Hegyalja Fesztivál 2011 II/II.

III. NAP (PÉNTEK)

Az idei Hegyalja Fesztivált összegző dupla cikksorozatunkban az első két nap koncertjein túl igyekeztünk kiemelni vagy csupán csak az egyes beszámolók közé el-elrejteni minden a ’Heggyel kapcsolatos tapasztaltunkat és élményünket. Ám ez idáig nem került szóba az egyik legpozitívabb tényező, méghozzá a fesztiválon dolgozó biztonsági őrök hozzáállása. Korábban azt hittem két fajta tapasztalatunk lehet „velük” kapcsolatban: rossz vagy nagyon rossz. Ezúttal, azonban máshogy volt. A Valton Security által biztosított eseményen minden korábbi tapasztalatommal ellentétes vérmérsékletű és modorú szekusokat ismertem meg. A helyzethez képest kifejezetten kedvesek, tiszteltudóak, tájékozottak és az egészet összevetve normálisak voltak, ami korábbi akár fesztiválos, akár bármilyen más élményemhez képest hihetetlen pozitív csalódás volt. Az igaz, hogy volt pár kivétel is (pl. Csabi fenti esete), de mint tudjuk, ez ugye csak erősíti a szabályt. Csak tartsák meg jó szokásukat. (Buzás Krisztián)

DEPRESSZIÓ

A Nagyszínpadnál a Depresszió jelentette számomra a nap első zenei eseményt, ahol folytatódott az a trend, hogy Szűcs Szabikának köszönhetően, külföldi zenekarokat megszégyenítő módon, olyan elementárisan brutális módon szólalt meg a banda, hogy azt komolyan élmény volt hallgatni. A Star Wars Birodalmi Indulójára bevonuló csapat pedig olyan jól ismert slágerekkel szórakoztatta az egybegyűlteket, mint Hagyjatok Bízni, Rajtad áll, Még Egyszer, Múlnia Muszáj, Ha Mennem Kell, A Mi Forradalmunk, Sokkold a Rendszert, Néha, Nincs Jobb Kor, Kezdjük El, Lásd!, ráadásként pedig a Nem Akarok Elszakadni. Kellemes kis buli volt, olyan szokásos elemekkel megspékelve, mint a wall of death, vagy a leguggoltatás. (Zahorán Csaba)

GUANO APES

Mikor kiderült, hogy a fesztiválon fellép a Guano Apes, én nagyon megörültem. Egyrészt mert gyerekkori kedvencekről van szó, másrészt egy hónappal korábban megjártam a Nova Rockot, és a Sick Of It All javára kihagytam a Guano Apes buliját, mondván itt majd úgyis látom őket. Sandra Nasic és barátai első két lemezükkel (Proud Like a God, 1997; Don’t Give Me Names, 2000) alapozták meg hírnevüket, melyen olyan tételek kaptak helyet, melyeket még az is ismer, aki azt hiszi, hogy nem. Ezt követően 2003-ban jelent meg (Walking on a Thin Line) egy közepesen sikerült, egy-két jobb dallal bíró korong, amit néhány felejtős kiadvány követett a 2005-ös feloszlásig. 2009-ben megtörtént az újjáalakulás és onnantól egészen idén áprilisig kellett várni, amikor végre megjelent a zenekar negyedik nagylemeze, ami annyira katasztrofális lett, hogy alig bírtam végig hallgatni. A koncerten pedig csak reménykedhetünk, hogy nem ezek a dalok kerülnek majd előtérbe. Imáinkat viszont leszarták. A Bel Air dalcsokra adta a műsor gerincét, amit néha egy-egy klasszikus Guano-sláger bontott csak meg. A háttérben négy óriási betű az A-P-E-S feliratot adta ki, illetve messziről kora ellenére Sandra is meglepően finomnak és vonzónak tűnt, még ha közelebbről nézve biztosan nem ezen a véleményen lennék. A buli a Walking on a Thin Line Quietly c. dalával kezdődött, majd szép sorba jöttek a jó és kevésbé jó (inkább rossz) dalaik. Előbbi: You Can’t Stop Me, Open Your Eyes, Big In Japan (bikicsunáj poénért nálam akasztás jár), Pretty In Scarlet, No Speech, a záró Lord Of The Boards. Ezeken kívül sajnos csak új (pl. Sunday Lover, Oh What a Night, When the Ships Arrive, All I Wanna Do) vagy a 2003-as lemez gyengébb tételei köszöntek vissza. Ám probléma nem csak a felejtős setlisttel volt. A zenekar többi tagja egy kicsit többet gondolt magáról, mint kellett volna neki. A visszatapsolás után pl. olyan zenei maszturbálást végeztek a színpadon, hogy én éreztem magam kínosan. Előadtak egy botrányosan szar instrumentális nyávogást, ami az új dalok előtérbe helyezésén túl még unalmasabbá tette a koncertet. Összességében jóval többet vártam, de nekem így is kellemes volt azaz egy-másfél óra, amit rájuk szántam, mert a régebbi tételeik megdobbantották a szívem. (Buzás Krisztián)

