2012. április 26.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy részemről iszonyatosan komoly várakozás előzte meg ezt a koncertet, hiszen a portugál Hills Have Eyes bemutatkozó lemezét lényegében rongyosra hallgattam már, és ugyan kezdetben nekem is kérdőjeleket rajzolt a homlokomra az új album, idővel nagyon megszerettem azt is. Sőt, most már konkrétan ott tartok, hogy talán már jobban is kedvelem, mint a debütálást. Az eredetileg Dürerbe tervezett koncert végül átkerült a Szabad az Á-ba, ami eddigi tapasztalataim szerint nem volt valami túl jó előjel. Arról nem is beszélve, hogy a hónap végének, a szakadó esőnek, illetve a BL meccsnek köszönhetően szinte borítékolható volt a családias légkör. Viszont még a nem túl veretes várakozásaimat sem sikerült elérni a megjelent publikumnak létszámban, pedig hát a jegyár sem volt túl borsos, de igazából nem is akarom én itt nagyon megfejteni a dolgokat, lássuk inkább, hogy milyenek voltak a koncertek!
Elég korán érkeztem és legelőször a rendkívül igényes és bőségesen telepakolt merch pult okozott pozitív csalódást, majd a beállás alatt tapasztalt iszonyatosan patent hangzás, ami a korábbi élmények tudatában különösen jóleső érzés volt a fülemnek. Aztán egy nagyobb lélegzetvételű szünet és némi szürcsölést követően egy kisebb csúszással a budapesti Our Youth törte meg a csendet. Elég felületes ismereteim voltak korábban a bandáról, az igazat megvallva csupán a klipjüket ismertem, de ez a koncert teljesen elvarázsolt a legelső hangtól az utolsóig. Kellő átéléssel prezentálták szerzeményeiket a srácok, és a lehetőségekhez képest egy folyamatosan élő, mozgalmas színpadképet varázsoltak a pincébe. A magabiztos zenei alap mellé egy szintén rendkívül stabil pontot jelent az énekes személye, aki nagyon szépen hozta a tiszta témákat. Helyenként Glassjaw hatásokat is véltem felfedezni a muzsikában, ami megint csak egy nagy pozitívum nálam. Nincs mit ragozni, egy borzasztó erős kezdése volt ez az estének, jó lesz odafigyelni a csapatra a jövőben, aki pedig esetleg még nem ismerné őket, mindenképp nézzen el egy koncertjükre!
Másodikként következett a szintén fővárosi Orient Fall, akiket az előző héten is volt szerencsém látni ugyanitt. Az akkorihoz képest a mostani egy jóval meggyőzőbb produkció volt, nagy valószínűséggel a masszívabb hangzásnak is köszönhetően. A klippes Ravenholmmal nyitottak, ami után a Our Pirate Song (Pirates We Were Meant To Be) és egy régebbi dal, a Dearth is eldördült. De persze nem hiányozhatott az új EP instrumentális dala és a The X-Factor sem, hogy aztán végül a már szinte klasszikusnak számító Joseph Merick zárja a sort. Sajnos elég sok tökölés volt a számok között, többnyire valami gikszer volt az egyik gitárládával, tehát nem feltétlenül a srácok hibájából, de itt kissé megcsúszott időben a program. Nekem egyébként ezt leszámítva nem volt különösebb bajom a koncerttel, de az tény, hogy sok gyakorlásra és tapasztalatra van még szükségük ahhoz, hogy azt a technikásságot és összetettséget, ami jellemzi a kislemezüket, élőben is ugyanolyan szinten vissza tudják adni. Mert amúgy az irány tök jó, csak tényleg kicsit valahogy egységesíteni kéne a dolgokat / dalokat, és akkor egész biztosan átütő ereje lesz a koncertjeiknek is.
A korábban teljesen ismeretlen francia Checkmate-et természetesen azért lecsekkoltam még a buli előtt, de nem hagyott túlzottan mély nyomokat az élmény. A koncertjük is felemás érzéseket keltett bennem. Eleve valami hihetetlen hosszú átszerelés és pöcsölés előzte meg a kezdést, viszont így legalább volt lehetőségem kicsit meglesnem a meccs állását. Aztán az első számra persze visszamentem és eleinte még én is lelkesen bólogattam, de néhány dal után erősen megcsappant az érdeklődésem és inkább én magam is egyre sűrűbben jártam ki a meccset nézni a kerthelyiségben. Egyébként hiába tűnt elsőre meggyőzőnek a hangzás, sajnos elég sok minden elveszett a dalokban, pedig amikor befogott füllel követtem az eseményeket, igen jóravaló dallamokra, harmóniákra lettem figyelmes. Nem is tudom mit mondhatnék még róluk, én már ekkor az est főszereplőjét, a Hills Have Eyes-t vártam szűnni nem akaró lelkesedéssel.
A portugál csapat koncertjére azért már kicsit jobban összetömörült a nép és némi mozgolódás is kezdetét vette, de igazából minden különösebb küzdelem nélkül tudtam a legelső „sorban” végigtombolni, illetve ahol képben volt, ott végigénekelni a srácok slégergyűjteményét. Az új lemez intróját a Hold Your Breath-el kötötték össze amit a Pinpoint és a The Broken követett. Micsoda kezdés! Egy iszonyatosan erős, lendületes koncertet kaptunk, ütős hangzással és rendkívül jó vokálokkal, de persze a frontembert se kellett félteni, ha a tiszta szólamokról volt szó. Mondjuk érezhetően ez utóbbi a basszusgitárosnak azért helyenként jobban ment. A hangerőből talán egy picit lehetett volna visszavenni, de a lehetőségekhez képest teljesen kihozták a helyből a maximumot. A végig rendkívül jó hangulatú buli egy igazi adrenalinbomba volt, szerencsére egy fikarcnyit sem adtak okot csalódásra a srácok. A This is a Wart követően pedig az egyik személyes kedvencem következett, az All At Once, amiben jól kiélhettem a mikrofonbitorlási vágyamat is egy kiadós „Time heals nothing at all I swear i’m gonna break this fucking walls” kántálás erejéig. A Strangers után a bemutatkozó albumról került elő a Hey Hater! és a a 21.12.2012, hogy aztán az Anyway it’s Gone zárja a sort. Igazán parádés szett volt ez, remélem mihamarabb viszontláthatom a csapatot, esetleg egy komolyabb helyen, netán valamelyik hazai fesztiválon, mert ez valóban nagyon jó volt! Arról nem is beszélve, hogy utána egy kis spanolást is sikerült beiktatni a tagokkal, főleg az énekessel bratyiztam a legtöbbet, akitől még egy cd-t is kaptam ajándékba! Aki ott volt, egész biztosan remekül szórakozott, aki pedig kihagyta, valóban sajnálhatja, mert egy igazi léleksimogató élmény volt, amiért ezúton is köszönet az Under The Music szervezőgárdájának!
