehetőségem nyílt arra, hogy három hetet töltsek el Floridában, így ha a nyaralásom részleteivel nem is untatnálak benneteket, a járulékos hasznomat azért igyekszem megosztani veletek. Így tudtam megoldani azt is, hogy Zahorán Csaba Körkép odaátról című sorozatának kvázi-folytatásaként egy, az oldal profiljába illő koncertről írjak beszámolót: és ha másfél héttel a buli előtt még úgy tűnt, hogy a Molotov Solution búcsúturnéként még körbejárja egyszer a déli államokat, az este nélkülük is emlékezetes tudott lenni.
Ám mielőtt érdemben rátérnék arra, hogy mi is történt az este folyamán, szükségesnek tartom, hogy eloszlassak három tévképzetet az amerikai zenei élettel és felfogással kapcsolatban. 1.) Zenevásárlás. Bár én is azzal a reménnyel érkeztem, hogy olyan lemezeket tudok megvenni, amikre otthon a postaköltség miatt nem lenne lehetőségem, ez korántsem így megy. A lemezboltok itt is megérzik a letöltések erejét, ezért jóformán csak klasszikusnak számító lemezek újrakiadásait találni mindenhol: így aki Joy Division, Nirvana vagy Pearl Jam-lemezeket akar találni, az jó helyen keresgél – bár rábukkantam egy Turmoil, egy Pelican és egy A Storm of Light-bakelitre is –, inkább az az általánosan elfogadott tény, hogy a lemezboltok sem mernek bevállalni olyan kiadványokat, amikről nem tudják, hogy valóban eladható-e. Persze ilyenkor az lenne az első gondolatunk, hogy a fiatalok is előszeretettel használják a blogokat, de ez nem feltétlenül igaz: akikkel beszélgettem, inkább vesznek lemezeket az iTuneson, minthogy „meglopják” a kedvencüket. Ilyenkor nyilván az is számít, hogy egy olyan országban, ahol 7 dollár az óránkénti minimálbér, nem filléres probléma öt vagy tíz dollárért megvenni egy albumot, de még így is becsülendő, hogy a srácok tényleg meg tudják várni a megjelenés napját.
2.) Közönség. A videoklipekből és koncertvideókból gyakran láthatjuk, hogy mindenki beszáll a moshpitbe, és brutális mozdulatokkal aprítják egymást, ám ez csak annak tudható be, hogy számukra ez is a közösségi összetartozás lényege. Persze néha elharapódzik a helyzet, ilyenkor azonban mindenki odamegy a konfliktus helyszínére, hogy szétszedje és kibékítse azokat, akik „véletlenül” (?) megrúgják vagy megütik a másikat. Ugyanígy szokatlan volt szembesülni azzal, hogy több klubban egyenesen be van tiltva a stagediving – természetesen biztonsági szempontból, ami valahol érthető is: a színpadok magassága nagyobb, mint itthon –, így a srácok többsége two-stepben és búzaszedésben vezeti le a felesleges energiáját. Ugyanitt érdemes megjegyezni, hogy a koncertlátogatók félelmetesen nyitottak, de erre rá is vannak utalva: az egyes államokban nincsenek olyan központi információforrások, ahol első kézből értesülnének minden buliról, így jobbára szájról szájra terjed a koncertek híre – a promoterek az egyes flyerekre néha a klub nevét és címét (!) sem írják rá, lásd az aktuális floridai Summer Slaughter-dátumot –, de ha megtudják, le is mennek. Ezért is volt furcsán bicskanyitogató, amikor egy srác az A Day To Remembert melodikus hardcore-nak nevezte, majd amikor felcsendült egy Backtrack vagy egy Harm’s Way-dal, egyből felismerte az előadót, és imitálta is a two-step mozgást. (Megjegyzés: a hardcore-koncerteknek külön ereje van a korhatár miatt: sok szervező a 21. életév betöltéséhez köt egy-egy bulit, így nem is értették a körülöttem lévő 18-19 éves srácok, hogy mégis hogy láthattam már háromszor a Madballt.)
