Hegyalja Fesztivál 2011 I/II.

Jobb későn, mint soha! Akár ez is lehetett volna a tavalyi Hegyalja Fesztivál jelmondata számomra, mivel az elmúlt esztendőben először jártam Tokajban a zenei mulatság okán. Viszont szerelem volt ez első látásra, és már ott a helyszínen eldöntöttem, hogy legközelebb tuti végig ott leszek! A 2011-es Hegy' pedig igencsak remek fellépőkkel kecsegtetett, ami az idei fesztiválok sorára pillantva számomra a legtöbb érdekességet tudta felmutatni. A helyszínen Buzás Krisztián, Deményfalvi Péter és jómagam képviseltük a NuSkull tudósítók hivatalos csapatát. Az elkövetkezendőkben pedig a mi élményeinket olvashatjátok, két részben.

I. NAP (SZERDA)

A fentiek értelmében teljes eltökéltséggel, ámbár kissé későn kapcsolva kezdtem szállás után kutakodni, de végül nem kis szerencsével még sikerült a sacper egyetlen üres hellyel rendelkező apartmanra lecsapnom, mert hát nekem valahogy nem megy már ez a sátrazás, főleg úgy, hogy még szombaton egy fellépés is várt rám, egy sátorban pedig mindent tud az ember csinálni, csak éppen rendesen kipihenni magát nem. A délelőtti kiszemelt IC-re már nem sikerült jegyet kapni az állomásra érkezéskor, így maradt egy úgynevezett Sebes vonat, ami csak nevében emlékeztetett egy gyorsan mozgó járműre, mert a valóságban egy rémálomszerű csiga lassú utat jelentett, fél órányi késéssel és egy egyórás átszállási várakozással megspékelve. Így sikerült öt óra alatt megtenni a 240 km-es utat. Na de hamar túltettem magam a kezdeti sokkon, hiszen a kapukon túljutva, az első seritalt megvásárolva már kezdődött is az első fontosabb koncert.

CHERRY BOMB

Ez pedig a Cherry Bomb volt a Borsodi Malátabárnál, ahol családias környezetben csapott a húrok közé a csak csajokból álló feldolgozásokat játszó banda. Korábban egyszer volt szerencsém a bandához, de akkor csak egy-két számot sikerült elcsípnem. Most viszont rögtön az első hangoktól “meg lettem véve”. Mogyoróssy Adrienn hangja nagyon szépen passzolt a legkülönbözőbb dalokhoz is, miközben a többiek is rendre tették a dolgukat. Az Audioslave Save Yourselfje után pedig nem tudni honnan, de egy igen komoly mennyiségű embertömeg tódult be a sátorba, így aztán egy sokkal jobb emelkedettebb hangulatban folytatódott tovább a műsor olyan előadók dalaival, mint Danko Jones, The Donnas, Christina Aguilera, Backyard Babies, vagy épp a Mötley Crüe. Ugyan nem volt teljesen hiba nélküli minden egyes átirat, de összességében igen kellemes perceket szereztek minden egyes résztvevőnek ezzel a rögtönzött házibuli feelinggel, amit a sátorba varázsoltak a lányok!

Ezt követően pedig egy lastminute Parkway Drive interjú következett Krisztiánnal a Pepsi Nagyszínpad backstage-ében, ahol Winston McCallt faggattuk, miközben az épp játszó Nevergreen koncertje kínosan hangosan behallatszott a konténerbe. Így utólag is nagy köszönet Krissznek, hogy sikerült kibogoznia végül valamit a felvételből! Winston végig nagyon közvetlen és feltűnően mosolygós, jó kedélyű volt, így szinte észrevétlenül telt el az a körülbelül fél óra, amit vele csevegtünk végig.  (Zahorán Csaba)