SLAYER

A Mastodon koncert alacsony nézettsége után egyértelművé vált, hogy az alig pár hónappal korábbi budapesti fellépésüktől függetlenül itt bizony a Slayer lesz a legnagyobb hajtóerő. Az egy dolog, hogy triplájára nőtt az egy nézetméterre jut szléjer pólós rajongók száma, de a Nagyszínpad előtt olyan tömött sorok alakultak ki, amit még hazai metalkoncert kapcsán soha nem is láttam. A színpadkép a következőképp festett: gigászi Slayer logó a háttérben, előtte pedig egy harminchat darabból álló Marshall-láda fal. Ennyi, pont annyi, amennyi elég. Egyrészt egy legenda minek variálja túl, meg amúgy is lehetne ennél jobb? Viccet félretéve annyi bizonyos, hogy a kordonok előtt álldogáló, majd teljesen euforikus állapotban tajtékzó kemény-magon túl a legtöbb érdeklődő mindössze a zenekar iránti tisztelet és elismerés jegyben nézte végig a koncertet, sokan csak érdeklődtek egy legenda iránt, sokan pedig csak üres szemekkel néztek előre, mert csak annyit tudtak, hogy, ha ezt nem nézed meg, akkor buzi vagy. A legnagyhatásúbb metal zenekarok között dobogós a Slayer, ez nem vitás. Rengeteg, radikális változást hozó újítással rukkoltak elő anno az éppen kialakuló thrash és ezzel az egész metal színtér világába. Viszont ahhoz, hogy 2011-ben egy csak a modern zenekarokat élő zenekedvelő megértse a munkásságukat muszáj, hogy némi alázaton túl, ami persze gyakran hiányzik, mindezt és még ennél jóval többet is tudjon róluk. A zenekar tizenegy óra utáni startolása kíméletlen és kompromisszummentes volt, pont, mint mindig. Kellemes hangzás, hideg sör és cigaretta. Mi kellhet még egy jó és ezúttal szolidabb thrash bulihoz? Habár a koncert két új albumos dallal kezdődött (World Painted Blood, Hate Worldwide), a szintén erről az albumról való, Snuff c. King-szerzeményen kívül minden felcsendült dal 1990 előtti volt. Előtérbe a Season Of The Abyss zöngéi kerültek, így a címadó, a Spirit In Black, a Temptation, a Hallowed Point, a War Ensemble vagy a lemez szerintem legjobb dala, a Dead Skin Mask. Továbbá itt volt még a Ghosts Of War, a Silent Scream és a számomra a koncert csúcspontját jelentő Mandatory Suicide. Az említetteken kívül még olyan dalok csendültek fel, mint a Postmortem, a legendás The Antichrist vagy a Chemical Warfare. A koncert, bár Arayék alig szóltak hozzánk gördülékenyen haladt egészen a visszatapsolásig, amikor az Angel Of Death közepe fele eljött a vihar, amit egész nap vártunk. Az égiek (vagy pokolbéliek?) időzítése jó volt, hiszen mindenki tudta minek kell következnie, de az, amit vártunk, nem akart megérkezni. Hölgyeim és uraim – bár nem tudom biztosan, de minden valószínűség szerint – 1986 óta először kimaradt a Raining Blood. Kicsit olyan volt az érzés, mint amikor az óceán közepén, temérdek tengervízzel körülvéve szomjan halsz (és most direkt nem szexuális jellegű hasonlatot sütöttem el). Hogy végül miért lett lefújva a befejezés azt nem tudom, lehet a tömeges fedél alá vándorlás, lehet a szervezők kérése, lehet a nézők védelme, de az is lehet, hogy csak a Slayer így akart bennünket „megtisztelni” – tényleg nem tudom. Továbbá koromnál fogva sajnos ez volt életem első Slayer koncertje, és bár a zárásig meglehetősen pozitív érzések keringtek bennem, a befejezés miatt olyan rossz szájízzel kullogtam el a színpadtól, hogy inkább azzal a lendülettel le is feküdtem. Amint lesz lehetőségem újból megnézem őket és remélhetőleg egy ilyen setlist mellett, Jeffel a színpadon láthatom majd őket újra. (Buzás Krisztián)

