“Hello, We’re Brand New!” – megnéztük Long Island kultbandáját Bécsben

A képeket és a videókat Nagy Evelin és Vincze Csabi készítette, köszönjük!

Long Islandről a Nuskull Magazin immáron 11 éves története során már számtalan alkalommal nyilatkoztunk, és ez bizony nem véletlen. A nagyon széles zenei kultúrával rendelkező new yorki városrész csak úgy fosta magából a jobbnál-jobb zenekarokat az elmúlt két-három évtizedben, csak hogy néhányat említsünk a teljesség igénye nélkül: Glassjaw, Crime in Stereo, The Movielife, From Autumn To Ashes, Latterman, Skycamfalling, On the Might of Princes, de innen támadtak a nagyobb new wave bandák is, mint a Depeche Mode vagy a kultikus Pet Shop Boys is. Meg persze, naná, hogy a Brand New! Az egész bécsi buliban tényleg az volt az egyik legkülönlegesebb, hogy, ha egy iszonyat jó long islandi banda valamilyen véletlen folytán csak elnéz Magyarország közelébe, akkor oda kötelező elmenni, mert mégis mikor láthatjuk újra kedvenceinket? Meg kell becsülni minden ilyen lehetőséget, és élni vele, főleg, hogy tavaly csak Münchenig jutottak. Személy szerint életemben először láttam május 24-én a Brand New-t, de már most hiányoznak. Valamit iszonyat tudnak Jesse-ék, hogy a négy lemezükből háromra azt mondod, hogy hibátlan, a negyedikre azt, hogy elképesztően erős, élőben pedig beintenek még a lemezminőségnek is. Vérprofik.

A megérkezés a bécsi Arenához nem volt éppen zökkenőmentes, a telegrafitizett és plakátolt helyhez kocsival érkeztünk nem kevés késéssel, de ez betudható annak a pechnek, hogy a Sopron utáni utolsó benzinkútra hagytuk az osztrák autópálya-matrica vételt, ami nagy hibának bizonyult. (Ti ne tegyétek!) Vissza kellett fordulni és felkutatni másik benzinkutat, ahol kaphattunk. Ezzel felvértezve már nekieshettünk az osztrák betonnak, és nem kevés késéssel, de csak megérkeztünk, ahol emiatt szépen le is késtük az amúgy hardrockot némi grunge fílinggel keverő Dinosaur Pile-Upot. Meg azt is, ahogy a Brand New-s fiúk kint fényképezkedtek a rajongókkal a kora esti órákban (tehát kb 7 óra előtt, ahogy lehetett hallani az emberektől). Odabent egész barátságos volt a hangulat, amellett, hogy a merch pult miatt mindenki fejt veszve jött oda hozzám (hogy miért pont hozzám arról fogalmam sincs), hogy hol van ATM automata, mindenki jókedélyűen alapozott a bulira. Persze azt furcsa volt látni, hogy Brand New-ra leginkább az „új” hc vonal képviselői jöttek le leginkább (az egy főre eső Being As An Ocean és a Touché Amoré pólós fiatal srácok száma kimagaslóan magas volt)! Odabent persze megkértek minket, hogy tegyük el a profi fényképezőgépet, emiatt sajnos magas felbontású képet nem is tudtunk nektek hozni, de őszintén szólva, amikor az ember életében először látja a Brand New-t bőven beleszarik, hogy most csinál-e normális képet vagy sem. Szerencsére akadtunk bőven magyar ajkúak is a bulin, ahová meglepetésemre nem jött össze a teltház (Bécsben!), de azt sem lehet mondani, hogy kevesen lettünk volna. Itthon lehet nem jönne ki nullszaldóra sem egy Brand New koncert, és ez nagyon szomorú.

