Groezrock 2012: fesztiválnapló II/II

A bejáratnál kipattantam a kocsiból, otthagytam mindenkit, és futólépésben közelítettem (volna, ha nem teszem tönkre előző este a lábam) az Etnies színpadot, ahol 11:40-re volt kiírva az oklahomai Red City Radio, akik 2009 nyarán megjelent bemutatkozó EP-jét (To the Sons & Daughters of Woody Guthrie) a mai napig nagyon szívesen hallgatom, és a tavaly megjelent nagylemez (The Dangers of Standing Still) is sokat forog a lejátszóimban. Szerencsére még nem kezdték el, amikor megérkeztem, így a tömegen átverekedve bementem egészen a tumultus elejére.  Természeten az újabb dalok adták a szett gerincét, de szerencsére az EP-ről is előkerült néhány nóta, így teljesen elégedett lehettem. Pont úgy, mint a közönség, akik a korai időpont ellenére is a koncert első dalától az utolsóig szebbnél szebb ugrásokat bemutatva stage dive-olták végig a Hot Water Music hatásokkal teletűzdelt pop-punk banda 35 perces műsorát. Ahogy vége lett, máris következhetett egy kellemes kis futás, hogy minél többet sikerüljön elkapnom a hétfőn Budapesten koncertező Make Do and Mend előadását. Épp az Oak Square akkordjaiba csaptak bele érkezésemkor, és legelső dolog ami feltűnt, hogy a keverős fiatalember vagy ebédelt, vagy még nem sikerült felébreszteni, mert ilyen gyenge hangzást eddig egyáltalán nem tapasztaltam ezen a fesztiválon. A számok persze nagyon jók, bár nekik is inkább a kordon nélküli színpadon kellett volna játszaniuk, mert itt teljesen meghalt az egész produkció. Volt persze a Shambles/Winter Wasteland, Unknowingly Strong, Thanks, szóval a dalokra nem lehet panasz. Most az egyszer annyira nem vettem a lelkemre a dolgot, elvégre a pesti, Dürerben adandó, a Bridge and Tunnel, Full of Hell, és a svéd Grieveddel közös hangverseny kismilliószor jobb lesz ennél. A végét ott is hagytam, hogy elkapjam Kevin Seconds akusztikus produkcióját, de sajnos a tervezettnél előbb befejezte, így már hűlt helyét találtam sajnos.

Nem baj, majd a zenekarral. Ezután elmentem megnézni a Maryland államból érkező The Dangerous Summer koncertjét, mivel a tavaly kiadott War Paint albumot rongyosra hallgattam a megjelenése után. Szerencsére főleg erről a korongról játszottak a srácok, végre az Impericom sátornál is tökéletes volt a sound, úgy tűnik a színpad keverőse időközben megérkezhetett. Átkocogtam a nagyszínpadhoz, hogy több mint 6 év elteltével ismét megnézzem az MXPX műsorát. Bár mostanában már csak MXPX-All Stars, ugyanis Mike Herrera az egyedüli tag a bandából, akit session zenészek kísérnek a turnén, mert a másik két alapító tagnak elege lett a folyamatos utazgatásból. Így fordulhat elő, hogy míg a lemezeket az eredeti trió írja, addig élőben már négyen vannak, és csak Mr. Herrera testesíti meg az állandóságot. Azt gondoltam, nagyon hakni szaga lesz a dolognak, ami be is jött, viszont cserébe egy normális MXPX koncertnél is jobb volt ez a 40 perc. A különbséget a két gitár adja az eredeti egyhez képest, hiszen szépen el volt játszva minden dal, mintha lemezen hallgatná őket az ember. Tomorrow is Another Day volt a nyitótétel, majd jöttek a további klasszikusok, és szerencsére főleg a nagyon régi slágereiket játszották. A legtöbb dal a „Slowly Going the Way of the Buffalo” lemezről hangzott el, azonban a legnagyobb slágerek (Doing Time, Responsibility, My Life Story) is természetesen bekerültek a repertoárba, mint ahogyan 2 új dal is, a múlt hónap elején megjelent, Plans Within Plans címre keresztelt nagylemezről. Mivel már órák óta nem láttam senkit a társaságból, és az eső is rázendített, ezért Peti barátomat kutattam fel, aki épp az Old Firm Casuals előadását tesztelte. A tegnap este még Rancid gitáros-énekesként tevékenykedő Lard Frederiksen állt ismét a színpadon, csak most kimondottan street-punkban utazó bandájával. Ez a stílus sajnos talán még a ska-nál is távolabbra került tőlem az idők során, de egyébként egyszer végig lehetett hallgatni, az esőben ácsorgásnál meg tényleg nagyságrendekkel jobbak voltak. Majd gyorsan elmentünk enni-inni, mert ezután következett a fesztivál egyik leghúzósabb része.

