Immolation @ Kék Yuk

A hazafelé vezető úton megfogadtam, hogy tartózkodni fogok a nagy szavaktól, és a túlzásba vitt felesleges szócsépléstől, azonban nagyon idekívánkozik az a közhelyszámba menő frázis, hogy március 11.-ének estéje amilyen rosszul indult, végül olyannyira jól záródott.
Már induláskor szembesülnöm kellett (a lehangoló zord záporeső mellett) a rémhírrel, miszerint (az idén új lemezzel jelentkező Soilent Green énekes) Ben Falgoust kecskepatájú darabológépezete, a Goatwhore nem teszi tiszteletét a Kék Yukban, ami végül be is igazolódott, hisz a mindenható myspace szerint ők csak 14.-étől részei a Shadows of the Emissaries’ Curse fedőnevű turnénak. Így a magyar állomáson a bemelegítés nem túl hálás feladata még csak a Jeruzsálemből indult, ma már Hollandiában tanyázó Melechesh, és a görög Sickening Horror vállát terhelte. Ők a kihívásnak több-kevesebb sikerrel meg is tudtak felelni, mivel a színvonal a fellépők sorrendjével egyenes arányban (a főbandával aztán ugrásszerű mértékben) emelkedett.

Az estet nyitó görög trió tördelt és technikás, Morbid Angel hatásoktól sem mentes death metalja lemezen hallgatva sok kellemes percet szerezhet a vájtfülűeknek, ám az ilyen muzsikát a világot jelentő deszkákon sokkal jobb hangzással (erről nem ők tehetnek), és sokkal dinamikusabban (erről már igen) kellene előadni, hogy igazán üssön. A When Landscapes Bled Backwards album dalait nehéz volt felismerni úgy, hogy csak a megtördelt kiállásoknál lehetett tisztán hallani épp mi is történik, a riffek és a basszus teljesen a pergő alá temetődött. Az igyekezet érződött rajtuk, s mint mondtam, a technikás death metal szerelmeseinek érdemes egy esélyt adniuk George Antipatis-éknak, de legyenek bármily’ szimpatikusak is, ez az est sajnos nem szolgáltatott igazságot nekik.

A kopasz, kecskeszakállas Ashmedi igencsak szúrós tekintettel méregette az egybegyűlteket a színpad közepén, így már csak arra voltam kíváncsi, a szigor a Melechesh (melech=king; esh=fire), koncertjét is jellemzi fogja-e. A black metal emészthetőbb ágát okkult és mezopotámiai / sumér témákkal, folklórizmussal fűszerező csapatot nem igazán ismertem korábban; de az erősítőik már egy fokkal jobban szuperáltak, mint a nyitó bandánál, igazi darázsfészek gitársoundot kanyarítottak programjuk alá. Nem játszottak rosszul, amennyire így kvázi ismeretlenül meg tudtam ítélni. Behatóbban csak a 2006-os Emissaries CD-jüket ismerem (melynek utódja már a Nuclear Blast számára készül); így leginkább a Rebirth of the Nemesis felbukkanásának tudtam örülni, a Leper Jerusalem és az Emissaries And The Mysterium Magnum mellett. Ashmediék tartózkodóbb, szigorúbb aurája a hangulatban is megmutatkozott, kissé visszafogottabban zúztak, ám a koncerteken mindig rám törő evési kényszer pont ezt a pillanatot választotta felbukkanásul, így nem követtem figyelemmel végig az eseményeket. Viszont megerősítettek abbéli hitemben, hogy nem árt mélyrehatóbban is hanghordozóik után néznem.

Tény, hogy nem voltak rosszak az előzenekarok, azonban már az Immolation bulijának első taktusai alatt egyértelművé vált, hogy még jócskán lesz mit tanulniuk, ha csak megközelíteni is szeretnék azt a szintet, amit a New Yorki négyes képviselt. Ross Dolanék egyszerűen felsétáltak a színpadra, és ugyanakkora elánnal, és tűzzel estek a hangszereiknek a Kék Yukban összegyűlt százegynéhány ember előtt, mint nyáron a Brutal Assault több ezer fős publikuma esetében. A hihetetlen energia és mélyen dolgozó szenvedély a hosszú évek alatt magukra szedett kíméletlen profizmussal párosulva egy elemi erejű koncertben kristályosodott ki, dalaik sötét, okkult kisugárzása a lemezeken hallottnál is erőteljesebben jelentkezett. A hangzással nem volt gond, és a hangerővel sem; a zenei kvalitásukat pedig nem szükséges külön firtatni, vagy kiemelni: Steve Shalaty dobos pontosság és dinamika tekintetében is egyszerűen leiskolázta kollégáit. Az utolsó lemezes Passion Kill jajgató szólói (s az egész program) alatt Robert Vigna játéka önkéntelenül is vonzotta a tekinteteket, hihetetlenül látványosan és mély átéléssel gitározik, amellett természetesen minden egyes hang a helyén van. A Shadows In The Lightról játszottak a legtöbbet; a címadó mellett felsorakozott még a Lying With Demons, a The Weight Of Devotion és a vége felé a World Agony is (kedvencem); de ami külön örömömre szolgált, hogy elő-elő szedegettek egészen korai nótákat is. A Here In After-ös Burn With Jesus, vagy az elsőlemezes Immolation ugyanolyan nívón, és brutálisan rombolt, mint mondjuk a negyedikként érkező Swarm Of Terror, vagy a kiváló Hope And Horror kislemezről a The Condemned. Ross Dolan énekes kábé minden második dal után köszönetet mondott azoknak, akik tiszteletüket tették az eseményen a másnapi suli vagy munka ellenére is, többször is megtapsoltatta velünk az előzenekarokat, és amúgy is, minden tag teljesen közvetlenül mászkált a közönség soraiban a bulijuk előtt, lehetett fényképezkedni, dedikáltatni, őszinte mosollyal álltak bárki rendelkezésére. Az ehhez hasonló nüánsznyi apróságok is hozzájárultak az est emlékezetessé válásához, amellett, hogy a négyes kétségtelenül a death metal krémjéhez tartozik teljesen egyedi zenéjével. A set megállíthatatlanul pörgött tovább; a Close To A World Belowról a Higher Coward, elődjéről a Once Ordained, míg a vészterhes dallamokkal telített World Agony után az Unholy Cult-os Bring Them Down hangzott el.
Pályájuk minden állomásáról szemezgettek, kifogást emelni egyedül a Harnessing Ruin és az utolsó lemez túlsúlya okán lehetett volna emelni, előbbiről ugyanis még a Son Of Iniquity, és a ráadásban a Harnessing Ruin is felcsendült. Bill Taylorék apait-anyait beleadva szántották fel a színpadot, teljesen kifacsarva az underground rajongókat, újabb bizonyítékát adva annak, hogy ők a létező egyik legnagyobb death metal csapat a jelenlegi palettáról.

A kiváló dalok, s a műsoruk alatt teremtett remek légkör is hozzájárult ahhoz, hogy a buli ilyen jól sikerüljön, így a hazafelé vezető út igencsak kalandos krónikáját mellőzve mindössze annyit mondanék zárásul, hogy bánhatja, aki kihagyta!