2013. március 7.
Kimondottan örömteli dolog, ha az egyik legfontosabb, Európát keresztül-kasul átszelő punk-rock turné eléri Budapestet. A Make Do And Mend csapata viszonylag könnyű helyzetben van velünk, hiszen első, 2011 augusztusában, a Hot Water Music előzenekaraként adott koncertjükön is olyan pozitív fogadtatásra találtak, hogy valószínű ők is hozzátehettek valamicskét ahhoz, hogy a tavaly májusi bulit követően ismét headlinerként léphessenek a Dürer-Kert kistermének színpadára.
Bár az egri Téveszme alapvetően más típusú zenét játszik, mint a három együtt turnézó banda, de ha van magyar zenekar, akit bármilyen külföldi punk, hardcore, vagy akár metál banda elé nyugodt szívvel oda lehet állítani, az nyilvánvalóan a Téveszme. Egyrészt egyre masszívabb közönségük van, ami egyenes következménye annak, hogy a hasonszőrű magyar bandákhoz képest fényévekkel előrébb járnak, legyen szó hozzáállásról, kiállásról, alázatról, és az is sokszor elhangzott már, hogy a remekül megkomponált dalaikat az teszi (sajnos) tényleg igazán különlegessé, hogy mernek magyarul szövegeket írni. A koncertet, már amennyiben nem késtem le valamit, a Reményszenzorok című dallal indították, és ahogy a lemezen, úgy következett itt is a Vesszőfutás, ami magasan a legjobb dal, ami kikerült a srácok hangszereiből. A félkörben álló közönségben jó néhányan ismerték, és együtt énekelték/üvöltötték a dalokat, Viktor le is jött a színpadról néhány együtténeklés erejéig. Erőteljesek, energikusak voltak, nagyjából a szokásos szettet játszották, a közönség pedig szerette őket, és ez vica versa is igaz volt, hiszen többször is elhangzott, hogy „micsoda remek közönség”. A Pennsylvania államból érkező Daylight csapatát tavaly márciusban egyszer már sikerült elkapnom élőben, hiszen akkor az utolsó európai körútján lévő More Than Life előzenekaraként próbáltak valami emlékezeteset alkotni – sajnos akkor nem túl nagy sikerrel, és bár lemezen előtte néhányszor meghallgattam őket, élőben akkor hihetetlenül unalmas volt az egész. Szerencsére a Dürer közönségének sikeróllt valamivel bátrabban játszaniuk, és egy egész hangulatos kis műsort adtak elő: alapvetően egész jók a témáik, de a kissé egyhangú énekstílus úgy hajaz Kurt Cobainre, hogy ha becsuktam a szemem, majd kinyitottam, szinte ott láttam magam mellett a teremben. Egy új számot is eljátszottak az április végén megjelenő első nagylemezükről (Jar címmel érkezik a Run For Covertől), az volt a leginkább Nirvana hatású az összes többi közül. A terem elég rendesen megtelt, de a bólogatáson kívül nem sok visszacsatolást kaptak a közönségtől, de hát ez nem is az az ugrándozós muzsika. A tavaly megjelent, London című debütáló nagylemezével viszonylag sok rajongót szerző Apologies, I Have None-ra viszont már nagyobb lelkesedést mutatott a honi műértő publikum. Főleg a bemutatkozó album dalait játszották, amit az első sorból néhányan végig a bandával együtt énekelve teljesítettek – láthatóan meglepte őket, hogy nem is olyan kevesen ismerik őket ennyire távol is Angliától. Szerencsére a legnagyobb slágereket (Clapton Pond, Long Gone, 60 Miles) is hallhattuk, így senkinek nem maradt hiányérzete. A koncert után hallottam, hogy voltak, akik kifejezetten miattuk érkeztek külföldről. A banda, és a rajongótábor szinte végig mosolyogva élte át azt a nagyjából harminc percet, amit a szervezők nekik szántak.
A bevezetőben már említettem, hogy ez immáron a harmadik alkalom volt, hogy James Carroll és hű fegyverhordozói bevették a Dürer valamelyik termét, a kistermet főzenekarként éppen másodszor. A Make Do And Mend pont az a banda, amit havonta megnéznék, ha lehetne, de mivel nem lehet, hát ki kell használni a kínálkozó lehetőségeket. Ez volt az ötödik alkalom, hogy sikerült őket elcsípnem, és hogy gyorsan le is lőjem a poént: messze ez volt a legenergikusabb, legjobb közönséggel megáldott örömzenélés tőlük. Mindig hatalmas átéléssel játszanak, de a kedd este tényleg minden tökéletesen működött. A tavaly megjelent Everything You Ever Loved album Stay in the Sun és Count című dalaival adták meg az alaphangot, majd hirtelen jött három klasszikus az End Measured Mile-ról, köztük az első klipes Oak Square, ahol már kezdet tényleg rendesen beindulni a közönség. Elől ment az ökölrázás, volt néhány bátortalan stagedive, body surf, igazi barátságos örömtánc alakult ki az első sorokban. A koncert felejthetetlen pontjai azok voltak, amikor a közönség teljesen elnyomta Carroll hangját a St. Anne ill. Desert Lily számoknál. Az utolsó szám előtt aztán hirtelen bejelentették, hogy kettő lesz, így a turnén először hallható volt a banda egyik legnagyobb slágere a Thanks is, amit ha jól értesültem, valaki úgy csikart ki a bandából, hogy azt füllentette, hogy születésnapja van. Bár hazudni nem szép dolog, de mint a mellékelt ábra is mutatja, néha igazán kellemes eredménnyel jár. A már teljesen kimerült csapat végül lenyomta eredetileg is tervezett utolsó dalát, ami még egy lehetőséget adott a közönségben tomboló fiatalok hangszálainak teljes kimerítéséhez. James a koncert során már egyszer elmondta, hogy az egyik kedvenc helyük Budapest, de az Unknowingly Strong után egyértelművé tette, hogy ezen a turnén messze itt kapták a legtöbbet a publikumtól. A levonulás után egy jó 3-4 perces, igen hangos „one more song” próbálta rábírni, az időközben már a kisteremből is távozó tagokat arra, hogy a már alap plusz egy szám mellé, játszanak már még egyet. A basszer a színpadon próbálta menteni a menthető, hogy nem tudnak több számot, és amúgy is nagyon fáradtak, végül csak beadták a derekukat, hogy elnyomják a Bodies of Water EP utolsó dalát, a TL-t, ami azon túl, hogy a személyes kedvencem, tényleg igen ritkán előkerülő darab. A Make Do and Mend tehát ismét egy igazán emlékezeteset alkotott ismét, és tényleg a szervezőket, ill. a közönséget is hatalmas dicséret illeti, mert ilyen oldott, kellemes hangulatú punk bulin nem tudom mikor voltam utoljára Magyarországon.
A kép nem, a videók azonban a koncerten készültek. Köszönet a szervezésért a New Beatnek.
