2022. október 22.
Október 17-én az Akváriumban az első sörömre várva azon gondolkodtam, mióta vártam ezt az estét. Majdnem két éve, hogy bejelentették: jön a Cult of Luna Magyarországra, a(z akkori) legújabb lemezét, a The Raging Rivert megturnéztatva. Akkor még a Caspian mellett a Holy Fawn volt feltüntetve, mint harmadik zenekar, őket végül a francia Birds in Row váltotta. (Bár előbbit sokkal inkább kedveltem, de csak egy kicsit voltam csalódott, mert a párizsiak legutóbbi buliját is kihagytam, az új lemezük is készülőben volt, valamint végül a Holy Fawn is csak megérkezik majd Budapestre a Rolo Tomassi kísérőjeként.) A halasztás egyetlen előnye az volt, hogy időközben Johannes Perssonék elkészítették a The Long Road North című albumot, ami nekem sokkal jobban tetszett, mint az EP. Nem igazán húznám azzal senki idejét, hogy fényezzem a zenekart, nagyon sokan szeretik őket, és természetesen okkal, mert a poszt-metal svéd zászlóhordozói sokadik lemezükkel sem okoztak igazán csalódást, bár tény, hogy legtöbben a régebbi albumokat kedvelik. Ezzel igazából én is így vagyok, szerintem a Somewhere Along the Highway lemeznél még mindig nem írtak jobbat, de sokaknak például a Julie Christmas énekesnővel közösen készült Mariner a favorit. Tehát a lényeg, hogy a nemzetközileg elismert zenekar érkezését idén jobban vártam, mint a Karácsonyt.
Máig furán néznek rám, mikor valamilyen beszélgetés közben kiderül rólam, hogy bár körülbelül tíz éve Budapesten élek, mégsem voltam itt vagy ott, az Akvárium NagyHalljával pedig éppen ez a helyzet. Ami késik, nem múlik, megvolt ez is, ráadásul egy szerencsés helyzetnek köszönhetően VIP karszalaggal, úgyhogy még jól le is tudtam tesztelni a helyszínt.
A koncert előtt pár nappal jelent meg a Birds in Row új nagylemeze, a Gris Klein, amiről néhány dal kifejezetten tetszett, főleg a Noah és a Cathedrals párosa, a két dal közötti átvezető dobtéma miatt is. A korábbi lemezeiket nem igazán ismerem, néhány kedvenc számom van és ennyi, de ettől függetlenül nagyon kíváncsi voltam a franciákra, és nem is csalódtam. A négy fiatal srác teljes szívvel és lélekkel zenélt, fentről a hangzással sem volt gondom, nekik viszont meggyűlt a bajuk egy kicsit a technikával, az utazgatás során megsérülhetett az egyik láda és pattogott rendesen, amit igyekeztek nagyon gyorsan megoldani, közben Bart Hirigoyen énekes-gitáros nagyon szépen megköszönte, hogy sokan megnéztük őket és kicsit sztorizgatott is. Természetesen a setlist a legújabb album dalaiból állt össze, örültem is, hogy a fent említett dalokat is meg tudtam hallgatni élőben, a Noah elején az a basszusmenet amennyire egyszerű, valamiért pont annyira hangulatos is. A Pilorit hiányoltam, szinte biztos voltam abban, hogy megszólal majd, de a Fossils azért felcsendült az este folyamán, ami szintén egy közkedvelt dalnak számít. Ami még feltűnt, az a fénytechnika zseniális kivitelezése volt: tűpontosan illeszkedett a zenéhez minden villanás, a színek játéka is remekül emelte a hangulatot.
A Caspian zenekart egyáltalán nem ismertem. Nem is akartam a koncert előtt meghallgatni, mert szeretem, ha egy jó zenétől hangos estében van egy kis meglepetés is. Úgy gondolom, amikor élőben szeretsz bele egy zenekarba, az sokkal nagyobb nyomot hagy rajtad, mintha mondjuk a Spotify-on szörfölve találnál rá. Na, ez mondjuk aznap pont nem jött be. Mivel barátaim szerint nagyon hangos volt lenn a Birds in Row, gondoltam a Caspiant meghallgatom ott velük. Meg is lepődtem, hogy három gitáros és egy basszer állt a dobszett előtt, gondoltam, hogy ha ezek mélyre is vannak hangolva, akkor nem lesz egyszerű hangosítani őket. Aztán végül olyan hangerővel szólaltak meg, hogy a magas gitártémák már bántották a fülemet, a dobot ki lehetett hallani, viszont minden más egy nagy zsizsegős katyvasz volt. Egy ideig hallgattam, aztán inkább felmentem a VIP részlegbe, ahol igazából annyival volt jobb, hogy nem robbant az agyamba a dobhártyám, ám onnantól meg már olyan dalokat játszottak, amik még tetszettek is, illetve a fények itt is annyira el voltak találva, hogy legszívesebben lepacsiztam volna a felelőssel. Bár a poszt-rockerek teljes műsora nem nagyon tudott megfogni, eldöntöttem, hogy felvételről még futok velük egy kört.