IV. NAP (SZOMBAT)

Dave, King és Araya zsákban hozta a hideget, így az enyhe lehűlés, felért egy igazi felüdüléssel. A péntek esti zuhé és hűvös után a szombati nap igazi revüdélutánnak ígérkezett, hiszen végig nézve a programfüzetet, tudtam, hogy ezúttal szinte mozdulnom sem kell a Pepsi színpad előtti sátor árnyékából, így kiváltva sörrel teli re:poharamat, helyet foglaltam, feltettem a lábam és csak annyit mondtam: Gyertek, bazdmeg!

LEANDER

Na jó, én igazából nem is ilyen vagyok, sőt a Leander kezdését is meglehetősen nagy izgalommal vártam, ugyanis kíváncsi voltam, hogy a Bad Romance-feldolgozáson túl mi volt az, ami ekkora hírnevet és sikert hozott ennek a srácnak és/vagy a csapatnak. A ’Gaga-újraértelmezés közönségsikere előtt fejet hajtok, mert úgy gondolom, hibátlan lett, de a többi klipje és dala ismeretében azért meg-megvontam a szemöldökömet. A vonogatás pedig egész koncert alatt folytatódott. Jó zenészekről van szó, egy vidám kiállással, de hogy miért ilyen népszerűek az előtt még ezután is kétkedve állok. Kellemes és tisztességes dalokkal van dolgunk (főleg a Csak Te című), de nem győzőm hangsúlyozni, hogy a siker és a zene nincs egyenes arányban. Leander jó énekes és tehetséges zenész, Vörös „Nevermore” Attila egy izgalmas gitáros, Márk jó dobos (bár mintha most nem ő dobolt volna, és amúgy se egészen értem, miért itt dobol) és Jozzy is bőven kitesz magáért, pláne, ami a vokált illeti, de hiányzik az egység és az egyediség. Mindezt pedig kétszeresen is alátámasztja, hogy a két legsikeresebb daluk egy-egy feldolgozás, az pedig már csak a sors fintora volt, hogy a színpadon következő olasz Helia is ugyanebben a szindrómában szenved(ett) és ugyanúgy egy Lagy Gaga dal hozta meg nekik a hírnevet. Mindettől függetlenül tetszett, amit láttam/hallottam. (Buzás Krisztián)

HELIA

A korai időpontnak, és a továbbra is pusztító erejű napsugaraknak köszönhetően nem éppen óriási létszámú közönség előtt kezdte meg koncertjét a banda, számomra ismeretlen dalokkal. De azt kell mondanom, kellemesnek tűnt elsőre. Aztán egyre fárasztóbbak lettek a folyamatos leállások, tuc-tucos kiállások, az mondjuk már más kérdés, hogy azért még így is megvolt a maga bája a műsoruknak. Én amolyan szegény ember Enter Shikarijaként aposztrofálnám őket. Voltak pozitív elemek a dalokban, de egyelőre ez még számomra nem állt össze kerek egésszé. Rengeteg szub-basszus és erőteljes basszgitár jellemezte az összképet. A két gitáros jól hozta a tiszta énekdallamokat, de például amikor a pergőt kellett kicserélni két szám között, és percekig csend honolt a színpadon, azért lehetett volna valamit kommunikálni az egyébként időközben egyre nagyobbra duzzadó tömeg felé. Igazából már nem is nagyon lehetett a végén követni, hogy mikor vonulnak le komolyból, vagy csak kamuból, de a műsoruk vége felé közeledve természetesen nem hiányozhatott az Alejandro című Gaga nóta, amivel ugye bekerültek a köztudatba. Valamint ezen a bulin került bejelentésre a közben hivatalos hír formájában is közzétett őszi visszatérése is a csapatnak! (Zahorán Csaba)

