2016. november 2.
Amikor júniusban bejelentették, hogy az Architects november elsején, halottak napján újra Budapesten játszik, az nem tűnt többnek, mint egy rutinbuli rutinbejelentése. Elvégre az angol metalcore-bajnokok lassan már tényleg szinte hazajárnak Magyarországra, ez is már a harmadik lekötött hazai koncertjük volt az idei évre. Aztán a júniusban esedékes második bulit egy váratlan családi vészhelyzetre hivatkozva lemondták, majd az is kiderült, hogy az említett vészhelyzet nem más volt, mint Tom Searle gitáros rákbetegsége, ami augusztusban el is ragadta közülünk a mindössze 28 éves tehetséget. A zenekar hamar tudatta, hogy az őszi turnét ennek ellenére sem mondják le, hanem alapítójuk emlékére és tiszteletére végigcsinálják a fellépéseket, amik pedig ezáltal azon nyomban egy új, iszonyatosan súlyos töltetet kaptak. Nagyon úgy tűnt, hogy az All Our Gods Have Abandoned Us lemez bemutatója az utóbbi idők legsúlyosabb koncertje lesz, érzelmi szempontból legalábbis mindenképp. Ez pedig, ha csak néhány perc erejéig is, de így is lett – előbb azonban lássuk az azelőtt történteket.
Az estét a Bury Tomorrow nyitotta, hasonló hatékonysággal, mint a nyár eleji, végül az Architects nélkül megtartott metalcore-mesterkurzust. Az angol csapat dallamos metalcore-ja továbbra is tökéletesen mentes bármiféle újító vagy előremutató jellegtől, viszont amit játszanak, azt tegnap is a nagy könyvbe illően tetették. Eleve első zenekarhoz képest egész erőteljesen is szóltak (egyedül a szólógitár maradt az árnyékban), de igazából két dolog adta el a bulijukat: Daniel Winter-Bates frontember közvetlen, barátságos felszólalásai, illetve hogy a már ekkor is igen szép létszámban jelenlévő közönség abszolút vette is a lapot, lelkesen és aktívan követték le a színpadon történteket. A legjobban talán az az epizód szemlélteti a légkört, amikor a szokásos „ki az, aki a koncert előtt még nem is hallott rólunk?” kérdésre egy srác a pit közepéből lendítette a magasba a kezét, mire főhősünk külön köszönetet nyilvánított neki azért, hogy még így ismeretlenül is ott nyomja végig a bulit. Az énekes emellett elviccelődött a minden koncerten a terem végében ácsorgó, a tiszta éneket élből utáló mogorva öreg metálarc sztereotípiáján, és külön felszólalt a borsos pénzekért VIP meet-and-greeteket tartó zenekarok ellen is, kihangsúlyozva, hogy vele bizony bárki találkozhat majd a merchpultnál a buli után, amit aztán be is tartott. Ha valami hiányosságot akarnék keresni a koncertben, akkor is egyedül a műsor rövidségét tudnám felróni, lévén a zenekar mindössze hat szám után le is vonult, pedig az egybegyűltek jól hallhatóan repetáztak volna még, de hát a menetrend az menetrend.
Következett a Stick to Your Guns csapata, akik egy sallangmentes, kőkemény szettel pörgették tovább az estét. A kaliforniai hardcore-brigád jóformán szünetek nélkül dobálta a tömör, vaskos dalokat, mintha csak egy jól megpakolt szerszámosláda tartalmát öntötték volna módszeresen az egybegyűltek fejére. Műsoruk a 2012-es Diamond lemezükről szemezgetett a legtöbbet, előkerültek a Bringing You Down vagy a sláger We Still Believe is, de persze képviseltette magát a tavalyi Disobedient anyag, és a frissen megjelent Better Ash Than Dust EP is. Jesse Barnett frontember a dalokon kívül pont annyit beszélt, amennyit kellett, pár rövidebb motivációs felkonf (és magyar kikacsintásként a Nothing You Can Do to Me előtt a Fehér isten című film felemlegetése) mellett jóformán csak egyszer állt le a zenekar nevének skandálhatatlanságával poénkodni – a dalok közben Killing in the Name-módra dobált motherfucker-özésből viszont, valljuk be, azért elég lett volna kevesebb is. A közönség természetesen a Stick’ műsorát is igen heves intenzitással hálálta meg, az este második fejezetét tehát szintén sikerként könyvelhetjük el.