ZUP

Ezután pedig nem is volt kérdéses, hogy hova vezessen utam, hiszen az Mr2 Színpadnál már serényen tevékenykedtek a ZUP tagjai, hogy végül 19:30 magasságában bele is kezdjenek a jóságba. Az oldal olvasói jól tudják, mennyire szeretem őket, viszont jó régen voltam már koncertjükön, így aztán különösen kedves volt újra látnom a csapatot. A Fújom a Dallal indítottak, hogy aztán a szintén régi ismerős Outkast sláger, a Hey Ya! következzen. Ekkor pedig jött az igazi meglepetés (amiről egyébként korábban már tájékozódtam a neten), egy Superbutt átirat, a Pioneer. Ez már igen! A koncert elején nem nagyon szólt a basszus, de néhány dalt követően már szerencsére minden a helyére került és jó szokásához híven, ismét egy fantasztikus élménnyel gazdagított minden egybegyűltet a ZUP! Arról nem is beszélve, hogy egy komolyabb hangszerkiállítást vonultattak fel az egyórás fellépésük alatt, haha. Elhangzott még a Gorillaz – Feel Good, az OPMHeaven is a Halfpipe, Britney-től a Womanizer és Lady Gagától a Just Dance, de a végére még egy kis Pendulum is befigyelt. Érzésem szerint Kriszti éneke végig halk volt egy kicsit, de azért még így is rendkívül pozitív maradt az összkép. (Zahorán Csaba)

FISH!

Újra a Malátabárhoz szólított a programfüzet, miszerint a Fish! következett fél tíztől. Óriási hype előzte meg a koncertet a csordultig megtelt sátorban, és a már jól ismert “Nagyszínpad!” kórusok is végigkísérték a srácok már-már szokásosnak nevezhető frenetikus műsorát. A közönség és a zenekar egy óriási energiagombóccá gyúródva változtatta pokoli katlanná a helyszínt, ahova csak néha-néha szűrődött be a szomszédos Hegy’ Nagyszínpadon tevékenykedő Edda Művek, amit szokásához híven rendkívül cool módon kezelt le Kovács Krisztián frontember. És íme az eljátszott dalok sora: Valahogy Összeáll, Stand Up, Szépen Hangosan, Szám a Semmiről, Legközelebb Még Közelebb, Keep Your Secret, Egyszer Akarom, Személyes Üzenet. Aki jobban is ismeri a zenekart annak feltűnhetett két új cím is, ami nem véletlen, hiszen már friss szerzemények is bekerültek a setlistbe. A Magasan Száll alatt egy pompásan kivitelezett leguggoltatás emelte a show fényét, illetve a folyamatosan bedobált strandlabdák is tovább fokozták az amúgy sem túl lapos hangulatot. De persze nem hiányozhatott a You vs. Me és a Majdnem Kalifornia sem a végéről, kerek egésszé téve a mögöttünk álló egy órát. (Zahorán Csaba)

Nem akarok nagyon előre szaladni az időben, de nekem az első nap sikerült a legemlékezetesebbre, hiszen ezt követően egy kiadós felderítő túra és néhány Scooter dal végigmulatását követően jött a várva-várt Parkway Drive, amiről már más fog értekezni…

AMORPHIS

Mint utólag kiderült, a Pepsi színpadot nem feltétlenül a hangzásáért szerettük, így az ott fellépő zenekarok rajongói minden szett előtt elmormolhattak egy-egy imát, és a finn Amorphis koncertjére ezek meg is hallgattattak. Jómagam féltem egy kicsit ettől a bulitól, ugyanis sohasem tartottam őket fesztiválcsapatnak, tehát kérdéses volt, mennyire képesek hangulatot teremteni egy “beavatatlanokkal” felhígult közegben. Igaz, Tomiék már évek óta visszatérő vendégek nálunk, de mint tudjuk, egy jó koncertnek mindig van apropója, ezúttal az idén májusban kiadott új nagylemez népszerűsítése volt az. Annak rendje és módja szerint a színpad mögé felhúzták a The Beginnig Of Times borítóját és a My Enemy-vel nyitották a showt, aminél már rögtön kiderült, hogy élőben talán még inkább átjön az új számok lényege, egyedül a kissé háttérbe szorult szinti vett el a maximális élményből. Mégis úgy tűnt, az emberek nem nagyon veszik a lapot, illetve a pusztán kíváncsiságból odatévedt nézősereg egy része le is cserélődött kicsit később, majd a műsör harmadánál a The Castaway tájékán megtört a jég, a zenekar is mintha felszabadultabban játszott volna, hátrébb is mutattak némi aktivitást, és az első sorokban is előkerült egy finn zászló. Innentől fogva nem volt megállás, az új szerzemények mellett nem feledkeztek meg a klasszikusokról sem: a My Kantele és az Alone is rendkívül jól esett a füleknek, amit a szemrevaló színpadi kép koronázott meg. A metalosoknak Tomi Joutsen méteres raszta-propellerje és spéci, kétmarkolatos mikrofonja legalább annyira volt látványos, mint a jumpstyle-t próbálgatóknak a Scooter pirotechnikai elemei. Levonulás után a ráadásnak is megadták a módját: az óriási Into Hiding után még megkaptuk a Towards And Against és House Of Sleep párost is, ahol már tényleg viszonylag sokan előrébb merészkedtek egy utolsó éneklésre. Azt hiszem panaszra nem lehetett okunk, aki mégis lemaradt, az pótolhatja jövő januárban, ugyanis Tomiék ismét Budapesten fognak számot adni kivételes dallamérzékükről. (Deményfalvi Péter)