A Brand New az eredetileg kitűzött kb. negyed tízes kezdéshez képest egy jó tíz perc (de lehet, hogy több) késéssel állt színpadra, és természetesen kitörő öröm fogadta őket, az összegyűlt tömeg kb. 95%+ százalékának kb. ez lehetett az első Brand New bulija, így érthető volt pár fanatikus eseménysor és közjáték is. A zenekar nem mondható túlságosan beszédlesnek az élő fellépései alkalmával, így egy megfogó “Hello, We’re Brand New!” nyugtázása után már bele is kezdtek idei 45. koncertjükbe a vadonatúj dallal, a Menével. A közönség reakciója szinte várható volt: még nagyon kevesen tudták a szöveget, szinte teljes néma csend előtt játszottak a fiúk, az új dal láthatóan még nem igazán hódít Európában, pedig hibátlan volt minden pillanata, őszintén csodálkoztam, hogy Jesse-nek nem okoz különösebb problémát a dal élőbe való átültetése, és őszinte leszek: jobb volt ez Bécsben, mint ahogy az az amerikai felvételekről hallani lehetett. Ezután nem volt meglepetés, hogy Daisy dalokkal folytatódott a setlist: a Sink kitörésekkel teli és hatásvadász játékán különösen kikerekedett az, hogy Vinnie egy zseni, az egész koncert alatt egy élmény volt nézni a színpadi jelenlétét. Itt szeretném még kiemelni azt a tényt is, hogy a Brand New már kb. 2006, tehát a Devil and God Are Raging Inside Me óta játszik élőben két dobbal, az egész feladatot Ben Homolával (a zenekar dob techjével) látják el már azóta, hogy Brian Lane kitalálta, hogy a dalokat mostantól élőben igyekszik minél teátrálisabban értelmezni. Ennek is köszönhetően lesznek a Daisy dalai, pl a Gasoline is olyan félelmetesek élőben, mert a sötétebb tónusoknak még több karaktert és erőt tudnak adni.

A Millstone és a könnyfacsaró You Won’t Know nyitották az est TDAGARIM világát, ezek a dalok mutatták meg először igazán, hogy miért a ’06-os lemezt szereti a zenekar is a legjobban és miért erről játszanak a leginkább: egyszerűen mindenki sziporkázott, és ugyan Münchenben a You Won’t Know-al zártak itt már sokkal előbb előkerült. Viszont a zenekar is tudja, hogy kényeztetni kell az első két lemez rajongóit is: így következett a sorban a Sic Transit Gloria… Glory Fades, amit szépen együtt is énekelt a tömeg egy nagyobb magja, a kultikus “die young and save yourself” pedig előkerült nagyon sok torokból. Ami viszont vicces volt, ahogy a refrénjére az osztrák fiatalok elkezdtek pogózni (!), arról nem is beszélve, hogy amikor spontán (?) eljátszotta a csapat a zseniális, tényleg kultdal Seventy Times Sevent (eredetileg nem szerepelt a csapat setlistjén) egyesek elkezdtek a terem közepén circle pit-hez rendeződni, ami egy Brand New koncerten különösen mulatságosan nézett ki. Ettől független az egész setlist egyik kiemelkedő pontja a Seventy Times Seven volt, aminek tényleg mindenki ordította a szövegét, a másik Your Favorite Weapon-os Mix Tape-nek úgyszintén, amely az egyik legtöbbet visszatérő vendég a csapat repertoárjában. A mondhatni “námbör ván” tinilemez Deja Entendu is előkerült: az Okay I Believe You, but My Tommy Gun Don’ és a The Boy Who Blocked His Own Shot alatt szinte az egész terem együtt énekelt Jesse-vel, ami meglepő volt, hogy tényleg ennyien tudják a szövegeket. Itt jegyezném meg, hogy a The Quiet Things That No One Ever Knows hiánya fájdalmas volt, 2015-ben egyre gyakrabban kerül le a csapat élő műsorából.


Az At the Bottom volt az első dal, amit a Daisy-ről megjelentettek annó a fiúk, most ez a dal is felcsendült, vérprofi volt megint, és nem győzöm kiemelni Vinnie-t, akinek a karaktere elképesztő volt. Néha olyan érzésem volt, hogy Jesse eltörpül mellette, amit leprodukált, az tele volt szenvedéllyel és energiával. Tényleg csak az apróságokra kellett csak figyelni, ahogy andalgott a gitárral, tényleg bámulatos volt. De Jesse-t sem kellett félteni: a You Stole olyan hidegrázással szólalt meg a torkából, hogy én személy szerint ledermedten figyelmet a fiúkat, és amikor ráütött a gitárjára együtt a dobbal vagy amikor valamelyik dal közben megcsókolta a gitárja nyakát, akkor lehetett érezni, hogy baszki 36 éves ez a srác, de még mindig mennyire őszintén énekel mindenről, igaz egyre borongósabban. Őszinte, hiteles és egyben hibátlan. A You Stole előadása valahogy egyfajta válasz volt azok számára élőben, akik megkérdőjelezték bármikor is a Daisy-t. Ezt követően elővették a 2006-os Fight Off Your Demons című demóról a Brothers-t, amelynél ugyancsak erős csend lett a teremben, és nem amiatt, mert ennek a dalnak olyan erős ereje lenne élőben, hogy meghűl a levegő, hanem szimplán azért, mert a Mené mellett a közönség számára a legismeretlenebb track volt. Érezhetően direkt tették ide ezt a dalt, mert a következő négy nóta egyenesen a The Devil and God Are Raging Inside Me-ről érkezett, és mondanunk sem kell, megtették a hatásukat.