Hosszadalmas előkészületek után, tíz perc késéssel végül felhangzott a Beyond II, a Cult of Luna tagjai pedig lassan elfoglalták a helyüket a színpadon és berobbant a Cold Burn mély, baljós intrója, engem pedig két kézzel rázott a hideg. Az új lemezről a kedvenc dalom, és élőben még jobban meg tudott fogni, mert eddig akármilyen gond is volt a hangosítással, az a svédek feltűnésével nyomtalanul eltűnt. Mindent ki tudtam hallani, nekem éppen egy, a háttérben vonuló riff a kedvencem ebben a dalban, és azt is tisztán ki lehetett venni. Egész végig a helyén volt minden, ha kellett, lesújtottak a riffek, máskor pedig gyönyörűen hangzottak a csendes témák. Szinte még magamhoz sem tértem és már kezdődött is a Nightwalkers, az előző LP egyik legelborultabb tétele. Magamhoz térvén sikerült ismét megállapítani, hogy minden technikus odatette magát, a hangzáson kívül a vizuális effektek szintén parádésak voltak, sziszegett a füstgép, igazi CoL hangulatot teremtve, ami nálam az I: The Weapon során érte el a maximális szintet.
Mire idáig eljutottunk, Johannes körülbelül négyszer esett rá majdnem különböző dolgokra. Amikor éppen nem ordított a mikrofonba, akkor a közönség előtt fél méterrel sétálgatott, mutogatott azokra, akik a legjobban élték a műsort, egyiküknek még egy pengetőt is odanyújtott. Azonkívül, hogy többször akart ráborulni a nézőkre, mint Hortobágyra a furulyaszó, egyszer még a belépést is elrontotta, emellett több körben is megszenvedtek a pedálokkal, a vokálos gitárja egy kis időre el is némult. Szóval volt néhány bökkenő, aminek köszönhetően a zenekaron kívül megismertük a mögöttük dolgozó elszánt emberkéket is, de tudjuk be ezt annak, hogy a turné utolsó előtti állomása volt Budapest, és bizonyára nem könnyű majdnem minden nap másfél órát játszani és azt előkészíteni különböző országokban (főleg egy olyanban, ahol megkúr a házipálinka). Egyébként egy szavunk sem lehet a színpadon játszó zenészek teljesítményére, mindenki odatette magát, a bőgős totális átszellemüléssel pengetett, a billentyűs egy mester hozzáértésével szállította a dallamokat, de nekem mégis a két dobos játéka tette fel az estére a koronát. Egyébként is ritkán látni két dobszettet egy színpadon úgy, hogy mindkettőt püfölik, ahogy pedig ők játszottak, hol teljes szinkronban, hogy külön utakon, az elképesztő volt.
Értelemszerűen a játékidő nagy részét a legújabb album dalai tették ki, de hármat játszottak az A Dawn to Fear lemezről is, az egyik természetesen a The Silent Man volt. Az estét a Dim és a Blood Upon Stone vezette le, ami egy ilyen grandiózus koncert tökéletes zárásának bizonyult. A zenészek elvonultak, Johannes pedig megköszönte mindenkinek (legalábbis ennyit értettem rövid és akadozó beszédéből, mert alig tudott megszólalni, én meg teljesen kész voltam), aztán még hosszú percekig fürdött a közönség szeretetében és osztotta a kézfogásokat, ökölpacsit, egy-két kedves szót.
Végezetül még egy dolog. A Cult of Luna legtöbb szerzeményében vannak szép, visszafogott, lebegtetős epizódok, amiket ugyanúgy lehet élvezni, mint a súlyos zúzdát, ezt úgy higgyétek el, ahogy mondom. Igen, igen, megint azokhoz szólok, akik
képtelenek bőrt húzni a fogukra, amikor éppen nem ordít a zene.
Annyiszor fogom leírni, hogy ez mekkora parasztság, ahányszor kell. Teljesen ki tudja zökkenteni az embert, ennél már csak az lenne rosszabb, ha még tarkón is vágnál egy péklapáttal. Szóval újfent szeretném felhívni erre a figyelmet, mert egyrészt én is megadom a tiszteletet mindenkinek azzal, hogy csendben hallgatom az előadást (vagy maximum halkan suttogok valamit két darab között), másrészt a színpadon pedig éppen nekünk zenélnek. Kéretik erre nagyobb odafigyelést fordítani. Köszönjük.
Mindent összevetve egy nagyon tartalmas, változatos koncertnek lehetett szem- és fültanúja az, aki hétfőn meglátogatta a NagyHallt. Nem hiba nélkül zajlott le, voltak hangosítási gondok is, de én még sokáig a hatása alatt voltam, miután kikeveredtem a szabadba és a városban sétálva emésztgettem a látottakat, hallottakat. Végül arra jutottam, hogy mindhárom zenekart megilleti a dicséret, mivel láthatóan minden idegszálukkal arra koncentráltak, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsák a közönségnek és ez végül sikerült is, még a technikai problémák ellenére is. Izgatottan vártam, hogy élőben láthassam a svédeket, és igazi öröm, hogy egyáltalán nem okoztak csalódást. Még most, ezeket a sorokat írva is kicsit kiráz a hideg, ha felidézem a koncert néhány nagyszerű momentumát.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
