2015. április 28.
Múlt hét csütörtökön a Phoenix Music Hungary jóvoltából részt vehettünk az Obey the Brave Európa turnéjának budapesti állomásán. A kanadai társulat három nem akármilyen bandát is hozott magával; a Malevolance-t, a Napoleont és a Kublai Khant. Mozgalmas, változatos és színvonalas estét töltöttünk el, lássuk is kicsit részletesebben a zenekarokat, a produkciókat és reakciókat:
Az első fellépő egyenesen Texasból érkezett a KVLT színpadára. A kapunyitáskor még csak lézengtek az emberek és félő volt, hogy csonka létszámban, majdnem ürességtől kongó teremben fogja hallatni magát a Kublai négyese. Nem sokan tehát, de szerencsére elegen vártuk bent az este legmeghatározhatatlanabb zenekarát, így el is kezdődött az alig fél órás tiszta, őszinte zenélés és a frontember torkának köszönhető őserő végigsöpört a hallgatóközönségen. A késők igazán bánhatják, hogy lemaradtak róluk, hiszen a négy zenekar közül a legprofibb és leginkább egyedi hangzást ők produkálták. Matt Honeycutt hangja, torka pedig simán verte a mezőnyt. Igazi élmény volt meghallgatni a Balancing Survival & Happiness tételeit, a színpad előtt álló, mozgó néhány ember pedig kívülről nyomta a találó, súlyos dalszövegeket. Rövid, de tartalmas volt a texasiak koncertje, már csak miattuk is érdemes volt erre a rendezvényre tévedni aznap este.
A második banda a nagyon várt brit, Napoleon volt. A szintén négytagú felállásban játszó zenekar jóval másabb stílust és műfajt képviselt/képvisel mint az előttük játszó KK. Elvileg dallamos hardcore-t vagy valami hasonlót hallhattunk, mindenesetre jóval lágyabb színen futottak a dalok. A kezdő Stargazer, amit néhány hete mutatott be a zenekar, már Wes Thompsonnal a mikrofon mögött, élőben is jól szólt, éppen úgy, mint az elődei (What We See, Brought Here To Suffer, stb.). A csupán csak néhány dalt magába foglaló dalcsokorba belefoglaltak, bemutattak egy eddig még nem hallott, új szerzeményt is. Talán meddő vitát és beszélgetéseket szülne az a gondolat, hogy az új frontember mennyire hozott mintákat, megszokott sémákat előző bandájából, de igen is megfordult sokunk fejében, hogy itt-ott Climates áthallásokra figyeltünk-e fel? Ezt a kérdéskört hagyjuk is későbbre, meglátjuk, mit hoz majd a debütáló nagylemez. Az tény, hogy Wes nem igazán akart „megszabadulni” a mikrofonjától, nem igazán vonta be az amúgy lelkes közönséget az együtt éneklésbe, de a tapsoltatást (sajnos) nem hagyta ki. Vegyes érzésekkel jöttünk/jöttem ki a záróakkord után, talán kicsit több volt az elvárás és a remény feléjük és kevesebbet kaptunk a vártnál (de ez lehet csak személyes), összességében korrekt bulit hozott össze a Naploeon és továbbra is várjuk a folyatást.
Az ugyancsak brit Malevolence igazi őrületet varázsolt nem csak a színpadra, hanem az egész terembe. Sokakat megmozgató, igazi szenvedélyes metalt produkáltak, gyors ütős részekkel, jó adag fantáziadús, hangsúlyos riffekkel. Nagyot nevettem, amikor a frontember (minő véletlen) egy Desoated-es pólóban lépett elénk. A zenekar minden manírtól mentesen játszott, rendkívül élvezhető volt még csak nézni is mennyire jól érezte a publikum a dalaikat. Néhány szám után már annak is melege lett, aki csak állt, a folyton mozgó, romboló tömegtől (izzadt férfiak szaga töltötte be a teret), de ez mintha lételeme lenne mind a zenekarnak, mind a zenéjüknek. Az egyik tételhez a Kublai énekese is csatlakozott a bandához, a színpad előtt állókkal együtt üvöltöttek, nagyon kedves és őszinte pillanata volt ez az estének. A Reign of Suffering dalai élményszámba mentek, különösen a záró, Serpent’s Chokehold. A beharangozóban említett Brutality Will Prevail hatásokat viszont egyáltalán nem lehetett érzékelni élőben, ami igazából nem is baj, így igazán egyedi hangzást és hangulatot produkált a sheffieldi banda.
Annyira kellemetlen az, ha egy koncert után a legnagyobb névről, a főzenekarról kevesebbet lehet elmondani, mint az őket felvezetőkről. A kanadai Obey The Brave alakulatával szemben mindig is megvolt az előítélet, hogy inkább egy arc, és a nevük nagyobb jelentőségű, mint amit csinálnak. Nem rosszak ezek az albumok, dalok; szerethetőek, könnyen megragadóak (főleg a csordavokál meg a wohoo-zások, nagy ismételgetések ugye?), de annyira gyorsan feledhetőek is. Nem először hallottam, láttam már a banda élő szereplését, de most is, bizakodóan, kíváncsian vártam vajon mit alkotnak majd a KVLT színpadán. Az egész este „rejtőzködő” Alex Erian végre, az akkorra már teljes termet betöltő tömeg elé vetette magát és a bandája erősen belekezdett a Salvation slágerdalaiba. A frontember mind külsőre, mind mozdulataiban kísérteties mása volt az itthon Majkának nevezett egyénnek, és sajnos ki kell jelenteni, énekelni sem nagyon tud. A dalszövegeket teljesen lazán elénk lökte, csak szöveg volt valamennyi dallamívvel. A banda egyébként egységesen játszott, nem volt észrevehető a két új gitáros nem összeszokottsága. Lehet a legtöbben most felháborodva öklüket rázzák a soraimat olvasva, hiszen láttam, hogy a publikum nagy része teljesen jól fogadta a zenekart és az egész koncepciót. Számomra kevés volt és inkább kellemetlen, mint kellemes, a már majdnem nevetségesen túljátszott produkció. Akiknek azonban tetszett, azok a végén mehettek ölelkezni is, és fényképeket készíteni a bandatagokkal. Minden szarkazmust félretéve, reméljük igazi élménnyel gazdagodtak.
Összességében igazi válogatás volt az este, széles műfaji, stílusi skálával, ahol mindenki megtalálhatta a neki legjobban tetsző közeget és zenekart. Köszönet és tisztelet a Phoenixnek a színvonalas szervezésért!
A képet Marmo (MarmotA Photography) készítette, a felvételekért pedig a kreditet a Kelemen Alkotói Műhelynek tessék megadni!