Fél 4 után 5 perccel lépett a nagyszínpad deszkáira a floridai Hot Water Music! Most láttam őket negyedszer élőben, és azon várakozásom, hogy kora délután nem igazán fog működni, tökéletesen be is igazolódott. A Remedy indította a bulit, majd Giver, Rooftops következtek. A Trusty Chords című nótát Dave Hause énekelte, aki akusztikusan általában elő szokta adni ezt a dalt, főleg ha Chuck Ragan is valahol a közelben ólálkodik. Itt azért már kezdett a közönség is megmozdulni. Főleg a szokásos koncertdalaikat hozták, kiegészítve három új dallal (State of Grace, Drag My Body, Down In It), amelyek a május 15-én megjelenő, 8 év várakozás után kiadásra kerülő, Exister című nagylemezen lesznek hallhatók. A buli végére maradt két himnusz, a Wayfarer, és a Turnstile, szóval elmaradt a sokak által várt közös szett a következő bandával, ami nem más volt, mint az Alkaline Trio. Nagyon vártam őket, az utóbbi fél évben többször újra hallgattam az összes lemezüket, és ha régen szerettem őket, akkor ez mostanában tényleg csak pozitív irányba változott. Cserébe viszont a lehető legrosszabb koncertjüket sikerült elkapnom. Ők is negyedszer tévedtek elém, és egy dolog biztos csak, hogy amikor látom őket, mindig egy kicsit rosszabbul nyomják, mint utoljára. Matt Skiba ismét nem tűnt szomjasnak, ami nem lenne túl nagy baj, de most sem gitározni, sem énekelni nem volt túlságosan kedve. Előbbivel az a baj, hogy miatta Derek Grant és Dan Andriano is lassabban kellett hogy játsszák a dalokat, utóbbival meg az, hogy Skiba hangja azért elég jellegzetes ahhoz, hogy ne legyen feltűnő annak hiánya egy ‘Trio koncerten. A szett amolyan se füle, se farka koncepcióra épült, a normális tempónak a felével kezdték játszani a We’ve had Enough-t, aztán jött az introjától megfosztott Time to Waste. Ha Andriano énekelt, legalább kicsit összeszedettnek tűnt a koncertjük, de példának okáért egyik kedvenc dalom, az Emmát is lassan játszották, de kárpótolt az, hogy ezt legalább már éneklésnek lehetett minősíteni. Az utolsó három lemezről egy-egy dalt hallhattunk, amolyan old-school buli kerekedett a végére olyan dalokkal, mint a Nose Over Tail, vagy a 97.

