Hegyalja Fesztivál 2006

Magyarország minden fesztiválját úgy szokás beharangozni, mint a Sziget utáni legfontosabb nyári eseményt, így természetesen a Hegyalja Fesztivál 2006 is ezt a státuszt érdemelte ki. A jogosságát nem tudom megkérdőjelezni, mivel nem jártam még a többi eseményen, annyi biztos, hogy a metal rajongók zeneileg itt vannak a legkevésbé kielégítve, zeneileg sokkal multikultúrálisabbnak tűnik a dolog – ugyanakkor vitathatatlan hogy a baromi olcsó, évről évre egyre kevesebb szőlőt, és egyre több tablettát és más vegyi hulladékot tartalmazó bor közelben léte mégiscsak a metal zene hívőit vonzza a legjobban. Mi kell még végülis, van Motörhead, Born From Pain külföldinek (meg Freestylers pl, amit azért elég sikk szeretni „felvilágosult körökben”), meg tényleg töménytelen mennyiségű fasza koncert.

Példának okáért első nap rögtön ott volt a Neo, és a Balkan Fanatik szépen egymást követve, ezen két zenekart is illik szeretni. A Neo ezzel szemben a Café színpadon szerintem története egyik legbénább koncertjét adta. Pedig tényleg minden adott volt, a legjobb körülmények között játszhattak, istenkirály fényekkel, vetítéssel stb., de valahogy nem állt össze a kép. Pedig eddig úgy voltam vele, hogy a Neo igazából nem tud hibázni – legutóbb mikor láttam őket a Miskolci Egyetemi Napokon fantasztikus volt amit műveltek. De most a számválasztás sem jött össze annyira, a hangzás is kicsit kásás volt, úgy tűnt mintha nem lett volna kedvük játszani. Előfordul ez a legjobb családokban is, de nekem ez tényleg csalódás volt, mint ahogy az is hogy képesek voltak kihagyni egy csomó klasszikust.

Aztán a Balkan Fanatik viszont megmutatta. Nekik ahhoz lett volna adott minden, hogy szar koncertet adjanak: a leggázabb színpad (Zöld), ami ráadásul szerintem megalázó is azt nézvén hogy elég ismertek honilag, semmi háttérsegítség, apró méretű porond, stb. Ezzel szemben ők most sem hazudtolták meg magukat, hatalmasat nyomtak, a legtöbb metal banda példát vehetne róluk hangzáskép terén, a kisméretű pódiumhoz mérten elképesztően sokat mozogtak, MC Jammin (ez a név azért büntet) pedig olyasmi esztétikai élményt nyújtott egymagában, mint a fesztiválra látogató hölgyek összesen – ja igen, ő az énekesnő. Jorgosz ismét remekük frontemberkedett (ha lehet itt frontembert említeni, hiszen még a keverőnél álló Lepe is le tudta kötni az embert), és kb. mindenki hibátlanul kommunikált a közönséggel – a számválasztásokba sem lehet belekötni. Elférne már egy új lemez is na!

Ezzel el is érkeztünk a csütörtökhöz (bocs hogy aznap kihagytuk a Pokolgépet, majd meggyónjuk), amin szintén volt kilátás jó dolgokra.

Pl sikeresen lekéstem a Gonzot (egy számot leszámítva), akik pedig Arctic Monkeys-t nyomtak (ha jól emlékszem Fake Tales From San Francisco), ráadásul nagyon jól, ennél jobb tényleg csak az eredeti lehet. Az meg a totális bénaság kategória, hogy a nagy indie divat ellenére kb 3-an nézték meg a koncertet. Ez itt Magyarország, igen igen.

Ám egy kocsmából hallottuk Torres Dani és a Veny Stix feltehetőleg teljesen magávalragadó koncertjét, a törperegímetálrokksztár gondolom ismét megmutatta magáról hogy milyen is az ha a tehetségtelenség, a gáz hang és a teljes mértékben béna kiállás egy 160 centis kisebbségiben összpontosul.

Viszont utána jött az Eleven Hold, akiknek bár nem vagyok nagy rajongója, de koncerten ezer éve akartam őket látni, s lám, nem is csalódtam: a Nagyszínpadon istentelenül jól szóltak szerintem, lehetett érteni a szövegeket (habár Danika barátom szerint kimerültek abban hogy „kurva, bazmeg, szar”), de az egész jó volt. A legutóbbi albumuk nem nagyon fogott meg, de még azokat a számokat is szórakoztatóvá tudták tenni, Nap énekes/gitáros/szövegíró vitte a prímet azNAP (HAHA MEKKORA SZÓJÁTÉK), színpadra termett a faszi – ráadásul nyomták a kedvenc dalomat is, a Gyula meg az én öcsémneket, amiben a hegedű hallgatása élményszámba megy.