A főzenekar kezdésére lépni is alig lehetett a nagyteremben összegyűlt tömegben. Hogy az Architectsnek megint helyből nyert ügye van velünk, az már ekkor borítékolható volt – viszont ott volt még a nagy kérdés, hogy Sam Carter és csapata vajon egy szó szerint vett bulit igyekszik majd csapni, vagy az egész műsort átitatják az elvesztett gitárosuk iránti gyásszal. Végül az első verzió jött be, és hiába lógott ott a levegőben mindvégig, hogy tulajdonképp bármikor eltörhet a mécses, mégis egészen a ráadásig egy tökéletesen átlagos Architects-koncertnek lehettünk tanúi. Ezen állítást persze kéretik annak tükrében értelmezni, hogy továbbra is a teljes műfaj egyik legerősebb koncertzenekaráról beszélünk, akiknél magától értetődő a hibátlan játék, a letaglózó hangzás és az impozáns látványvilág. A brightoniak tipikusan az a csapat, akik jóformán bárhol és bármikor képesek egy fél perc alatt felrobbantani egy termet, ez pedig a Nihilist nyitányával ezúttal is csont nélkül sikerült. Az iszonyatosan kemény, jóformán lemezminőségű hangzásnak köszönhetően így még nagyobbat szakítottak az olyan dalok, mint a meglepően korán kijátszott adu These Colours Don’t Run, a sajnálatosan aktuális Early Grave, vagy az idei lemez legnagyobb hegyomlás riffjével operáló Downfall, hogy a zenekar csúcsművének tekinthető Lost Forever // Lost Together albumról elsütött fél tucat tételről már ne is beszéljünk. A dalok hatásfokát mi sem jelzi jobban, mint hogy a pit derék népe jóformán három számonként óriási wall of death-et húzott a terem közepére, ami esténként egy-két alakommal még egész látványos, ötödjére viszont már inkább irritálóvá vált, hogy már megint fel kell nyomódni a mellettünk-mögöttünk állókra, míg néhányan összefutnak. Nem véletlenül volt ez a mutatvány eddig inkább a koncertek leghangsúlyosabb pillanatainak a kelléke. Ennek a koncertnek viszont nem ezek voltak a leghangsúlyosabb pillanatai. Távolról sem.
Egészen a ráadásig furcsálltam, hogy egyetlen szó sem esik Tom emlékéről, géniuszáról, munkásságáról, egyáltalán bármijéről, még úgy sem, hogy némelyik szám szinte ordított egy hasonló felvezetésért. Végül a legutolsó dal előtt Sam szóvá tette a szobában álló elefántot, és rögtön világossá vált, hogy korábban miért nem tette. Elég volt néhány szót ejtenie a néha gitárosról, hogy a közönség azonnal „Tom! Tom! Tom!” kántálásban törjön ki, ami persze a zenekarra is azonnal visszaütött, így Carter a könnyeivel küszködve, a szavakat alig találva próbálta meg felvezetni a gitáros betegségéről szóló Gone With the Wind dalt, amit egyben a gitáros életműve legjobb darabjának is nevezett. Nagy az esélye, hogy ha a téma korábban előjön, akkor az egész koncert egy órányi össznépi sírásba és letargiába fordult volna, ami pedig azért valljuk be, sem a zenekarnak, sem pedig nekünk, látogatóknak nem hiányzott. A finálé így is éppen elég súlyos és megindító volt.
Hogy az Architects további sorsa mi lesz, azt egyelőre nem tudni – korábban elhintették, hogy fő dalszerzőjük nélkül lehet, hogy meg sem próbálnak már több lemezt összerakni, viszont közben már a jövő évi fesztiválszezonra is kötögetik le a dátumokat, így egyelőre úgy tűnik, befejezni sem akarják. Ha viszont mégis így lesz, akkor mindenféle túlzás nélkül kijelenthető: az abszolút csúcson tették.
Borítófotó: Horpáczi Dávid
