Ignite, Death By Stereo @ A38

Az év első igazi hardcore nagydobása volt a május 7-ei Ignite, Death By Stereo és Burn The 8 Track koncert az A38 fedélzetén. És hogy mit kaphattunk a lezajlott 3 óra alatt? Energiát, kérem szépen, energiát.

Ám ezt a fogalmat minden fellépő másként értelmezte, ami nem is baj, sőt! Hiszen így egy változatos – és felejthetetlen – estében lehetett részünk. A kapunyitás este hétkor történt, a jegyek azonban már fél hatkor elfogytak, így nyilvánvalóvá vált mindenki számára a már előre sejthető tény: Ignite koncert Magyarországon nincs mozzanásnyi férőhellyel. S bár a koncert folyamán néhol úgy éreztem, sokan inkább a Death By Stereo miatt jöttek, a közönség a buli során erősen rámcáfolt, de majd mindent a maga idejében!

Az estét nyitó kanadai (mellesleg szintén magyar illetőségű) Burn The 8 Track programja kellemes csalódás volt számomra, hiszen előzetes elképzeléseim alapján úgy gondoltam, hálátlan feladat lehet két ekkora óriás előtt játszani azon fantatikusok számára, akik ezen este folyamán kívántak a magukévá tenni egy szeletnyi Amerikát, és annak hardcore-mentalitását, de a srácok kellőképp helytálltak. Aki ismer, tudja hogy mennyire szkeptikus vagyok egy számomra addig ismeretlen zenekarral, s habár futólag eddig is hallottam a bandáról, most tényleg rászánom magam a közelebbi kontaktus kialakítására. Nem voltak az általuk produkált fél órában nagy megfejtések, csak lendületes dinamizmussal előadott, dallamos – néhol schlageres -, és mindenképp szerethető könnyed punk/hardcore, ahogy azt illik. A zenekar tagjain már látszott, hogy a magyar állomáson kívül két buli van hátra az Európa-turnéból, mert sugárzott róluk a fáradtság, de a magyar gyökerű Kun-tesók (akik az énekes, és a háttérvokalista gitáros posztjait töltötték be) kompenzálni igyekeztek a punnyadt összképet, és ez sikerült is; Derek amellett, hogy jól énekelt, még felmutatta a hardcore mentalitású mintafrontember összes jellemzőjét. Kellemes fél órát tölthettünk a srácokkal, akik ízelítő gyanánt játszottak egy új dalt is, de azzal sem lesz gond. Remélem, minél előbb viszontláthatjuk őket egy hazai klubbulin!

A sikeres hangulatfokozás után a Death By Stereo koncertjére erősen megtelt a koncertterem, ami persze várható volt; a jelenlegi színtéren – a most éppen tarajt viselő – Efrem Schulz és brigádja tényleg különleges helyet foglal el, hiszen bár sokan skatulyázták be őket 2005-ös „Death For Life” című nagylemezük hallatán a metalcore-dobozkába, a srácoknak közük sincs az ötlettelen breakdownokban gazdag muzikalitáshoz; ez bizony metalos hardcore, melyből a koncerten a ‘metalos’ jelzőt nyugodt szívvel le is vehetjük, hiszen amit itt kaptunk cirka 35 percben, az maga volt a hardcore agresszivitása. Nem volt lacafacázás, sem lehetőség a menekülésre, amint felléptek a zenekar tagjai a színpadra, egyből olyan érzés fogott el, mintha a CBGB’s-ben lennénk; ez elsősorban Efrem lehengerlő frontemberi szerepének köszönhető, aki nagyon értette, hogyan kell tartani a kontaktust a közönséggel, produkálta is magát kellőképp. Itt kell megjegyeznem, hogy a publikum felülmúlta az elvárásaimat: életemben először végre tényleg konszolidált(abb) közönség részese lehetettem, melyben oroszlánszerepet vállalt az is, hogy a résztvevők átlagéletkora már közelített a családapa-állapot felé.

