2015. március 25.
Nagyon kár, hogy kevesen éltek azzal a lehetőséggel, amivel az Our Voice booking & managing kínált meg minket vasárnap. A kaliforniai székhelyű metalcore-mágus Kingdom of Giants és a német Burning Down Alaska alakulata mellett, a magyar hardcore színtér nívós bandái léptek fel a Dürer Kert kistermében, hogy szórakoztassák azokat, akik nem otthon töltötték az estét a fránya nyitva tartást siratva, vagy már a hétfői munkanapra készülve.
Az estét az Európa turnéjáról éppen hazaesett hajdúszoboszlói Testify zenekar nyitotta. Biztos fáradtak voltak a fiúk a hosszú út után és az egyhetes koncertkörúttól, de szerencsére ebből mi semmit sem érzékeltünk. A még kint lézengőket, vagy a késve érkezőket egy dinamikus, játékos metalcore csábította és várta be, elindítva ezzel a lábak és fejek mozgását is. A színpadi produkció megnyerő volt, a zenészek dolgoztak rendesen, a vokál is hatásos, jó volt. Nem könnyű jó feldolgozást készíteni, főleg nagy falat, ha egy akkora közönségkedvenc bandától választunk, mint a brit Architects – szerencsére ebbe sem buktak bele a srácok, a saját dalok mellett teljesen elfért ez is; meg is énekeltették a hallgatóságot. Úgy érezzük ez a formáció egyre jobb és jobb, reméljük elég lendületet és inspirációt kaptak a külföldi kiruccanástól, hogy ugyanilyen színvonalon (vagy persze még jobban) folytassák az eddigieket.
A
Testify turnétársa, a borsodiak egyik nagy büszkesége, a dallamos hardcore magyar színterének legérettebb hangzásával bíró bandája, az Anchorless Bodies követte barátaikat a színpadon. A tavaly megjelent Everything Might Fall Apart nagylemezt nem győzzük eléggé dicsérni, de meg is érdemlik a fiúk, hiszen az utóbbi évek legszebb dallamait sikerült megírni, összegyűjteni egy csokorba és Pap Marci hangjával énekkel is életre kelteni. A banda hozta a tőlük megszokott (és már el is várt) színvonalas élő produkciót; a zenekari egységen felül a frontember teljesen bejárta az előtte nyílt teret, mint szó szerint, mint a torkának köszönhető zenei energiával. Nagyon király, hogy egyre többen énekelnek, üvöltenek már vele-velük, és nem csak azt a nagyon találó, pár magyar sort. Hasonló sok szép dolgot kívánunk nekik is a külföldi túra után, még több ilyen jó dalt, lemezt és koncertet. A Dryvia-val és Bury What’s Left-tel készített split lemezt pedig beígérték már a fiúk, de a megjelenés még mindig képlékeny… mi nagyon várjuk!
A turnéjukat lezáró két banda távozása után a stage-et a fővárosi Orient Fall vette birtokába. A nem túl nagy tömegnek mondható nézőközönség szinte teljes létszámban várta bent az idén első koncertjét adó alakulatot. A Beharangozónkban már említettük a zenekar progresszív irányba való kitekintéseit, kísérletezéseit, így nem csak a metalcore-ban jártasak várták ezt a szettet, hanem mindenki, aki szereti az öntörvényű, kísérletező egyedi bandákat. Buzás Krisztiánék nagy intenzitással csaptak a lecsóba – vagy a húrokba, dobokba, a hallgatóközönség pedig gyorsan reagált is erre, felvette a ritmust, élte a zenéjüket. Tehetségből, szimpátiából tehát nincs hiány, jól működő egységet láthatunk, reméljük a jövőben újra aktívabb szerephez jutnak, hiszen igény az van rájuk bőven! Egy jó bulit meg illik stílusosan le is zárni, nekik még ez is megy, nevettem is, köszi fiúk!