 Az utolsó utolsó etapban érkező Sowing Season, Luca, Degausser és Jesus négyes egyszerűen letaglózó volt élőben. Mind a négy dalt annyira profin és hibátlanul hozták le, hogy a fülemmel alig-alig tudtam feldolgozni, de őszintének kell lennem: az est legerősebb pontja talán a Luca volt, egyszerűen a zseniális szó nem elég patinás ahhoz, ahogy a fiúk a dal híres váltását előadták élőben, a tipikus vihar előtti csend és az elszabadult érzelmi pokol, felkavaró volt a “where you’ve been” elordítása. Az ezt követő Jesus volt a négyesből ami engem még csontomig levetkőztetett, nehéz szavakba foglalni, ahogy Jesse Lacey-ék élőben előadták ezt a dalt, volt benne még plusz magányérzet és ridegség, és az egész abszolút nem volt túljátszva, profi volt és hibátlan. ez volt az a pillanat, amely után levonultak a színpadról, és a szokásos “one more song” strófák után Jesse még vissza felmászott a színpadra, és amellett, hogy elnyomott egy Foo Fighters poént (kb. a közönsége 90% el is hitte, hogy ő most tényleg el fogja tolni az Everlongot) beszélt egy kicsit arról, hogy milyen boldog attól, hogy most már családja van. Természetesen a Soco Amaretto Lime volt az encore dal, amit még tinikorában írt, és ez is lett a Your Favorite Weapon egyik legnépszerűbb dala, és egyben szinte minden setlist vendége. Őszintén szólva 24 évesen még engem is megérintett, hogy baszki, már én sem vagyok 18 éves már, de pontosan emiatt volt az este egyik leghidegrázósabb pillanata, amikor körülöttem kortól független énekelte mindenki az “I’m gonna stay eighteen forever” verzéket és a “You’re just jealous cause we’re young and in love” outrót. Tényleg zseniális volt, és egyben a legjobb szó rá: a gyönyörű. Aki nem hiszi el, az nézze meg az erről készült videót:

Fun fact, hogy aki szemfüles volt, annak feltűnhetett, hogy virággal be volt rakva a mikrofon. Nem csak ezen az európai koncertjén volt kelléke a “virág” a zenekarnak, ráadásul a Mene promóciójában (amelynek a Sealed to Me élőben való eljátszása is része volt) is előkerültek a virágok, méghozzá akkor, amikor Los Angeles-ben, amikor valaki a merch pultnál vásárolt a zenekar adott mellé egy Sealed to Me dalszöveges papírost, ugyanis az tele volt rajzolva virágmintákkal. Véletlen lenne? Ha én most bátorkodom tippelni, akkor vagy az új lemez címében vagy borítójában ott lesznek a virágok, bár a zenekart ismerve, tuti félrevezetnek ezzel is bennünket. A koncertről röviden: zseniális, hidegrázós, vérprofi, lebilincselő és feledhetetlen. Szemet hunyva a közönség hiányosságai felett ez egy tökéletes koncert volt a zenekar részéről, egy dolgot nem tudok csak megbocsátani, hogy a Deja Entendu legismertebb dala, az abszolút pazar emo/pop-punk himnusz The Quiet Things That No One Ever Knows nem került elő. Na, de majd legközelebb! Viszont így is úgy érzem, hogy a Brand New bécsi bulija nem igazán megy 9 pont alá, első alkalmas élménnyel és a személyem rengeteg szubjektív vonzatával végül 9,5 pontot kap a zenekar a 10-ből. És bizony, mint fentebb hallhatjátok, Jesse azt mondta, hogy hamarosan visszatérnek! Esetleg az 5. nagylemez EU turnéja? Ha igen, akkor én már most fix, hogy azonnal veszem is majd a jegyem.