“Hamvaikból feltámadván” – Silverstein a Dürer Kertben

Talán páran emlékeztek még a tavalyi Nova Rock fesztiválról szóló „emlékirataimra”, ami beszámoló formájában a NuSkull hasábjain is megjelent. Nos, ott leírtam, hogy az egész fesztivál egyik leginkább várt fellépése az első nap kora délutánján esedékes Silverstein koncert lett volna, ám azt holmi „logisztikai” probléma folytán cirka fél kilométer távolságból a teljes kilátástalanság poklának árnyékában kellett meghallgatnom, ami nagyobb szenvedés volt, mintha semmit sem észleltetem volna belőle. A Skalar Music Hungary csapatának hála azonban nem is kellett olyan sokat várnom, hogy pótoljam ezt a hibát, így Húsvétvasárnap nem csak a feltámadás vigíliáját, hanem egy régóta esedékes koncert bepótlását is ünnepeltük, ugyanis a Silverstein fennállásának tizenkét éve alatt először látogatott el hazánkba.

Utólag pedig gondolkodás nélkül is merem állítani, hogy a visszatérés sem fog sokat váratni magára, ugyanis a buli nálam minden szempontból jól vizsgázott. A zenekar biztos forrásból tudom, hogy remekül érezte magát, a várost imádták és a mai pihenőnapjukat is Budapestnek szentelve a koncert közben és után is rendre hajtogatták, hogy mihamarabb visszatérnek és, hogy ők maguk sem értik mi tartott ennyi ideig. A zenekar énekesével, Shane-el közös interjúm is nagyon jól sikerült, így már most elárulhatom, hogy remek kis este volt a tegnapi. Aki nem jött el, bánhatja.

OUR YOUTH

Az előzenekari posztot megérdemelten egy ifjú zenekar, az öttagú Our Youth szerezte meg, akik fennállásuk első nagyobb kaliberű bizonyítási lehetőségét kapták meg ezáltal a szervezőktől. Így aztán az átlagosnál jobban izgulva, kissé félszegen kezdtek neki szettjüknek, ami már azért se tudott olyan jól megszólalni, mert kisebb félreértések után a beállás az ő hibájukon kívül nem megfelelő módon történt meg és ez a szoros időkeretek miatt már nem is kerülhetett teljes egészében orvoslásra. A gyakorlatban mindez pedig azt jelentette, hogy a gitárok meglehetősen erőtlenül dörrentek meg, ezáltal aránytalanul nagy teret biztosítva a dob és a basszus kettősének, ám aggodalomra nem volt ok, mert nem volt vészes a helyzet, nemes egyszerűséggel a beállás, aminek fültanúja voltam jóval több krafttal bírt és ez élesben nekem hiányzott. A szett pár új dalt és a nemrég debütált Out & Out szerzeményeit foglalta magába. A kezdeti ijedtséget leszámítva egy átszellemült, a színpad terét kitöltő profi zenekar képe tárult elém, akik előtt még hosszú út áll, de érezhetően megtalálták az ösvényt, amin tovább kell haladniuk. Patrik ének fronton jól teljesített, a dalok (többnyire) úgy szólaltak meg, ahogy azokat már megismerhettük, de a zenekar legfontosabb hibájának a kiküszöbölése még mindig várat magára: nagyobb fokú változatosság, több emlékezetes dallam és srácok, a ziccereknél merjetek zsákolni! Zenéjük érezhetően nagyon sok jó, koncertképes szegmenset tartalmaz, de sok a kihagyott lepattanó és sajnos még több üresjárat van, de az olyan dalok, mint az új Hard Times, Bad Times vagy az EP-ről a The More I Try The More I Fail és a klipesített Waken Up By Wolves egy olyan csapat képét vetítik előre, akikre minden bizonnyal később nem csak egy Shell Beach kistestvérként, hanem egy kiforrott és eredeti (poszt-hardcore) zenekarként tekinthetünk. Hajrá!