Következett a pár hónapja újjáalakult Good Riddance, akik tinikorom egyik legnagyobb kedvence voltak. A koncert szinte tökéletesen kezdődött, a „Comprehensive…” lemez talán legnagyobb slágere (Weight of the World) indította a bulit, majd Fertile Fields, és az utolsó három lemez legjobb dala a Yesterday’s Headlines. Russ Rankin a tőle megszokott „lelkesedéssel” énekelte a számokat, úgyhogy hiába minden, három zseniális dal után fogtam magam, és otthagytam a fenébe az egészet. Egyik ismerősöm csak annyit mondott később: „Valószínű a koncert végére sem izzadt meg egy kicsit sem”. A tavalyi év egyik legnagyobb dobása a fentiekben már említett, eredetileg a The Loved Ones énekeseként ismertté vált Dave Hause által rögzített Resolutions című lemez volt, így biztos voltam benne, hogy sokkal jobb hangulatú buli lesz mint a Good Riddance, és nem is kellett csalódnom. Az első dalra sikerült is odaérnem, és az anyabanda három feldolgozása mellett, főként a tavalyi nagylemez dalait hallhatta a nagyérdemű. Azt tudtam, hogy a punk akusztikus válfaja egyre menőbb mindenhol, de azért arra nem számítottam, hogy ezekre a nótákra ekkora sing-along, és body surf!!! kerekedik majd. Márpedig így történt, így Hause még egy-két új dalt is be mert vállalni. Mondta is, hogy a hardcore zenekarok általában az új dalok alatt csináltatnak wall of death-et, circle pitet, de mivel ez egy egy szál gitáron előadott show volt, inkább megtanította a dal refrénjét a közönségnek, aminek a vége az lett, hogy mindenki pontosan tudta mikor jön a refrén, és azt is, hogy mit kell énekelni. Azért nem gyakori, hogy egy senki által sem ismert, vadiúj dal refrénjét nagyjából ezer ember énekli egyszerre. Az Anti-Flag csapatával is sokadjára sikerült összefutnom, és bár a For Blood and Empire lemezük óta szinte semmit nem hallottam tőlük, a régi dalok azért még mindig el tudnak csábítani, ha nem valami nagyon fontos zenekar játszik egy másik színpadon. A már említett lemez The Press Corpse című dalával indult a buli, amit egy-két újabb nóta követett, majd jött egy ősrégi klasszikus (Fuck Police Brutality).

Az Underground Network és a Turncoat volt a két utolsó dal amit hallottunk, mert a nagyszínpadot hamarosan a feloszlás előtti utolsó turnéján lévő Thrice vette birtokába. Az első dal teljesen ismeretlen volt a számomra, a másodikról már tudtam, hogy a Vheissu nyitótétele az Image of the Invisible, ami számomra az egyetlen hallgatható dal az első három lemez utáni korszakból. Majd jött végre egy igazi himnusz, élőben a The Artist in the Ambulance! Amikor először láttam a Thrice-t, akkor annyira borzalmas volt a hangosítás, hogy Teppei témái egyáltalán nem hallatszottak, márpedig egy olyan dal mint ez, mit ér a gitártémája nélkül?Futkosott a hátamon a hideg, egy pillanat alatt magamhoz tértem, de aztán megint kaptam időt egy kis pihenésre, mert három kevésbé ismert szám következett, hogy utána a holtak is felébredjenek a Phoenix Ignition darálására! Itt kezdődött a koncert legjobb része, hiszen ezután jött a Stare at the Sun, ami talán minden idők legjobb Thrice dala, majd az első dal, amit idestova tíz éve először hallottam tőlük, és sajnos az egyetlen amit az The Illusion of Safety-ről eljátszottak, ami nem más volt, mint a Deadbolt. Ezenkívül még három dalt adtak elő, az utolsó végét már meg sem várva robogtunk az Etnies színpadhoz, ahol a legendás 7 Seconds, és mindenre kész rajongói próbálták a földdel egyenlővé tenni a terepet. Kevés fontosabb hardcore banda