INSANE

A „bunkó” Insane vette át a stafétabotot ezt követően, és a tőlük megszokott intenzitással vezették elő a dalokat, leginkább a 2008-as Our Island-Our Empire lemezről (pl. 33, Hocus-Pocus), de előkerült Set it On Me is, mint kihagyhatatlan klasszikus. Ráadásként pedig a jól ismert Deftones feldolgozás, a Head Up zárta a műsorukat. Ez utóbbiban kiegészült a csapat Márkkal, a Szepultúra névre hallgató Sepultura cover banda énekesével. A koncertet nem sikerült teljes egészében megtekintenem, mivel közben nekem adódott némi hivatalos elintéznivalóm, de a hallottak/látottak alapján hozták a srácok a tőlük elvárhatót. További infómorzsa még, hogy Szakonyi Bazsi helyett Balogh Dani ugrott be, mint állandó jolly joker a bandába. (Zahorán Csaba)

RAUNCHY

Mik azok a tényezők, amik már csírájában elfojtanak egy jó fesztiválbulit? Korai kezdés, 70°C napsütéssel, rossz hangzás. Ezek fényében a Raunchy fellépése 18:00-kor a Pepsi színpadon elég nagy kihívásnak bizonyult, de aki látta már őket korábban, az tudhatta, hogy a hangulattal nem lehet nagy gond. A legutolsó két albumuk már direktebb popdallamokkal is operál, ami szakmai és rajongói szempontból is egy kicsit más megvilágításba helyezte a dalokat, de hogy a koncerteken működik, az viszont vitathatatlan. Tavaly szeptemberben jelent meg a legutóbbi albumuk (A Discord Electric), ennek ellenére közel egyenlő arányban kaptunk ízelítőt a korábbi anyagokból is, kivételt csak a debüt képezett. Egy rövid introt követően bele is csaptak a NGHT PRTY-ba. Szerencsére olyan erővel dörrent meg, ami hozzásegített mindenkit a ritmus átvételéhez, így a szám kiállásánál előrébb már ment az együtt éneklés is. A tiszta ének nagy részéért felelős Jeppe Christensen is kitett magáért, ahogy Kasper rásegítései és torokszaggató üvöltései is a helyén voltak. Az idő előrehaladtával egyre többen gyűltek a színpad elé/köré, és talán Mortenék is érezték, mikor kell igazán megfogni a bulit, ezért elővették a legnagyobb közönségkedvenceket. A Watch Out és a Warriors ritmusaira csak az nem bólogatott vagy ugrált, aki nem akart, de természetesen nem csak a singalongról szólt a műsor. A Join The Scene fejtekerő főtémájára és taposó verzéire komolyabb mozgolódás is kezdődött, de ezen dalok sorát erősítette a The Curse Of Bravery is. A kötelező darabok mellett kaptunk ritkaságot is, mint például a To The Lighthouse, vagy a visszahívás után játszott Velvet Remains gondoskodott róla, hogy még a buli után órákkal is lehessen mit dúdolni. Szerintem amit egy ilyen koncertből ki lehetett hozni, azt ki is hozták. (Deményfalvi Péter)

BLIND MYSELF

A Blind Myselfnek nehéz dolga volt, ugyanis a dán Raunchy kiválóan teljesített, de mivel pontosan tudtam mire képes ez az ötös egy percig sem izgultam, sőt még gyorsan ki is szaladtam a városba egy töltött lángosért, ugyanis energia híján már kezdtem szédülni. Mikor visszaértem Csabiék már nagyban tolták is az ipart, amire egy igen népes tábor gyűlt egybe előttük, talán nagyobb is, mint aznap korábban bárkin. A hangulat viszont valamiért koránt sem volt annyira lelkes és őrült, mint azt a korábbi bulijaikon megszoktam. Lehet, azért, mert a fő ének halk volt, és a közönség sem vette emiatt annyira a lapot, de amikor Gergő mester kérésére a klasszikus Beatrice tétel (Hegyek között) átdolgozása alatt egy ingyen Szumma CD ígéretében mindenkit „vonatozásra” kért fel, az emberek olyan vehemensen kezdték el egymást hátulról „tolni”, hogy még az is becsatlakozott, aki inkább elölről szereti. A koncert végére pedig már az elején kissé fáradt hangulat is tovatűnt, helyét pedig őrület vette át. A következő dalokat játszották: Káin, Mosquitoes of Hate, Horrified By The Sun, Pomogácsok, 4. Fejezet: Cezarománia, Hegyek között, Megszentségteleníthetetlen- ségeskedéseitekért, Go Get a Life!, illetve zárásul a Lost in Time (itt megtudtam, hogy, ha se Zoli, se Józsi, akkor István). (Buzás Krisztián)

