2012. július 27.
Kezdjük is a megtévesztő alcím magyarázatával; a kissé megkésett beszámolóm fonala ugyan nem fog a második nap közepétől indulni, az idei Hegyalja azonban már az első nap délutánjától kezdve rákapcsolt, és – egy-két apróbb hullámvölgyet leszámítva – kiváló programokkal szolgált egészen annak utolsó napjáig, amely felrakta a fesztivál képzeletbeli fejbúbjára a megérdemelt képzeletbeli koronát. A felhozatal, mint mindig jó előre ismert volt, így akinek az idei Rockmaraton nem volt képes kielégítenie az igényeit, az minden bizonnyal a tokaji hegy lábánál imádkozott, hogy ne most kerüljön sor történelmi jelentőségű felhőszakadásra azokból a sötét felhőkből. Szerencsénkre ez részben elmaradt, így minden adott volt ahhoz, hogy nagyszerű négy napot töltsünk a fesztiválon – a többi pedig már csak a fellépőkön, illetve a közönség lelkesedésén múlott.
Sajnos itthoni elfoglaltságaim miatt csak szerda délelőtt érkeztem Tokaj festői városába. Ekkorra már persze jó páran gondoskodtak arról, hogy ne legyen ilyen idilli a városkép, de a hajnali tíz órakor ismét – rosszabb esetben még mindig – térugrást végrehajtó „koccintóst víz helyett” pajtások sem vették el a táskákkal való gyaloglás varázsát. Az már sokkal rosszabbul érintett, amikor a kempingre tekintve úgy tűnt már csak a kietlen domboldalak maradtak meg az ilyen későknek, mint jómagam. Szerencsémre azonban meglepően hamar sikerült korrekt táborhelyet találni, sátorállítás közben pedig a körülöttem lévők gondoskodtak látóköröm szélesítéséről, olyan eszmefuttatásokkal, amikre egyébként legzavartabb állapotomban sem gondoltam volna. Ezután, egy rövidebb szusszanást is beiktatva, célba vettük a fesztivál bejáratát.
Alig fél órával a négyórás kapunyitást követően már bent is voltunk a kordonok túloldalán, ekkortájt még meglepően kevesen éreztek késztetést a színpadok és egyéb standok felfedezésére. Így halál nyugodtan végiglátogathattuk az összes helyszínt – amelyek közül nem egyet még sietve próbáltak minél hamarabb kész állapotúvá varázsolni a derék munkáscsapatok. Ezzel persze semmi fennakadást nem okoztak – sokkal inkább elszomorító volt a JägerBar területéről érkező karaoke hangja, nem lettem volna a műsorvezető helyében, aki körülbelül hat ember társaságában próbált óriási bulit csapni. A fesztiválozók öt óra környékén kezdtek szállingózni, amikor is megkezdődtek az első fellépések.
A nagyszínpadon a Csík Zenekar kezdett bele a zenélésbe, igencsak soványka tömeg előtt, mi azonban negyed óra elteltével a Malátabár felé vettük az irány, ott ugyanis a Yellow Spots negyven perces belezős rakkendroll előadása következett. Bevallom őszintén a koncert előtt nem nagyon ismertem őket, előre belehallgatva a zenéjükbe sem fogott meg annyira, hogy a szobám falait a banda lekevert hangjegyeivel ostromoljam, épp ezért kíváncsian vártam mire képesek egy élő fellépés alkalmával – mert ugye ránézésre is feltehetően ebben rejlik a varázsuk. És ebben is rejlett, igazán hangulatos, vidám és könnyed koncertet adtak, amivel ugyan nem váltották meg a világot, ám nagyszerű szórakozást nyújtottak az egyre népesebb tömeg számára – akik között egész sokan az első sorokban együtt énekelték a csapat elmésebbnél elmésebb dalszövegeit. Természetesen nem hiányoztak a megfelelő kellékek sem; véresre kikent arcok, kötszerek, testrészek mindenütt, valamint az igazán menő nagybőgő az előtérben. Egységes produkciót kaptunk az elejétől a végéig, amire az egybegyűltek egy jót mulathattak, ám a „Vissza” kiáltásokra még így sem léphettek újfent a színpadra. Sebaj, akinek esetleg még nem lett volna elege ebből az életérzésből, a szünet alatt aláírathatott, illetve vásárolhatott a fél négyzetméteres merch „pultnál”, az egyik, egyébként tényleg rendkívül kellemes hangú, kikent arcú háttérénekesnővel.