Abban biztos vagyok, hogy a kilencvenes évek techno-hőse nagyban hozzájárult az idei Hegyalja fesztivál nézettségi rekordjához, de, ami az első napot illeti, biztos vagyok abban is, hogy az egyik legnagyobb vonzerőt, azaz öt ausztrál fenegyerek jelentette, akiknek zenekara a műfaj egyik legközkedveltebb és legsikeresebb jelensége. A Parkway Drive előtt, azonban a fesztivál zöme, a fent már említett, számomra érthetetlen módon óriási hisztériát (még, ha csak poénból is) kiváltó dajcs Scooter fellépésére is ellátogatott. Így tettem jómagam is, de az, hogy három dal után ott hagytam az egészet az mindent elárul. Az első pár taktus alatt még viccesek voltak a Fásy Mulató és a Házibuli Attilával c. közkedvelt műsorokból kölcsönzött háttértáncosok kaotikus ugrabugrálása és az ehhez társuló szánalmasan gyenge vocoder melódiák, de, ahogy én se bírom hosszú távon pl. Sláger Tibó vagy a kis Zsülike vernyákolását, így a ez német legenda is kicsapta nálam a biztosítékot. Az AC/DC egyéniségtelen kistestvérének számító Airbourne vagy a The Toasters fellépése ideális mentsvárat jelentetett az ostobaság elutasítóinak, szóval menekülni lehetett. De igazából, azaz egy kérdés merült fel bennem, hogy vajon ők tudják-e, hogy a nézőik kilencven százaléka poénból és a „tüptüptüp-tárá-tüptüptüpözés” miatt ment el rájuk. Lehet, hogy a szervezők félreértelmezték a happy hardcore címkét? Sebaj, remélem jövőre a Csocsesz és a zenemanók fogja majd boldogítani a népet, lévén nincs különbség. (Buzás Krisztián)