A srácok minden lemezükről ízelítőt adtak; a korai egyperces punk/hc zúzdák éppúgy megfértek az Ulveri intró mellett, mint az Iron Maidenre hajazó gitártémákban (is) gazdag kései dalok. Tavaly nagyon bántam, hogy kihagyni kényszerültem a zenekar Szigetes koncertjét, de most minden mulasztó kellő kárpótlást kapott; bár nem tagadom, hogy hosszabb programot is elviseltem volna. A zenei megnyilvánulások mellett az ökörködés is szerepet kapott a repertoárban, mialatt Dan Palmer szólózott, közben Efrem sörrel itatta… És egyéb nyalánkságok; immáron bebizonyosodott a Death By Stereo az utóbbi idők egyik legenergikusabb hangulatfelelőse. Egyébként a srácok merch-pultja is baráti volt, utóbbi két sorlemezük 2500 pénzért bárki számára hozzáférhetővé vált, így végre eredetiben is magamévá tehettem a „Death For Life”-ot, ami számomra a 2005-ös év legjobb korongja.

A Sztereóhalál pusztítása után már tényleg azt hittük, hogy az este már nem tartogat több meglepetést, de szemethunytunk azon tény felett, hogy az Ignite sem kispályás versenyző. A közel fél órás átszerelés után pedig a lehető legjobb programot kaptuk Téglás Zoliéktól, amit egy hazai Ignite-rajongó valaha is elképzelhet. A kezdés sem volt mindennapi, hiszen a tavalyi „Our Darkest Days” rejtett dalával, a Hazám, hazám áriával indult a narancsvidékiek programja. Téglás Zoli magyar zászlóval jött be, és… Elszabadult az egy órán át tartó, eufórikus hangulat. Tényleg nem lehet más kifejezéssel élni, egyszerűen lehengerlő teljesítményben lehetett részünk! A legtöbb dal természetesen a tavalyi nagylemezről került elő, de hallhattunk ezen felül még ’92-ben íródott témákat is (amit a Burn The 8 Track énekese, Derek énekelt), váratlanul eljátszott Sick Of It All feldolgozást, a Who Sold Out Now? című klasszikust, valamint a már klasszikusnak tekintendő Sunday Bloody Sunday-t. Mondanom sem kell, hogy a teltházas közönség egy emberként énekelt minden sort.

Mielőtt elindultam a mai koncertre, Nagyanyámmal pont arról beszélgettünk, hogy az én generációmnak mennyire nincsen nemzeti érzése, mert nem nevelték belénk. Nem fogok okosnak tűnő megjegyzéseket tenni sem a politikai helyzet, sem a magyarságtudat kapcsán, de azt muszály megjegyeznem, hogy sokan példát vehetnének Zoliról. Félelmetes, hogy mennyire ragaszkodik a mi nemzetünkhöz, és mennyire optimista a jövőt illetően. Sokat beszélt a politikai helyzetről, a társadalmi morál kérdéséről, de mégis viccesen, velősen, és nem szájbarágó módon. A legsúlyosabb pillanat akkor volt, amikor egy hosszasabb folyamat után megkérdezte, ki megy haza részegen, erre jópofiból többen feltették a kezüket, mire a „Lófaszt a seggetekbe!” mondattal reagált a banda frontembere; hiszen a Let It Burn is arról szól, ahogy egy barátjának terhes feleségét egy részeg elütötte… De a koncert csúcspontja sem a Veteran volt, hanem az ’56-ra emlékező Poverty For All, ahol Zoli kifejezte véleményét a mi egyetlen Ferinkről és Bushról… Mondanom sem kell, hogy mindannyiunk éljenzett…?

A zenekar egy órát játszott, utána visszahívtuk őket, hiszen miután megkaptuk az Live For Better Days-t, nem nyugodtunk bele abba a tudatba, hogy az A csitári hegyek alatt nélküli teljen egy magyar Ignite buli. „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – még mindig ráz a hideg, ha visszagondolok, hogy közel hatszáz ököl volt a levegőben ezen sorok skandálása során. És még a BPRNR Chickens is énekelte (Cinizmus helye). Zoli imád minket, mi magyarok pedig imádjuk az Ignite-ot. És ez így szép.

Azt gondolom, hogy senki sem tért haza szájhúzással, hiszen egy bődületes estén vehettünk részt, ahol minden előadó maximális fordulatszámon pörgött. Még mindig mosoly ül az arcomon… Szeretem az ilyet. Sok ilyen estét, még, még, még!