Az már nagy sztárság, ha a ledobott meleg sapka láttán rajongók vetik utána magukat! A viccet és az iróniát félretéve a másik borsodi banda, az úgyszintén dallamos hardcore-t játszó faminehill igenis rászolgál az őket mindenhol körülvevő szeretetre. A fiúk egyszerűen tehetségesek és piszkosul közvetlenek. Voltak itt tagcserék bőven, de már egy éves az eddigi legnagyobb hatást keltő és az ismertséget meghozó Journey Alone című daluk. A hangolásra is ugyanúgy sokat adó banda nem elégszik meg a színpad nyújtotta térrel sohasem, igazi családis örömzenélésekké változtatják a fellépéseiket (gitárokat akasztanak nyakakba, fekszenek a földön stb.), ezt teszik úgy, hogy nem megy a zenéjük rovására. A fantáziadús gitárjátékok mellett a dobok használata is zseni, a „dühöskisfiú” hörgések tisztaénekkel való kombójával együtt. (Nem csak) a bölcsészeknek nagy öröm, ha egy József Attila verset olvasnak, hallnak, de ha üvölthetik is JA. sorait, az igazi élmény – számomra az este egyik legkedvesebb pillanata volt ez. A fiúk tervezik a(z időszerű) nagylemezt, így most be is mutattak két eddig nem hallott tételt is erről a vállalkozásról, amelyek teljesen illettek az eddigiek sorába.
A faminehill felvezetése tökéletes volt az este első külföldi fellépője előtt. A koncertet megelőzően már meghallgattuk, bíráltuk is a Burning Down Alaska bemutatkozó EP-jét, így nagy várakozással néztük-néztem már a hangolási műveleteket is. Maradjunk a dallamos jelzőnél, de ha tetszik, akkor legyen a banda által preferált new wave hardcore megnevezés a zenéjük megnevezésére. Az öt egyszerű srác szerencsére semmit nem mutatott a klipekben látott szenvelgős nyálas zenélésből, profi módon, lendületesen, de szerényen játszották végig dalaikat. Az érem másik oldala, hogy elég sok felvett elemet játszottak az élő produkció alá. A koncert élvezhető és követhető volt, a videóklipes dalok ismertebbek voltak természetesen, ezeket szépen ütemesen szúrták be, kellőképpen éberen tartva a figyelmet és a mozgást, az éneklést. És ugye megmondtam, hogy a Monuments visszatérő sorait fogja leginkább üvölteni a publikum? A Values & Virtues helyt állt élőben is, de azért a zenekarnak van még hová fejlődnie, hogy igazán felejthetetlen bulikat hozhassanak össze. A záró dal természetesen a Phanthoms volt, végig is énekeltük, üvöltöttük, hörögtük meg van, aki tapsolta meg ugrálta is. Akik a német társulat miatt látogattak el a rendezvényre úgy gondolom nem éreztek hiányt vagy nemtetszést, a fiúk állítólag jól érezték magukat, és ha tehetik máskor is meglátogatják majd hazánkat – ha így lesz, azért tiszteljük meg őket kicsit többen a jelenlétünkkel.
A videót köszönjük Kovács Gergőnek!
Az este utolsó, fő zenekara a kaliforniai Kingdom of Giants zenekar volt. Valamit nagyon tudnak ezek a srácok, ha alig négy év alatt akkora ismertséget szereztek maguknak, hogy még egy európai turné is összejött nekik egy olyan erős, és jobbnál jobb zenekarokkal telített stílusban, mint a metalcore. Én még mindig kicsit érthetetlenül állok ez előtt, de a tények azok tények meg a számok sem hazudnak. Az első lemezük, Every Wave of Sound után tavaly a Ground Culture is ugyanúgy robbant és tarolt, mint elődje, lehet ebben szerepet játszik az InVogue kiadó és a bandát promotáló videók sora, mindegy is, láthattuk, hogy itthon is sokan várták őket és igazi élménnyel gazdagodtak, hogy testközelből együtt énekelhették szeretett bandáikkal a dalokat. A zenekar élőbeli produkciójára se lehet nagyon panaszunk, tették a dolgukat, egy mozgalmas, jó koncertet adtak. A frontember Dana Willax az arcunkba állt, akkor is, ha csak éppen a falat támasztottuk, és ha tetszett, ha nem, az arcunkba üvöltötte mondanivalóját, a közönségből is előjöttek a kungfu- vagy gimnasztikacsoport egyes tagjai és érdekes, vagy látványos ugrásokat, mozdulatokat produkáltak.
Kicsit sajnáljuk, hogy a kistermet nem sikerült megtölteni, de megvan a varázsa az ilyen kis buliknak is. A szervezőknek köszönjük a lehetőséget, hogy a külföldi bandákat meghallgathattuk, és hogy négy hazai alakulat is tiszteletét tehette az este, minket szórakoztatva.
A képeket Szekeres Attila szerkesztőnk készítette!
(További képeinket megtalálhatjátok a facebookunkon!)