3.) Zenekarok. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, tudjuk, hogy amikor négy vagy öt haver itthon elhatározza, hogy zenekart alapítanak, az általános gyakorlat szerint inkább az az első dolguk, hogy próbaterembe menjenek, semmint hogy érdemben, órarendi szinten megtanuljanak zenélni. Nyilván ez is összefügg a gazdasági háttérrel, de Amerikában már kisgyermekkortól nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekek zenélni tanulhassanak, így pedig felesleges is azon meglepődnünk, amikor közepes méretű kiadók olyan bandákat igazolnak, ahol az átlagos életkor alig üti meg a tizennyolcat. Emellett a zenekarok közötti összetartás nagyjából hasonló, mint az itthoni színtéren: a bandák ahol tudják, segítik a másikat, együtt örülnek annak, ha valamelyikük szerződéshez jut – mint host az Adaliah a Mediaskare-nél –, ahol tudnak, együtt játszanak, és baráti kapcsolatot ápolnak. A legnagyobb helyi probléma a hatalmas távolságok mellett a stúdiók hiánya, mert ahhoz, hogy egy kezdő zenekar rögzíthesse akár az első cuccát is, mindenképp olyan stúdiókba mennek be súlyos bankókért cserében, ahol mainstream produkciók is lemezfelvételeket folytatnak – ilyen értelemben az otthoni stúdió felépítésének fogalma vagy igénye nem túl elterjedt errefelé.
A Rocketown alapvetően egy gördeszkapálya, ami egy emeleti helységben kap helyet. A klubhoz egy lépcső vezet fel, de a zenekarok számára liftet tartanak fenn, hogy könnyebb legyen a be- és kipakolás. A klubban nagyjából minden szegletben egy-egy hatalmas LCD TV található, ahol Floridabeli metalcore, emocore, deathcore és dallamos hardcore-bandák dalait vagy klipjeit mutatják a YouTube-ról: ezek mind-mind fiatal bandák, akik jobbára tizenévesek, de ez is erősíti a koncertlátogatók összetartozását. A klubban van egy elterülő, ahol puffok és kanapék vannak egy X-Boxszal – csak a Spongyabobbal lehetett játszani –, valamint két színpadon is folyhatnak az események. A külső azon a folyosón van, ahol a bár és a merch-pultok is vannak, a nagyszínpad pedig egy belső teremben van, ahol ránézésre 300-350 ember férhet el, és itt a gördeszkapálya egyes elemei a koncertek során le vannak szerelve, bár néhány ív és padka így is megmaradt, hogy oda lehessen ülni. A hangosító pultja egy vaskerítéssel elkerített dobozban van, a színpad magassága közel egy méter, a hangosítás pedig lemezszintű is lehet, ha azt hozzák ki az egyes produkcióból, amit csak lehet. Külön ki kell emelni a helyszín keresztény mivoltát: amikor a Carnifex itt fellépett, benne volt a szerződésben, hogy a srácok a színpadon nem tehetnek sátánista vagy a kereszténységet sérelmező kijelentéseket.
Az ötórás kapunyitást követően este hat után lépett színpadra az And the Kingdom Fell, akik azt a közel tíz évvel ezelőtti deathcore-t elevenítették fel, amikor még a technikás és az európai death metal közé az alkalmi breakdownok vertek éket. A banda ránézésre 16-17 éves srácokból állt, egyedül az énekesük volt idősebb, és ő volt a gyenge pont is: az alkalmi tiszta énektémák borzalmasak voltak, a károgó-hörgő orgánuma pedig jellegtelen, de a gitárosok kegyetlen erővel játszották végig a nekik kijáró húsz percet. A középpontban a basszusgitáros Austin Douglas tappingjei álltak, így lényegében az egyes váltásokat is ő vezette be, még ha a dalok nem is voltak tökéletesen lebilincselők az első hangtól az utolsóig.
Amilyen ígéretesnek tűnt ez a banda, annyira volt parodisztikus a Paris Is Burning koncertje. A zenekar ugyanis két éve feloszlott, de a gitáros nem hagyta annyiban a dolgot, így talált egy énekest és egy basszusgitárost az újrakezdésre – a dobok pedig a mai napig midiről jönnek. Ez nem csupán a színpadképet vágja tönkre – bár erősítővásznak itt is voltak, ahogy a ’Kingdomnál is –, hanem a fellépés hangulatát is. Elvégre bármilyen technikás és agyahagyott megoldásokat is mutattak a srácok (előismeretek nélkül is látszott, hogy a gitárosról, Gabriel Yunesról szól az egész zenekar), az egész unalmas és céltalan lett, amihez az is hozzátett, hogy a színpadon mindenki úgy nézett ki, mintha a srácok egy környéki építkezésről jöttek volna. A To Each His Own tipikusan az a zenekar, ami a Rise Recordsnál három év múlva a kislányok kedvence lehet: egy paneles metalcore/emocore bandáról van szó, amit a gitáros Mario Camarena és a tiszta énekekért felelő basszusgitáros Richie King ad el, bár utóbbi inkább csak a hangja miatt kiemelkedő, a hangszeres játéka nemhogy nem kiemelhető, hanem lényegében kínosan semmilyen is. A buliba néha becsúszott egy-egy pontatlan elcsúszás is, a frontember Ryan pedig totálisan felesleges – ennyi erővel ő is lehetne basszer –, de biztos vagyok abban, hogy egy kis segítséggel és produceri odafigyeléssel még hallani fogunk róluk. Az Erra sokak szemében az Államok’ következő nagy durranása, azonban a progresszív metallal és djenttel kísérletező metalcore-bandának még hosszú útja lesz, még ha a rajongótábor már kialakulni is látszik. Az élő előadásmód kifogástalan, a tiszta énektémák is működtek, a megteremtett hangulat pedig a Misery Signalsra emlékeztetett, csak itt sokkal hosszabbak az egyes dalok, és kevesebb az igazi kitörés. Ettől függetlenül így is bátran kijelenthetem, hogy az előzenekarok is megérdemelték a figyelmet, főképp, hogy közülük az utolsó kettő is a turné része.