WE ARE THE OCEAN

Még a kilenc óra is messzinek tűnt, a színpadot máris az angol, tavaly a Gyár Fesztivált is megjárt We Are The Ocean készült bevenni. A zenekar rövid fennállása alatt hosszú utat járt be, ugyanis metalcore-tól az Alexisonfire klónzenekaron át a brit mainstream rock új tinicsillagainak státuszáig jutottak. Azonban a legmeghatározóbb jellemzés rájuk nézve az Alexisonfire öcsibanda, ami valljuk be, nem feltétlen rossz dolog, mivel a nemrég feloszlott zenekart nemcsak én, hanem szinte mindenki szerette és az utánuk maradó űrt is lassan jó lenne kitölteni. Kérdés, hogy ez öt angol ifjonc alkalmas-e erre? Maradjunk annyiban, hogy még nem. Nem azért, mert a Dan Brown/Liam Cromby páros képességeiben sok szempontból elmaradna a Dallas Green/George Pettit kettőstől, hanem mert a dalszerzésük színvonala, a dallamok sokszínűsége és azok hatásfoka még közel sem képes megütni a példakép szintjét. A kezdetben metalcore alapokkal dolgozó zenekar sajnos idő közben túlságosan is elrugaszkodott attól, ami jól állt neki és ideje korán akart egy felnőttebb vonalra áttérni, ám ennek a koravén döntésnek meg is lett a maga keresztje a jellegtelen dalokkal, aminek csak az élő koncert volt igazán jó tesztje. Az olyan dalok, mint a Nothing Good Has Happened Yet vagy a még Cutting Teeth-érás szerzemények érezhetően sokkal jobban működtek új társaikkal szemben (Go Now And Live). Ellenben mindezt ügyesen kompenzálták azzal, hogy egy rendkívül erőteljes színpadi előadást láthattunk, amit a közönség imádott és mindezt ettől a zenétől azért inkább idegen, mint ahhoz közel álló wall of death és circlepit jelenségekkel honorálták. Dan Brown motollaként ugrálta végig a koncertet, többször lejött a közönség közé, sőt egyszer a merch pultig szaladva próbálta lázba hozni az embereket, akik – még egyszer mondom – hihetetlen lelkesedéssel honorálták mindezt. Ha olyan jó zenét játszanának, mint, amilyen energikus bulit adtak, én is sokkal jobban figyelnék rájuk és most is kevésbé unatkoztam volna. Kérdés, hogy képesek lesznek-e felzárkózni legaktuálisabb stílusukkal a You Me At Six mögé az angol hype listán?

SILVERSTEIN

El is érkeztünk az este főattrakciójához. A háromszáz koncertlátogató egy emberként tódult a színpad elé és tűkön ülve várta a kezdést. Körbefürkészve egyértelművé vált, amit már előzetesen is lehetett sejteni, miszerint igen alacsony lesz az átlagéletkor, de ezzel nem is volt baj. A legtöbben frissen felfedezett kedvencükre várakoztak, de sokan, köztük én is meghatározó gyerekkori favoritként tekintettem rájuk és be kell valljam, pont emiatt volt is egy negatív előítéletem a zenekar élő teljesítményével kapcsolatban. Féltem, hogy egy tinglitangli tini koncertet fogok kapni és végleg leírom a zenekart, egyedül a Short Songs meglepő és nagyszerű ötletei tartották bennem a hitet. Az egyik legnagyobb kedvencem, a Your Sword Versus My Dagger berobbanása azonban egyből világossá tette, hogy a Silverstein nem, hogy eltűnőben nincs, hanem éppen, hogy csak most köszöntött be a második virágkora. Az Arrivals And Departues és az A Shipwreck In The Sand lemezekkel letudták a mélypontot és ahogy már a Rescue is bizakodásra adott okot, úgy a Short Songs egyenes arconköpése volt minden tini allűrnek. A zenekar vérprofin, tökéletes hangzással hozta a dalokat, Shane pedig egy az egyben leénekelt mindent, amit már a felvételeiken megszokhattunk. A Sacrifice, a Smashed Into Pieces, a The Artist, az Ideas of March és a Vices képben tényleg egy igazi best of szettet kaphattunk. A koncert közepén pedig érkezett is a Short Songs-revü, ahol öt percben öt dalt kaptunk meg. Itt volt az SOS (Shane személyes kedvence), a klipesített Brookefield, a La Marseillaise és két feldolgozás, amikkel kapcsolatban ki kell emelni, hogy nem tudom miért, de az American Nightmare dal első taktusaitól gyakorlatilag az Orchid újraértelmezés legvégéig a hangzás minősége nagyot zuhant. Az énekből semmi, a dobból meg túlontúl sok hallatszott, mindez pedig kis túlzással élvezhetetlenné tette az amúgy se könnyen emészthető dalokat. A közönség persze csak nézett, hogy mégis mi folyik, de nem sokáig, ugyanis egyből robbant a Smile In Your Sleep, aztán a Discovering the Waterfront címadója és végül záródala, a Call It Karma. A visszatapsolás az akusztikus Replace You-val kezdődött, ahol végül fokozatosan a teljes zenekar becsatlakozott, majd érkezett is a záró katarzis, a My Heroine, amiről a lenti videó gyakorlatilag mindent elárul. Volt együtténeklés, rajongói önálló éneklés (nem is rosszul amúgy!), örömtáncolás és színpadon együtt megőrülés. A záró Bleed No More gyakorlatilag feleslegesnek bizonyult, ugyanis magában ekkor már érezhetően mindenki lezárta a koncertet és örömmel nyugtázta is, hogy ez bizony nagyszerű élmény volt, az év egyik legjobbja. Igazi kellemes csalódás volt a Silversteint egy ilyen koncertképes szettel és előadásmóddal a Dürer Kert nagyszínpadán látni. Köszönjük a lehetőséget a Skalar Music Hungary csapatának!