Hosszú hangolást követően, néhány perc késéssel színpadra lépett a sokak által várt Till We Drop. A hosszas állítgatás jót tett a csapatnak, kifejezetten jó hangzást sikerült kihozniuk a dolog végére. A közönség már az elejétől kezdve elegendő létszámú volt egy jó koncerthez, de ez nem is csoda, hiszen sokan kifejezetten miattuk érkeztek a mai nap – feltűntek a zenekaros pólók is. Amint felcsendült az első breakdown megindult az élet mind a színpadon, mind annak előterében. A könnyed és vidám hangulat hamar elkapta az embert, a közönség is megmozdult olykor, néhány alkalommal valamiféle circle pit képződmény is körvonalazódni látszott, de hosszabb ideig nem tudott fennmaradni. A közönség végig lelkesen énekelt és ütemesen bólogatott a breakdown halmazra, de olykor sor került igazán baráti hangvételű pogó-mosh elegyre is. Előkerültek a nagy slágerek (Twenty Two; Be Kind, Please Rewind!), de persze az előzmények ismeretében a nyilván elengedhetetlen Adele-átirat is, ami a vegyes fogadtatás ellenére élőben igencsak jól működött. A zenekar tagjai profi szinten zenéltek, valamint jól kommunikáltak a közönséggel, igazán mozgalmas színpadképet biztosítva – gondolok itt Péter beugrására a közönség tetejére, aminek csak a rövid mikrofonkábel tett keresztbe, vagy a gitárcserére a tagok között. Összességében egy hatalmas fesztiválnyitó bulit csaptak a srácok, de sajnos ők is kizenélték magukat, így a közönség lelkes noszogatása hiábavaló volt a koncert végeztével.
Némi logisztikai probléma folytán – élelemszerzés és kényszerű visszatérés a sátorhoz – sikerült lemaradnom a Set Your Goals első öt-tíz percéről, de amint visszaérkeztem meg is bántam túlzott távollétem, ugyanis ekkorra már javában benne volt a sűrűjében a kaliforniai brigád. Közepes méretű tábor alakult ki a színpad előtt, a lelkesebb rajongók már ekkor is üvöltötték a megfelelő dalszövegeket. Ha az ember azt hitte a Till We Drop fellépésénél már nem lehetett volna üdébb koncertet varázsolni a Malátabár teraszán, akkor remélhetőleg itt maradt és megbizonyosodott arról, hogy hibádzik a teóriája. Ugyan én csak felszínesen ismerem az életművüket, ám így is egy rendkívül élvezetes eseményként könyveltem el magamban ezt a szűk egy órát, míg az igazi rajongóknak feltehetően valódi csemege lehetett. A tömeg vevő volt a mozgásra is, ment az egészséges mértékű pogó és efféle vadulások. Jordan és Matt folyamatosan kommunikált a közönséggel, rengeteget mozogtak a színpadon, de Audelio is énekelt egy sort, miután stílusos és gyakorlott mozdulattal Jordan nyakába hajította szeretett hangszerét. Néhol a hangzás kissé egybefolyt, de egy ilyen tapasztalt csapatot ez nem akadályozott meg abban, hogy fergetegessé tegyék az este ezen szakaszát. A rajongók szerencséjére a „One More Song” végre értő fülekre talált, és két bónusz számot is sikerült lenyomniuk. A szemfülesek pedig később találkozhattak a tagokkal a fesztivál területén, hogy megejtsék a kötelező közös fotót, aláírást, vagy szimplán megihattak Jordannel egy frissítő, akár alkoholt is tartalmazó italt.