A Rise Records üdvöskéje volt azonban az első, amely kiérdemelte a félórás játékidőt, és mint később kiderült, a hasonló turnéknál is ez a jellemző, így a főzenekar is csak ennyit játszik. Azonban a ’Plot esetében az év egyik legkellemesebb csalódását éltem meg, mert bár a tavaly megjelent bemutatkozó nagylemez, a First Born nem különösebben nőtt hozzám, a koncertteljesítmény mégis bírt akkora elánnal és dinamizmussal, hogy tényleg csak az állam keressem. A srácok szabályosan berobbantak a színpadra, a nagyjából 140-150 koncertlátogató (ez harmadházat jelent a Rocketownban) szinte egyként nyomta a circle piteket és a mosh-t, miközben legalább tízen mindig a színpad felé tódultak, hogy elcsíphessék a mikrofont. Az őrület pedig csak igazán beindult, amikor előkerült a Miscarriage és a Rat Poison, ám ehhez nagyban hozzátett a lemezszintű megszólalás és a frontember, Landon tevékenysége is. Bár még mindig tartom, hogy a(z eltűnőben lévő?) Risecore-ban nem sok öröm van, a The Plot In You mégis meggyőzött arra vonatkozóan, hogy az ősszel érkező második nagylemezt érdemes legyen várni, mert legutóbb ilyen letaglózó hatást az Emmure gyakorolt rám.
Viszont a februárban hazai színpadon is bemutatkozó ’Ruinst már igazán vártam, sőt, a koncert előtt Tim Goergenék elárulták, hogy októberben jelenik meg az új lemez, amit jelenleg is kevernek. A srácok öt dalt játszottak, amelyek a Controller kívételével mind az Invade-ről csendültek fel, azonban az élmény nem tudott annyira a tető fokára hágni, mint a ’Plot esetében, mert a hangzás annyira előtérbe helyezte a lábdobokat, hogy mellette minden más kivehetetlenné vagy élvezhetetlenné vált. Egyedüli kivételt a számtalan effekttel megtoldott új dal jelentett, amiben a legutóbbi Veil of Maya-albumhoz hasonló djentszerű hanghatások voltak, de a keményvonalas rajongóknak nem kell aggódniuk, a lemez biztosan rendben lesz, még úgy is, hogy az egyetlen gitáros kiállás még mindig nem szerencsés.
Az est főzenekara azonban nem bírt akkora közönségmozgató erővel, mint ahogy vártam: sőt, ahhoz képest, hogy a The Plot In Yout nézték meg a legtöbben, furcsa is volt, hogy az ’Impending koncertjét nagyjából negyvenen állhattuk végig (ez háromsornyi embert, meg pár szállingózót jelentett). Ez azonban eleinte nem zavarta a srácokat abban, hogy rövid szettjükben a lehető legtöbbet adhassák. Ugyanakkor mindez elég vérszegény volt, mert hiába került elő az Anything Goes és a More Than Conquerors is, az egygitáros kiállást itt is megették az effektek és a dobhangzás, valamint a látszólag kifáradt közönség kihatott a srácokra is, akik hasonlóképp elkezdték felélni tartalékaikat. Az itt látott teljesítmény alapján pedig nem is nagyon tartanék attól, hogy a közeljövőben önálló produkcióként Európába jöhessen a banda, legalábbis kétlem, hogy igazán sok ember elvárásait tudnák kielégíteni, mert hiába rendes, előzékeny és – ahogy a színpadon is kinyilatkoztatták – hithű srácok, zeneileg egyáltalán nem innovatív vagy értékes az, amit csinálnak.
Ettől függetlenül számomra nagyon tanulságos és izgalmas este volt ez, még ha nagyjából hat órán át is tartott bejutástól az Impending Doom koncertjének végéig, és mindezek tükrében biztos vagyok benne, hogy mostantól másképp fogok nézni azokra a zenekarokra is, akik megilletődve nézik azt, hogy Európában több száz embernek adnak koncertet.