Utána az Alvin és a Mókusok biztosan szokásos színvonalú előadásáról nyugodt szívvel menekültünk el, hogy aztán visszatérjünk a Belgára. Nekik a legújabb lemezükkel (3.) azért vannak elég komoly fenntartásaim, kezdenek kevéssé humorosak lenni az eddigiekhez képest, de most nagy érzékkel összeválogatták a jó számokat róla, a régiekbe meg persze nem lehet most sem belekötni – az Egy-két-há élőben történő meghallgatása most is annyira jó érzést ad az embernek, hogy legszívesebben végigkáromkodná az egész életét. A Kalauz Michael Jackson-al való keverése amellett hogy jó ötlet, felvet egy nagy gondot: az eredeti zene alatta sokkal jobb. A Miskolc mániájuk most éppen ott jelent meg hogy „most jön a miskolci Edda”, és erre felléptek egy élő zenekarral az utolsó számra, hogy előadják a Klimax c. szerzeményüket – hardkór volt a javából. Szokás szerint bemozogták az egész színpadot, Mégöt nagyon elemében volt, Titusz pedig nem tudott jelen lenni, helyette a turnémenedzser nyomkodta a gombokat – ez azért bebizonyítja hogy micsoda komoly felkészültség kell a Belga zenéjéhez…

A nap, számomra külső okok miatt utolsó koncertje a Tigrisé volt. Mit mondhatnék, hatalmasok voltak most is, a legjobb számok, legjobb arcok, legfílingesebb zene, és talán legelfogadhatóbb közönség volt ott – ugyanakkor Copycon szólósztársága kezd kisé rosszat tenni a zenekarnak, mivel páran kifejezetten miatta érkeztek. Pedig azért ő is csak egy magyar aki rasztás feka szeretne lenni.

Mint említettem ezután jött a probléma, ami miatt sikerült kihagynom a Born From Paint többek közt (azért képek majd lesznek róla).

És eljött a péntek is, amin a Moog lett volna az első zenekar – kiváncsi voltam rájuk nagyon, mert állítólag hamarosan lemezszerződésük lesz meg minden, ehhez képest gondolom mondanom sem kell hogy erről is lemaradtam az utolsó 2 számot leszámítva, ami viszont hibátlan volt: ilyen zenekarból kéne több Magyarországra. A legmeglepőbb az volt, hogy még az énekesüknek is teljesen hallgatható orgánuma van. Ja, szerintem azt mostmár felesleges mondanom, hogy pontosan 1 db embert láttam aki nézte is őket. Igen, igen.

Azután végre láthattam az Isten Háta Mögöttet. Na mivel ők a lemezen már bizonyítottak, ráadásul eddig aki látta az mindig áradozott róla hogy mekkora állatok élőben, ezért egyértelmű volt hogy jó kis hangverseny lesz. S így lőn. Bár a hangzásba itt simán bele lehetett kötni, sokat elmond róla hogy azon gondolkodtam hogy játszották-e a Tavaszi nemződüh c. szerzeményüket vagy nem, de az egész kiállásból áradt a letaglózó elemi erő, ami a poénkodások ellenére is teljesen komolyan vehető volt. Így kell zenélni, ezaz – most azt nem méltatom hogy a múlt évben sikerült kiadniuk az egyetlen jó magyar metal lemezt.

Mostmár mindössze annyi dolgunk volt hogy megnézzük a Motörhead-et. Kijelentem tirpák módon, hogy alapvetően nem szeretem a zenéjüket, de mégis, Lemmy valószínűleg a történelem legnagyobb rakenroll arca, és emellett még azt is elnézem neki hogy nem tud zenélni. Ráadásul ahogy elnéztem a csókát, akármennyire nem mutatja, azért az életmód így 60 felett az ő szervezetét is kezdi kikezdeni. Amúgy ahhoz képest hogy mennyit késtek, eléggé egybefolytak a hangszerek, Lemmy hangját nem lehetett normálisan hallani, de ugyebár egy Motörhead koncerten nem ez a lényeg, hanem a hangulat. Az meg volt.

Ám bunkóság vagy nem, de a tényt figyelembe véve, hogy egy Motörhead szám meghallgatása a zenekar teljes életművének ismeretével is egyenlő(és ezt be kell szorozni kb 7-el), kérlelhetetlenül átkívánkoztam a Jim Beam Music sátoros Hustler partyba. Itt két dolgot sikerült levonnom: 1. A magyar diszkós közönségnek DJ Junior szintű teljes mértékben színvonaltalan szemét szarok kellenek, akiknél kicsit nyugatabbra akármelyik bokorban jobbat találni. De tényleg, nem vagyok én elektro ellenes, de amit ez a nyomorult művelt, az a bénaságnak az alfája és omegája. 2. A magyar metálos közönségnek pedig az kell hogy láthassanak közelebbről pár szilikonozott, és ehhez képest közepes méretű csöcsöt, amik két a közepesnél valamivel jobb nőkőn vannak, akiknek véletlenül sem sikerült igazán erotikus jelleggel táncolniuk, viszont paraszték jobban tolongtak az első sorba, mintha ossián koncert lenne tahófalván, csak azért hogy hátha megérinti a fejüket valamelyik, netán fotózhatnak egyet a szoknyájuk alá. A party után valószínűleg sok sátor oldala rezgett gyanúsan.