Ezután bele-bele hallgattam a Fish! fellépésének első negyedórájába, természetesen a tavalyi alkalomhoz méltó színvonalon kezdtek neki a setjüknek, de mivel már nem egyszer láttam őket, elhagytam a Malátabár relatíve kicsiny közösségét, és a jóval nagyobb Pepsi színpad felé vettem az irányt. Ott pedig épp sikerült elcsípnem az Arch Enemy nyitányát. Ugyan a nevezetes tagcsere és a kicsit halovány stúdiólemez után kissé félve indulhatott neki az ember, de hát nincs is jobb alkalom arra, hogy demonstrálják, élőben igenis működnek az elképzeléseik. Már a koncert kezdetekor meglehetősen nagy emberáradat várakozott a színpad előtt – főleg a Malátabár méreteihez szokott szemeimnek, mégis meglepett, hogy ilyen sokan kíváncsian várják őket. A kezdésért minden elismerésem az övék, ugyanis váratlan, gyors ritmussal nyitottak és egyből a mélyvízbe dobták a hallgatóságot. Ugyan eleinte volt némi nézetkülönbség a hangosításért felelő csapat és a zenekar tagjai közt, ezt hamar helyrerakták, és a már az elején felcsendülő „My Apocalypse” igen dögösen szólalt meg, lendületes kezdést biztosítva. Hihetetlenül összeszokott, tapasztalt képet mutattak, Angela pedig csaknem tökéletesen hozta, amit kellett. Ez a lendület viszont – számomra legalábbis – nem maradt meg a koncert végéig. Bár próbálták színesíteni az előadást dobszólóval, gitárszólóval, zászlólengetéssel, de mégsem sikerült végig fenntartani a figyelmem. Igaz nem tartozom a legvérmesebb rajongók közé, ettől függetlenül talán sok volt a hasonló felépítésű szám, bár tény, hogy ezeket a számokat becsülettel előadták. Korrekt iparosmunka, profin felépített produkció – de semmi több ennél. Az igazi hívők biztosan fényesebben látták a helyzetet – gondolom ezt a folyamatos mozgásról -, de engem azért ezzel nem sikerült megnyerni.
Egy hosszúnak nem nevezhető alvás után ismét a fesztivál területén találtuk magunkat, igaz megint sikerült igen korán – fél hat felé – bejutni, de ekkor még meglehetősen sokan tartottak az alapozás azon szakaszában, amikor még nem illik megjelenni idebent. Az Ektomorf nyolc órás kezdéséig rengeteg idő volt, így a távolból hallgattuk meg a PASO fellépésének egy részét – akik eleinte egy népesebb családnak zenéltek csupán -, majd később még arra is rávetemedtünk, hogy egy kényelmes székből meglessük Péterfy Borit, és basszusgitárosát, aki akkorát zúzott a háttérben, hogy igazán leigazolhatná valami metálbanda, tényleg jót tenne a színpadképnek.
Elég is ennyi előzmény, elérkezett a nyolc óra, és vele együtt az Ektomorf fellépésének időpontja is. Ekkortájt már jelentős nézősereg gyűlt a színpad elé, így nyugodtan kezdhettek, ráadásul viszonylag pontosan. A hangzás az első perctől kezdve földbedöngölő volt, nagyszínpadra illő hatást váltottak ki ezzel, ráadásul a kiállásuk is igencsak emberesre sikeredett. A rájuk jellemző düh csak úgy áradt a számokból, a közönség pedig már a harmadik nóta felé teljes erejéből tombolt és vagdalt. Az előadással semmi baj nem volt, én mondjuk az akusztikus megmozdulásokat annyira nem tudtam átérezni, ezt az énekesdit talán nem kellene erőltetnie. Viszont kárpótoltak az olyan szerzemények, mint a ’Outcast’, a ’Fuck You All’ vagy a ’Show Your Fist’, így csak nagyon ritkán ült le a tempó. A koncertre még egy igazi meglepetéssel is készültek: nem más tűnt fel egy mikrofonnal a kezében, mint Danko Jones, aki önfeledten csatlakozott a csapathoz és torkaszakadtából kiáltozta az angol nyelv legszebb f betűs szavát. A hangszerét azonban nem sikerült megfelelően beállítani, valamint rengetegszer megnémították szegényt, amikor ő pedig szívesen megszólalt volna – de így is kellő változatosságot biztosított szerénynek közel sem nevezhető személye. Összességében tehát a csütörtöki nap is méltó módon indult – engem csupán az a fránya magyar akcentus zavart néhol, de erre inkább én vagyok allergiás, mintsem negatívum lehetne. A közönségre pillantva pedig egyértelmű, hogy remekül szórakoztak.