PARKWAY DRIVE

A Parkway Drive vonzerejétől függetlenül csupán hajnali egykor kezdett neki a bő egy órás műsorának és mivel jómagam ott lehettem a 2008-as budapesti koncertjükön hihetetlen lelkesedéssel vártam, hogy na, akkor most újra átélem azt, amit akkor. Mégis mit éltem át akkor? Soha nem éreztem még annyi (pozitív) energiát áramlani a nézők és a zenekar között, mint aznap este. Azelőtt tök átlagos csapatnak tartottam őket, onnantól ez radikálisan megváltozott. Minderre pedig rátett egy lapáttal az is, hogy Winston a backstageben annyira pozitívan nyilatkozott a magyarokról és korábbi – szám szerint három – koncertjükről, hogy biztos voltam benne: ez ütni fog. Habár én egyértelműen klub párti vagyok, de úgy gondoltam, hogy, ha valami vagy valaki, akkor a Parkway Drive biztosan megállja majd a helyét fesztiválon is. Hogy ez sikerült-e nekik azt mindenki döntse el maga, én utólag egyértelműen csalódásként éltem meg a koncertet, pláne az említett előzmények tekintetében. Ehhez nagymértékben hozzájárult, azaz alpárian szar hangosítás, ami nagyjából a Pepsi nagyszínpad non-stop jellemzője volt. Nevetségesen erőtlen megszólalás, az ének rendszeresen eltűnt (ez főleg az elején volt kínos), de, ami a legviccesebb volt, hogy a közönség ötödik sorában „fülhöz hajolás” nélkül tudtam beszélgetni bárkivel, illetve, ha épp beüvöltöttem a megfelelő szöveget az minden mást elnyomott és nem, azért mert Dumbledore megtanított erre a trükkre, hanem, mert ennyire halk volt az egész koncert. A srácok persze igyekeztek kihozni magukból a maximumot, de az én kedvem már odavolt. A buli végéhez közeledve persze javult a hangzás is, de ilyenkor minidig elgondolkozom azon, hogy miért ültetnek ilyen dilettáns süketnémákat a keverőpult mögé. A második dolog, amit lehúzta nálam az estét az a setlist volt. A túlerőltetett új dalok kifejezetten elvették a kedvem, amikor pedig a Gimme AD nyitóriffjét odadobták és végül nem játszották el, az kb. olyan volt, mint, ha hasba rúgtak volna. Ám a negatívumok ellenére egy Parkway Drive koncertet elég nehéz nem élvezni, így ezzel én sem voltam máshogy. Az olyan dalok, mint a nyitó Unrest, Boneyards, Idols And Anchors, Karma, Sleepwalker, Dead Man’s Chest, Home Is For The Heartless, Horizons vagy a Deliver Me nem igazán lehetnek rosszak, még, ha a körülmények mostohák is. A pit sajnos nem igazán volt minőségi, de a körbe-körbefutkározás és a wall of death ment, szóval, aki akarta az bőven jól érezhette magát, pláne a Romance Is Dead vagy a Carrion hallatán. Viszont én tudom mire képes élőben ez a zenekar és ez sajnos bőven elmaradt attól, így, aki csak miattuk jött volna, de végül nem tette, az ne bánkódjon. Amúgy pedig kedves Parkway Drive, jöttök Ti még a Dürer Kertbe! (Buzás Krisztián)

II. NAP (CSÜTÖRTÖK)


TILL WE DROP, CADAVERES

Reggel fél hét körül sikerült álomra hajtanom a fejemet a szálláshelyen, ami ugyan nem vetekedhet egy sátorban kialakult katlannal, de azért egy jópofa klíma nélküli tetőtér is tud okozni pokolbéli élményeket a pihenni vágyó emberfia számára. Néhány órányi forgolódást követően katonás fegyelemmel vettem irányba a Pepsi Nagyszínpadot az egész egyszerűen embertelen, 42 fokos hőségben, hogy megtekintsem a Till We Drop nyitányát, már ami az aznapi koncertek sorát jelenti. A körülményekhez képest egész szép számú és lelkes társaság vonult fel a színpad elé, a srácok pedig a jól megszokott dalokat (B.R.O., Be Kind, Please Rewind, Twenty Two) és már egy új nótát is elzúztak, amiben a The Southern Oracle torok Barni is vendégeskedett mindenki legnagyobb örömére.

Őket követte a Cadaveres legénysége, akik egy szintén jól ismert best of dalcsokorral jelentkeztek, kezdésként a Nadie-val. Ami az egész koncert alatt leginkább újdonságként hatott azaz, hogy Körmi egyre többet vokálozott a tisztább részeknél is, ami most valahogy nem tett jót az összképnek, főleg, hogy a vokál lényegében mindent túlharsogott, amihez képest Zoli éneke suttogásnak tűnt. Mindkét zenekart rengeteget láttam az elmúlt egy évben, így én leginkább a korai időpont és a pokoli hőség számlájára írom azt, hogy ezúttal annyira nem sikerült lázba hozniuk. Cseppet sem irigyeltem a srácokat, így minden tiszteletem az övék, hogy még így is mindent megtettek a színpadon. A Soul of a New Breed utolsó hangjait követően viszont én magam is jobbnak láttam felhúzni a nyúlcipőt mert lényegében az eltelt két óra alatt annyi folyadékot izzadtam ki, ami talán még a rekordok könyvébe kerüléshez is elegendő lenne… (Zahorán Csaba)

