2020. március 3.
Még nincs is tavasz, de a Fekete Zaj nemcsak, hogy már kijött az idei fesztivál szuperizgalmas fellépőlistájával, de addig rengeteg nagy név szervezésével virít évközben is. Február utolsó vasárnapján elhoztak nekünk egy francia-izlandi turnépakkot, amiben az Alcest, a Birds in Row és a Kælan Mikla is megmutathatta, hogy nem csak klassz zenét játszanak, de kedvesek és szerények is.
A Kælan Mikla már nem újonc név a ‘Zaj közönségének, a 2018-as fesztivál első napján is megnéztük őket. Akkor még egy nehézkesen barátkozós fázisban álltam a synthwave-vel és a poszt-punkkal (utóbbi azóta gyökeres fordulatot vett, hála a tavalyi The Twilight Sad lebilincselő élményének), és emiatt, de inkább a szokatlanul kántálós, kiabálós vokál miatt, őszinte leszek: akkor nem tetszettek az izlandi lányok. De azóta eltelt másfél év, így most már jóval nyitottabban és kíváncsibban érkeztem rájuk, és ezúttal jóval pozitívabb véleményt formáltak bennem.
Az ének-basszusgitár-szintetizátor felállással dolgozó trió full gothic glamben varázsolta el a hajó gyomrát, egyébként végtelenül kedves benyomást keltve – főleg Laufey Soffía énekesnő, a dalok közti néhány szavával. Az izlandi fővárosból érkező lányok gothos darkwave-jét áthatotta a mélabús poszt-punk hangulat. Finom és törékeny, mégis punkosan lázadó szettet játszottak, kicsit más – kevésbé nyers – atmoszférát teremtve, mint amit a stúdiófelvételeiket hallgatva érezni. A Kælan Mikla úgy tűnik, mindig figyel arra, hogy a színpadképe egyben legyen, ez most sem volt másképp, totál összhangban kreálták meg a megjelenésüket. Egész jól is szóltak, de a számomra érzékeny pontnál kicsit megint elcsúszott néha az élmény, mert a tipikus kiabáló kántálásuk néhol annyira hangosra lett keverve, hogy már-már fülsüketítő sivítozásnak hatott. De hogy pozitívumot is mondjak, amikor a Nornalagið alatt két szólamban énekelt Laufey Soffía és a szintetizátor mögött álló Sólveig Matthildur, az egészen hatásos momentum volt.
Mondj még egy zenekart a Birds in Row-n kívül, akik 5 éve és azóta is becsületkasszával adják a merchüket! Nehéz feladat, ugye? Pontosan ez a fajta hozzáállás és mondanivaló teszi a francia triót az egyik leghitelesebb formációvá az utóbbi jó sok év felhozatalában. Nem tudom és nem is akarom palástolni az elfogultságomat velük szemben, hiszen a zenéjük lényegében végigkísérte az önmagamhoz találásom útját és minden állomását. Ők azok, akiknek különleges dallamait és hangzását ezer közül is felismeri az ember, így a We Count So We Don’t Have to Listen kezdőhangjai olyan hatással voltak rám, mintha hazaérkeztem volna. A koncertjük vázát nagyrészt a tavalyelőtti We Already Lost the World című nagylemezük dalai adták, amit egyáltalán nem bánt a közönség, meglepő módon még moshpitet is nyitottak az emberek. A trió egyszerre nyersen és mégis kifinomultan ordította az arcunkba a sajátos hardcore-os, screamós, vagy igazából totálisan mindegy, hogy milyen műfaji címkék között lavírozó, 10/10-es dalait. Köztük szerencsére picit többet beszéltek egy szimpla “köszi”-nél, ami bensőségessé tette a koncertet, aztán meg is szakadtak a lelkek a „Hate me, love me, we already lost the world” vagy az „in the end it’s only you, me and the violence” sorokra. Nem is szaporítom tovább a szót, ezután a tökéletes szett után szívem szerint haza is mentem volna, de még hátra volt az est fő fellépője.
Maradtunk továbbra is Franciaországnál, és a halvány fények között felsejlett Neige és csapata, na meg a Les Jardins de minuit dallamai. Az Alcestet nagyon szereti az itthoni közönség, csurig telt a hajó gyomra a legkülönfélébb rétegekből összegyűlt emberekkel – az andalítóan szép, black metallal már éppen csak meghintett zenéjükre egyaránt kíváncsiak a trve blackerek, a hardcore-közeli formák vagy a gót szerelmesei is. Bár azóta játszottak már Budapesten, de én utoljára két éve, a Fekete Zaj zárónapján láttam a lobogó hajú franciákat, akkor egy rossz szavam sem volt. Maga a zenekar ezúttal is kisujjból profi másfél órát adott, természetesen elsütve az olyan ikonikussá vált dalokat, mint az Écailles de lune második része, vagy a Kodama. Viszont furcsa választás volt két, egyenként kb. tízperces számot is áttolni a ráadásra, így sajnos a műsor végét már kicsit eluntam. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a külföldi vendégekkel teletűzdelt közönség egy része kritikán aluli módon viselkedett. Nem igazán találok logikát abban, hogy emberek miért dumálják végig ordítva a koncertet úgy, hogy megvették a nem is olcsó jegyet és utaztak X száz kilométert, majd a zenekarra szinte rá sem hederítve parádéznak a haverjaikkal, tönkretéve mások koncertélményét. Nélkülük akár újból okozhatott volna katarzist az Alcest, és remélem, hogy a színpad előtt állókat nem zavarta meg semmi és teljes élményt kaphattak.
A szépséghibák ellenére is felemelő és érzelemdús este volt ez a vasárnapi, és abszolút kárpótolt mindhárom zenekar a közelmúltban kihagyott klubkoncertjeiért.
Fotók: Bodnár Dávid