SUBSCRIBE

Ha van zenekar, amit sokszor láttam élőben az a Susbcribe. Életem első „komolyabb” bulija is hozzájuk fűződik, így már csak emiatt is mindig szívesen nézem és énekelem végig koncertjeiket. Nagy szívfájdalmam volt viszont, hogy legutóbbi „Áthangolva” névre hallgató koncertjükön pénz híján nem vehettem részt, ám pont emiatt is gondoltam, hogy majd most a Hegyalja fesztiválon feltétlen megnézem mivel rukkolnak elő. Szokás szerint jött egy borzalmas intró, ami a srácok védjegye, majd be is robbant az Anxiety Found Shape In Contradictions – Act III. The Final Relief c. tétel. A tömeg és így a hangulat is pedig egyből elszabadult. Az egy dolog, hogy a fesztiválon övék volt a legnagyobb tömeget megmozgató magyar koncert, de igazából mindig jó látni, amikor ki-ki vérmérsékletétől függően csak egy helyben énekel vagy a kordon szélén küzdve harcol a mikrofonért. A közönség nagyon élvezte a showt, Bálinték részről viszont ez csak amolyan rutinbuli volt, persze egyáltalán nem alábecsülve (sőt!) a Hegyalja fesztivál közönségét. Olyan tételek kerültek elő, mint a számomra örök kedvenc Crowd Of The Nobodies, a Refused – New Noise c. klasszikusával egybedolgozott Kiss and Kill Your Boyfriend, a Blue Mescaline, az Mr2-pozitív Álomtégla, a külön intróval megtámogatott Stuck’ nyitó The Devil Take The Hindmost, illetve a Roll and Rock. Az egész koncert alatt szokás szerint ment a bolondéria, amit az örök megújuló Susbcribe továbbszínesített a Highfly funkys újraértelmezésével. Jó buli volt, köszönjük. Ilyet bárhol bármikor, még, ha én még mindig nem értem, hogy miért is az X-Man a záró szám. (Buzás Krisztián)

HEAVEN SHALL BURN

Jómagam sohasem voltam nagy rajongója a csapatnak, de ennek a stílusnak egyik hatalmas előnye az, hogy élőben pillanatok alatt képes meggyőzni az embert, ha másra nem, egy koncert idejére mindenképp. A legutóbbi albumuk finoman szólva sem aratott osztatlan sikert, így többek között az is kérdéses volt, mennyire erőltetik majd az új dalokat. A hátra felhúzott Invictus borító és a hozzá tartozó logó némi aggodalomra adott okot, majd egy hosszú beállást követően belekezdtek a srácok. Nagy meglepetésemre már a kezdetektől fogva érezhető volt az az energia, ami szerintem nagyon hiányzott a Parkway Drive-ról, és aminek megléte ugyanúgy megmutatkozott a nézői aktivitásban, mint ahogy rányomta bélyegét a buli hangulatára. Úgy tűnt, a számokat nem csak a véresszájú rajongók fogadták hatalmas lelkesedéssel, legalábbis a pit sűrű „működése” és folyamatos újraformálódása erről árulkodott. A nézőtéri mulatságot még a biztonsági őrök sem tudták elrontani, ugyanis végre-valahára elmondták nekik, hogy a body surf lényegét és élményét igen hamar hazavágja, ha sec-perc alatt leszedik az embereket, ehelyett aki a kordonig sodródott, azt már azonnal lökték is vissza. Így történt, hogy közel ugyanakkora aprítás ment a Combatre és a The Omenre, mint mondjuk a The Disease-re. Még a kissé koszos hangzás (ismét köszöntük szépen, Pepsi színpad és technikusai) sem vetette vissza a mulatni vágyókat, hiszen Marcuséknak tényleg sikerült a zenén keresztül egy olyan kapcsolatot kialakítani a hallgatósággal, amire minden ilyen kaliberű csapat törekszik. Ezt az egyen öltözékbe bújt bandatagok is érzékelték, elismerő szavak és bólogatások közepette igyekeztek a színvonalhoz méltó színpadi mozgásra is odafigyelni, valamint a setlistből nem kihagyni a legnagyobb kedvenceket sem. Az Endzeitot hatalmas ováció övezte, ahogy a ráadásként érkező The Weapon They Fear/Whatever It May Take/Black Tears alatt is már tényleg bármiféle kérés nélkül ment a circle-pit. Egy nagyon kellemes csalódásban volt részem, egy hálás közönség részeként. (Deményfalvi Péter)