EKTOMORF

Egy kiadós hűsölést és a nap fényének eltűnését követően megújult erővel tértem vissza a fesztiválra, méghozzá a Pepsi Nagyszínpadhoz, hogy meglessem az Ektomorf koncertjét. A nuskull szorgalmas olvasói nyilván jól tudják, hogy nem éppen fanatikusként, de azért egy egészséges kíváncsiságtól hajtva vártam, hogy vajon sikerül-e pozitív irányba billenteni azt a bizonyos mérleget… Egy grandiózus intrót követően azonban nem történt semmi, jól láthatóan valami gikszer adódott Zoltán gitárcuccával, amibe egy-két percet követően sikerült újra életet lehelni és megkezdődött a show a Last Fight című dallal. Érdekes, hogy több helyen is olvastam, ahogy a hangzást szidják egyesek, hát nem tudom, ahol mi voltunk (keverő mellett), ott egész egyszerűen leszakadt az agyunk, olyan brutálisan szólt a koncert. (Ez pedig az előző esti Parkway Drive fényében különösen nagy élmény volt.) Ez utóbbinak köszönhetően pedig az általam nem éppen favorizált újabb keletű dalok is jól működtek, sőt mi több, az egész koncert teljesen pozitív élményt nyújtott. Redemption, Gipsy, Show Your Fist, I’m in Hate, I Know Them, majd jött a két akusztikus szerzemény, a Rusty Cage és a Sea of My Misery. Amiről még nem írtam, az a szemet kápráztató fényorgia, ami szintén egy iszonyatos nagy pluszt adott a koncertnek. Az I Choke-ot követően pedig jött az igazi jobbegyenes, néhány igazi ősi klasszikus csatasorba állítása. Romok alatt, Hangok, Nem Engedem! Ez utóbbiban ráadásul Farkas Csaba akasztotta nyakába újra a basszgityót, aki ugye néhány éve kilépett a csapatból. A koncert végére olyan dalok maradtak még, mint a Stigmatized, a God Will Cut You Down, az Outcast, végül pedig a legújabb klipes dal, a The One. Mindent összevetve, egy rendkívül egységes, iszonyat brutálisan megszólaló, old school klasszikusokat is felvonultató Ektomorfot láthatott, hallhatott mindenki. Ez vitathatatlan. (Zahorán Csaba)

PENNYWISE

A californiai punk alapvetés, Pennywise legelső magyarországi látogatására egészen tavalyig kellett várni a rajongóknak, de már akkor is a Jim Lindberg helyére először csak ideiglenesen, majd tavaly véglegesen beálló Téglás Zolival érkeztek. Mivel kihagyni kényszerültem a debütáló bulit, erre több részről is kíváncsi voltam, és egy pár kérdés is felmerült bennem: hogyan állnak Zolinak a kultikus szerzemények? A nagyszínpad körülményei mennyire emelik, vagy épp húzzák le az alapvetően klubbulira született produkció színvonalát? A jelenlévők közül hányan vannak itt csupán a magyar vonatkozás miatt? Stb. Az Every Single Day lendületes kezdését követően szinte egy másodpercre sem hagyták leülni a bulit, és az említett lendület nem a csak a setlist pörgős szerzeményeiben nyilvánult meg, hanem az előadás közvetlenségre törekvő mivoltában is, amelyet ha nem is sikerült mindenkinek átvennie, de mindenképp szórakoztató és közönségcsalogató volt. A nem túl hosszú, de annál aktívabb kapcsolat a közönséggel az esetleges üresjáratokat is befoltozta, és sok esetben még tovább fokozták a hangulatot, ugyanis Zoli szavait rendületlen éljenzés követte. Persze kommentár nélkül is ütöttek a kihagyhatatlan klasszikusok, mint például a Peaceful Day, az Alien vagy a személyes kedvenc Greed, mint olyan, tetőpontnak számított. Felcsendült a direkt hazai közönségnek szánt A csitári hegyek alatt is, amely amennyire meglepő és kedves volt a legtöbb ember számára, pont annyira törte meg a buli lendületét is. A további számok szerencsére gyorsan orvosolták ezt, hogy végül a Bro Hymn után mosolyra húzott szájjal tapsolhassuk meg őket. A fenti kérdésekre nem is maradéktalanul kaptam választ, de összességében egy jó buli volt, és ha nem is a leghatásosabb körítésben, viszont jól megtáncoltattak és énekeltettek mindenkit egy élvezetes előadásmód keretében, szerintem ennél többet egy nagyszínpados fesztiválkoncerttől nem is nagyon lehet elvárni. (Deményfalvi Péter)