Ezután átsiettünk a nagyszínpad árnyékába – ami este kilenc után valójában nem is árnyék volt –, ahol nem sokkal érkezésünk után színpadra lépett az Everlast. Rengetegen tartottak velünk, épp ezért is volt annyira feltűnő az a jelenség, hogy sokan nem igazán tudták, hogy mi is lesz pontosan a nagyszínpadon, mire számíthatnak a következő hetvenöt perc során. Ezért kellőképp meglepődtek, amikor két szál akusztikus gitárral megjelent Everlast és társa, akik se szó, se beszéd belekezdtek az akusztikus koncertjükbe. A rendkívül egyszerű felépítés és fellépés ellenére igen gyorsan átjárta az embert ez a fajta hangulat, ami az akusztikus koncertekből fakad – persze voltak, akik hamar más elfoglaltság után néztek, miután rájöttek, hogy itt most nincs lehetőség a vadulásra. Ez inkább azon múlott, ki mennyire volt éppen ilyesfajta hangulatban – csak elég a megszámlálhatatlan földön ülő párocskára visszagondolni. A legtöbben ennek ellenére befogadták a zenét, a rajongókról nem is beszélve, és igazi country-blues hangulatban szállt el ez a kicsivel több, mint egy óra. Ugyan egy füstös kávéházban lenne ennek igazán nagy varázsa, de hogy a nagyszínpadon is képesek voltak ezt az érzést részben felkelteni az emberben, ezért minden elismerés az övék – és ugyan nem töltötte be százszázalékosan azt a hatalmas teret, de mégis megérte lepihenni egy kis időre.
Az Everlast koncertét ugyan nem néztük végig – köszönhetően az egymást laboratóriumi pontossággal fedő neveknek -, hanem sietve a Pepsi színpad felé indultunk. Ott Danko Jones már javában benne volt a rock’n’roll legmélyebb és legzúzósabb bugyraiban. Biztosra veszem, hogy a koncert első fele is hasonlóan telhetett, óriási energiabomba van minden számukba csomagolva, ami élőben üt igazán. A hangzás elfogadható állapotúra állítgatták be a szakemberek – itt jegyzem meg, hogy az énekhangja sokkal jobb volt, köszönhetően annak, hogy most becsülettel beállították mikrofonját, nem úgy az Ektomorf vendégszereplésénél. Körülbelül ugyanannyit beszélt, beszólogatott és úgy általában ünnepeltette magát, mint amennyit összességében zenéltek, de legalább a közönséggel való kommunikációval és annak buzdításával nem volt gond. Az embereknek tetszett, és hatalmasat buliztak rá, leszámítva talán azt az egyént, akinek vagy egy fél tucatszor leszólt a színpadról, hogy ideje meggyőzőbben szórakoznia. Az már más kérdés ez a fajta humor kinek mennyire tetszik. A rögtönzött stand up előadás miatt talán kicsivel kevesebb dal fért bele, mint egyébként, de ez a fajta viselkedés mára Danko Jones sajátja lett, így nem hinném, hogy túl sokan lettek volna, akik csalódottan húzódtak félre egy jó hideg sörért.
Ha valaki Danko Jones fellépése után már megcsömörlött a zúzástól, biztosra veszem, hogy a Parov Stelar Band produkciójának színhelye felé indult –, akiben pedig még volt szufla a Hatebreed legénységére várakozott, amíg átrendezték a színpadot. Ekkor azonban eleredt az eső, a büfésátor legnagyobb örömére, ugyanis a legtöbben oda zsúfolódtak be, és ha már ott voltak ettek is valamit. Ráadásként ekkor egy komplett áramszünet is beköszöntött a fesztivál területén – ’Szabad a csók!’ és hasonlókra késztetve a jelenlévőket. Persze, akik valóban kíváncsiak voltak a Hatebreed koncertjére a kezdéskor már ismét – vagy még mindig – a színpad előtt várakoztak, egyre felfokozottabb hangulatban. A jenkik az eső ellenére is igazán jó bulit csaptak, hamar elkezdődött az őrjöngés és a mozgás, erre pedig a zene csak tovább erősített. A hangzás rendben volt, kellő mértékben az ember arcába csapott. Talán többen is megnézték volna őket, ha az eső még várat magára egy kicsit, ám így tényleg csak a keménymag maradt. Ezt feltehetően a banda is értékelte, ezért próbálták hozni a legjobb formájukat – ugyan a zenéjük nincs agyonbonyolítva, de erre a jó hangulathoz nem is volt szükség. A mai nap egyik legjobb teljesítményét nyújtották, de a közönségre sem lehetett panasz, tökéletes zárása volt a csütörtöki estének.
Ennyi lett volna az első két napnak, a hivatalostól igen messze álló dokumentációja – persze a teljesség igénye nélkül. Az átfedéseknek és saját magamnak köszönhetően nem jutottam el mindenhová, így nyugodtan írjátok meg idelent mi az, amit bánhatok, hogy nem láttam – és azt is, Ti hogyan életétek meg a fentieket! Abban biztos vagyok, hogy aki ellátogatott a fesztiválra nem unatkozott, és ha elvből nem utasítja el a szórakozást, akkor bizonyára villámgyorsan elszaladt ez a rövidke negyvennyolc óra.