ÖSSZEGZÉSEK

Összességében tehát egy rendkívül pozitív élménnyel gazdagodtam az eltelt szűk egy hét alatt, végig csodás idővel, rengeteg ismerőssel, mesés borospincékkel, remek hangulattal fesztiválon belül és kívül egyaránt, és persze jóféle koncertekkel, ami azért nem egy utolsó szempont ilyenkor. Bár érzésem szerint pont a Hegyalja az, ahol akkor is iszonyatosan jól tudnám érezni magam, ha egyetlen fellépést se néznék meg. Csupán néhány kellemetlenebb élménnyel szembesültem a bő négy nap alatt. A fentebb már említett karszalag mizéria mellett nálam a re:pohár se tartozott a pozitívumok közé, hiszen a sokszor rendkívül lassú csapolási procedúrát követően rendre kb.: 3/2 volt a sör/hab arány, így hamar átálltam a dobozos kiszerelésre, illetve a fesztivál területén kívül inkább valami finom borocska bizonyult a legjobb szomjoltónak. Végezetül pedig, hogy keretbe foglaljam a Hegyalja beszámoló engem érintő részét, az odaútból okulva már jó előre megváltottam IC pótjegyemet a 13:50-es vonatra, ami (írd és mondd) 85 perces késéssel meg is érkezett. Persze ez már nem maradhatott megtorlás nélkül, így a Keletiben végigállt emberes sort követően megszerzett hivatalos formanyomtatvány kitöltését, majd újabb félórányi papírmunkát követően 850 Ft-ot sikerült kisajtolni kártérítésként. Small Victory. :) (Zahorán Csaba)

Ha nem is mondhatom magam veteránnak, a rutinos hegyaljások közé már simán besorolható vagyok (ez volt a 6. amikor végig ott voltam), és bevallom őszintén, kb. a negyedik alkalom óta nálam már nem elegendő a „tokaji hangulat”, de hasonló felhozatal mellett jövőre is simán elcsábíthatnak. A nagy fesztiválok közül továbbra is ez a legszimpatikusabb, idén különösen jól esett a szememnek a látogatottsági rekord, pláne a tavalyi bukás után. A kempingezők életét még mindig meg lehetne könnyíteni, vagy legalább egy nagyon kicsit komfortosabbá tenni például olyannal, hogy nem csak egy mobil zuhanyzót állítanak fel. Amiben viszont a legnagyobb változást várom, az a két színpad (amennyiben marad ez a kettő) hangzása, mert a Scooter élvezetesen eltuccog ezeken, de egy összetettebb zenei kép már kevesebb esetben volt kivehető. Remélem találkozunk jövőre is. (Deményfalvi Péter)

Összességében mit is mondhatnék? Én rég éreztem maga ilyen jól egy fesztiválon, így mivel nekem ez volt az első Hegyalja kalandom azt kell, hogy mondjam nagyon kellemesen csalódtam. Pozitív volt az erős felhozatal, hogy nem volt szemét, aktív sármentesítés zajlott, a zuhanyzás közben nem hánytam el magam, többnyire kulturált WC-k voltak, rendes biztonsági őrök, közel volt a város, a sok borospince, olcsó sör, re:pohár, türelmes és kedves helyiek és a hangulat. Negatívum: gyenge hangzás a Pepsi-színpadon, drága vonatjegy, régebben több színpad volt és, hogy a fesztiválozók olyannyira nem vigyáztak Tokaj belvárosára, hogy az tényleg ijesztő volt, de itt rögtön kapcsolnék is egy pozitívumot, ugyanis reggelre mindig rendbe lett téve a főutca. Örülök, hogy ott lehettem és, ha jövőre is egy ilyen kaliberű felhozatallal rukkolnak elő vagy csak újra elhívják a Mastodont a szervezők, akkor bizony találkozunk! Sziasztok! (Buzás Krisztián)

A videók egyik részét a Concertphotos.hu, a másik részét Zahorán Csaba készítette. A képek a Hegyalja Fesztivál képgalériájából vannak.