DEICIDE

Meglepő vagy sem számomra a Deicide volt az egyik leginkább várt attrakció az egész fesztivál felhozatalából, sajnálatos viszont, hogy fél óra csúszást leszámítva mindez pont egybeesett A leginkább várt zenekar fellépésével, így a beszámolóm sajnos csak a koncertjük első felét érinti, lévén tizenegykor már kezdett is a Mastodon. A jelenleg Belphegor turnépartner Deicide egy szerényebb, de annál érdeklődőbb tömegnek kezdett játszani a már tőlük megszokott „engem nem érdekel semmi és senki” típusú flegmaságával és nemtörődömségével. Benton zavaros nézetei miatt számomra mindig is antipatikus volt, de zenéjüket és a death metalra gyakorolt hatásukat mindig is nagyra becsültem. Első két lemezük (Deicide, 1990; Legion, 1992) legendásnak számít és a zenekar 2004 utáni megújulását követően is a színtér fontos részének számít (mondjuk az igazsághoz a is hozzátartozik, hogy, ha nem lenne ekkora hangsúly a hangzatos anti-keresztény dumákon nem lennének ott ahol), így méltóképpen csaptak le Homeage for Satan című nyitódalukkal, melyet követett a már húsz éves Dead by Dawn, majd szép sorba, az olyan dalok, mint pl. a Serpents of the Light. Igazából nem tudom mi volt a baj, de annyira jellegtelen és unalmas volt az egész koncert, hogy igazából végig az járt a fejemben mikor kezdődik végre a Mastodon fellépése. Az ezúttal egy gitárossal színpadra álló zenekar (nem tudom miért) szintén erőtlen megszólalású koncertje kifejezetten elvette a kedvem ettől a csapattól. Hiába jöttek vissza gyerekkori emlékeim, gondolok itt elsősorban arra, hogy pl. régen mennyire féltem a zenekar lógójától. Egy dolog viszont biztos, ha lesz lehetőségem mindenképp megnézem még őket rendes körülmények között, mert ez nagyon vérszegény és felejtős volt, pláne, hogy a Sacrificial Suicide-ot nem is hallottam. (Buzás Krisztián)

MASTODON

Ezennel el is érkeztünk a fesztivál leginkább várt koncertjéhez. Sajnos nem mondhatom magamról, hogy ősi Mastodon rajongó vagyok, habár a Leviathan óta követem őket, nagyon közeli barátságba, csak legutóbbi lemezük kapcsán kerültünk és onnan visszafele haladva pótoltam be tisztességesen a mai metal színtér egyik legfontosabb zenekarának életművét. Rettenetesen nehéz zene az, amit a Mastodon játszik és úgy gondolom csak a legtapasztaltabb zenehallgatók érthetik meg zenéjük lényegét és sajátját. A történethez hozzátartozik, hogy én cefet-mód készen voltam a szóban forgó másfél óra alatt, mindezt persze stílusosan és alkoholmentesen csak, hogy némileg megkönnyítsem a zene és a koncert maximális szintű akceptálást. A setlist egy az egyben megegyezett a turné korábbi dalcsokraival, így egy, az első három albumot előtérbe helyező showt kaphatunk (gondolom megunták, hogy egy turnén keresztül kompletten eljátszották a Crack The Skye zöngéit). A megszólalás (lévén más színpadnál voltunk) kifejezetten üdítő volt, a háttérben lógó ledfal pedig gondoskodott arról, hogy ne csak a fülünk sírjon örömében, hanem a szemünk is. A zenekar alig kommunikált a közönséggel, amit sokan sérelmeztek is, de könyörgöm mennyire kiábrándító lenne, ha odaszólnának, hogy „circlepit! circlepit!”. Ez így volt tökéletes, néhány köszönetnyilvánítás és ennyi, bár számomra az is furcsa, hogy valaki „pogózik” egy Mastodon koncerten. Aki ilyet csinál annak – szerintem – fogalma sincs, hogy ez a zenekar miért is emelkedik ki annyira a mostanság a metal zenéken uralkodó szürke ködből. Én részese voltam egy kiváló utazásnak, amiről a zseniális setlist (az Oblivion, azért valljuk be hiányzott) és a csapat előadásmódja gondoskodott. Bár kétszer sajnos sikerült kizökkennem: egyszer, amikor valami hájas, saját izzadmányában tocsogó férfi mindenáron ölelkezni akart, egyszer pedig, amikor egy kétes ábrázatú homoszexuális matróz lépett be az intim-szférámba. Sebaj, kell az ilyen csak, hogy tudjuk merre van az arra. Amúgy pedig az év végi top ötös koncertlistámban biztosan ott lesz a Mastodon fellépése, de számomra a Hegyalja fesztivál felhozatalából is egyértelműen ők jelentették a csúcspontot. Aki nem jött az hibázott, bár nem mintha ez egyáltalán kérdés lett volna. A koncert után a Belphegor szettjéből fennmaradt tízperccel nem akartam elrontani az élményt, úgy, hogy egész egyszerűen csak leültem, hogy feldolgozzam, amit láttam, mire a Brann, a zenekar dobosa, alig a koncert végétől számított öt percen belül kisétált a backstageből. Mondanom sem kell, egyből odasiettem és megköszöntem neki az élményt. Pár mondatot váltottunk és elárulom, hogy rég találkoztam ennyire kedves és közvetlen rock sztárral, mint ő. Örülök, hogy megismerhettem. (Buzás Krisztián)