Ezzel az élménnyel zárult le a szombat, ami pár óra alvás után hirtelen vasárnapba váltott. Ez volt a nap, amikor annyira semmi érdekes nem volt (bocs hogy nem akartam megnézni a Subscribe-ot, de 15 éves rasztarajongó lányokat máshol is találni).

Azért az Emil Rulez izgi dolog, elmentem a közönségtalálkozóra is, ahol a közönségnek sikerült a lehető leggázabb kérdéseket feltenni, Hajós Andrásnak pedig sikerült a lehető legszarabb poénokat elsütni. Nem kéne ez, régen viccesebb arcnak tűnt.

Elmondom én mi a probléma a Korai Örömmel: A zenekarnak minden adottsága megvan hozzá, hogy nyugodtan rájuk lehessen aggatni a zseniális jelzőt. Hangulatos koncert volt a Café színpadon, remekek így élőben (habár a „nem az arabok a terroristák hanem az amerikaiak”-szintű kinyilatkoztatásoktól talán eltekinthettek volna), de a lemezeiken hallható gond itt is felmerül: nem köt le. Az ember hallgatja a zenéjüket, elájul, aztán 30 perc múlva megszokja, és kikapcsolja. Sajnos így inkább csak háttérzenének jó. Persze mondom, az a 30 perc amit megtekintettem belőle több mint szórakoztató volt.

Az Emil Rulez koncert viszont állandó szórakozást nyújt, hosszú távra. Az a fajta zene ez, amire jól esik hátradőlni, orrot túrni, elszívni egy cigit, és csak úgy bámulni. Semmi többre nem való, gondolom a zenekar sem akar többet tőle, a hallgatóság sem, így mindenki elégedett lehet vele.

A Quimby is hasonló kaliber azzal a különbséggel hogy róluk végképp nem lehet eldönteni hogy humoros srácok-e, vagy viccesen komolyak. De szerintem nem igazi koncertbanda ők, még az olyan hiperslágereket, mint az Androidőt sem tudtam igazán élvezni.

Ezután pedig punnyadás, hogy megnézhessük a Freestylers előadását. Meg is néztük, nem kellett volna. Egyrészt felháborító, hogy ezek még mindig főfellépőként jöhetnek valahova is, az egyetlen pozitívumuk hogy faszául szóltak – ugyanakkor 40 perces késéssel legalább az alsógatyámat le kellett volna szakítaniuk a hangfalaknak. Kérdés hogy mégis mi a faszt csináltak a gitárosok? Az énekest minek vették be? Olyan volt mint valami breakes Scooter, ahol ordibál egy teljesen gáz énekes, körbeugrál mindenkit, sokat fakkol, és baromira nincs semmi szerepe. Ha lehántották volna a zenéről a felesleget, és annak magyar állampolgárságot adtak volna, akkor maradt volna egy teljesen átlagos break dj, aki fellépett volna a Multi Caféban valamilyen szarabb időpontban (egyébként ez még aznap meg is történt, kezdem sajnálni hogy abból kimaradtam, biztos hogy jobb volt mint a főfellépés).

Szóval így zárult a Hegyalja 2006. El kell mondanom, hogy a szervezés hiba nélküli volt, egy pár perces teljes áramszünetet leszámítva – persze ez pont akkor következett be amikor sorra kerültünk volna sörvásárlásnál. De tényleg, a biztonsági őrök a belépésnél teljesen korrektek voltak, nem volt semmi felesleges balhézás – a korlátok mögött állók viszont már nem mindenképpen, a belga koncerten felakadt szemmel bezuhant srácra talán nem kellett volna terroristaként tekinteni aki fel akarja robbantani a megasztár Belgát.

Meglepetés: az eső nem esett. Tudtommal a fesztivál története során ez az első ilyen, pedig mostmár állítólag készültek is rá.

Megjegyzés: aki a Pocoló közelében jár, és hallja Dr. Rockot (jó név mi?) szakérteni a rocktörténelemről az üsse meg téglával. – Képek vannak, és még lesznek is újak – kicsit átfogóbbak.

Köszi a fényképezőgépet Máténak, a nagyjából színvonalas fotózást Mecsikének, meg a majd érkező fotókat így előre is Ákosnak!

Jövőre ugyanekkor ugyanitt!