THE AMENTA

Egy rövid szusszanást követően visszavánszorogtam a Pepsi színpad elé, ugyanis az ausztrál The Amenta itthoni előhallgatásaim alapján egész ígéretesnek tűnt és, most újra hallgatva ezt a véleményemet fenn is tartom, ám az élőteljesítményük botrányosan gyenge volt. A szemfényvesztő arcpakolás bár kiemelte őket az igénytelenség bűzős posványából, de azon az egy-két blastbeaten kívül, amire néha felkaptam a fejem, annyira unalmas, ócska, klisés egy reszelés volt, amit látunk-hallottunk, hogy a kürtőskalács vagy a tokaji különlegességnek számító töltött lángos sokkal vonzóbbnak bizonyult, mint a srácok okkult parádéja. Bocsánat. (Buzás Krisztián)

HOUR OF PENANCE

Ezt követően nem tudom mi történt. Lehet, hogy időörvénybe kerültem, de az is lehet, hogy csak az ’Amenta játszott kevesebbet a kelleténél, mindenestre a szintén Deicide turnépartner olasz Hour Of Penance jóval korábban kezdett neki a műsorának, még szerencse, hogy a közelben bóklásztam és észleltem mi történik. 2008-as The Vile Conception c. lemezükkel sikerült egy nagyobb közönség irányba nyitniuk, így a tavalyi Paradogma c. lemezüket – nyilván undergorund körökben – már kifejezetten nagy várakozás előzte meg. Nem tartom őket különlegesnek, sőt korrekt iparos munka az, ami leginkább jellemzi őket, de ritka, az, hogy valaki 2011-ben ennyire hitelesen és korrekt módon aprítson. A Fleshgod Apocalypse egyik elődzenekarának számító zenekar (lévén régen a Fleshgod’ dobosa az Hour Of Penance énekese volt!) valahol a technikás és a klasszikusabb amcsi vonalas death metal között lavírozik, hiszen a dobok tekintetében elképesztő, ami ennek a zenekarnak az istállójában folyik. A gitárok viszont – sajnálatos módon – e tekintetben jócskán el is maradnak, így nem is véletlen a testvérzenekar óriási sikere szemben a Penance’ szerényebb lehetőségeivel. Habár hosszútávon unalmassá válik a színpadi teljesítményük, de számomra az a puritán hitelesség, amit árasztottak magukból kifejezetten szimpatikus volt, így a második sorból néztem végig a nagyon szerény nézőszámmal bíró koncertjüket. Remélem új lemezükkel sikerül akár két lépcsőfokot is ugraniuk. (Buzás Krisztián)

A videók egyik részét a Concertphotos.hu, a másik részét Zahorán Csaba készítette. A képek a Hegyalja Fesztivál képgalériájából vannak.