létezik számomra, mint Kevin Seconds és társai, és a jó buli előre borítékolható volt, hiszen ez a fajta muzsika kordon nélkül működik a legjobban. Az előadás valamivel több mint felét láttuk, voltak olyan klasszikusok, mint a Here We Go Again Kids, The Crew, Red & Black, 99 Red Balloons feldolgozása, majd a végén természetesen jött a hardcore színtér egyik legfontosabb dala, a Young Till I Die! Tökéletes koncert volt, az egyik legjobb az egész fesztiválon. Ha már arra jártam, pár percre belenéztem a Terror koncertjébe is, hátha meg tudom fejteni, hogy miért ők a legmarkánsabb képviselői manapság a keménykedős hardcore-nak, de okosabb megint nem lettem. Scott Vogel viszont legalább szórakoztató jelenség, annak idején a srácokat mosh-ra mozgósító monológjain mindig jókat mosolyogtam. Később hallottam egy társaságtól, hogy fikázta a Refused újjáalakulását, mert „teljesen nyilvánvaló”, hogy csak a pénz miatt jött el a reunion ideje, hiszen évekkel ezelőtt eltűntek a színtérről, és azóta nem vettek demókat, és nem támogatták az újabb bandákat. Az oké, hogy Vogel mindig a fő megmondóember szerepében szeretne tetszelegni, de azért gondolom, ő is megél abból, hogy keresztbe-kasul körbeturnézzák a világot, egy lemez megjelenése után akár többször is, arról nem is beszélve, hogy a Terror merch cuccainál kevés nagyobb üzlet van az általa annyira féltett színtéren. Míg vacsorámat fogyasztottam, belekukkantottam a Simple Plan koncertjébe, de rövid időn belül inkább menekülőre fogtam a dolgot. Annyira megnéztem volna viszont a Gorilla Biscuits-et, akikről mindig valami szerencsétlenség folytán maradok le.

Most szerencsétlenségről szó sem volt, mindössze annyi történt, hogy az akusztikus színpadnál már várt rám az idei fesztivál csúcspontja, Chuck Ragan! Nem tudok nagyon mást mondani, egyszerűen hibátlan, tökéletes, és csodálatos volt. Szerencsére nem egyedül jött, hiszen vele volt a szokásos csapat: a nagybőgőn játszó Joe Ginsberg, ill. a hegedűn kísérő Jon Gaunt, és néha Dave Hause is beszállt énekelni, hogy minél tovább lehessen fokozni a hangulatot. A tavaly ősszel megjelent Covering Ground album gerincére épült ez a koncert, ugyanúgy mint október elején a Revival Tour bécsi állomásán, de akkor még egy hónapos sem volt az új anyag, így alig ismertem a legfrissebb dalokat. Azóta viszont a tavalyi év legjobb, legfontosabb lemezeként gondolok Covering Groundra, ami életem egyik legnehezebb időszakában nyújtott mindennapi segítséget, hiszen eltelt egy-két hónap úgy, hogy nem is igazán tudtam elaludni anélkül a biztonságérzet nélkül, hogy legalább egyszer meg ne hallgattam volna ezt a korongot. Amíg el nem jött a kezdés ideje, nem is akartam nagyon foglalkozni azzal, hogy vajon mennyire kavar majd fel érzelmileg, hogy élőben újra hallom majd ezeket a dalokat, de ahogy elkezdődött a hegedűvel előadott intro után a Nomad by Fate, már nem volt menekvés. Ahogy nagyjából ezer ember egyszerre ordította a refrént („I gave my hands, to take you home, But I had no home to give you”), egy pillanat alatt kikapcsolt az agyam, és onnantól kezdve (ez most biztosan furán hangzik majd) tényleg már csak a szívem működött. Ahogyan hömpölyög az embertömeg a ritmusra, ahogy mindenki egy emberként éli meg az összes dal összes sorát, az valami egészen elképesztő volt. Ahogy néztem Ragant, csak annyi jutott eszembe, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ezt az embert én láthatom élőben zenélni, hogy hallgathatom a lemezeit, akár szólót, akár a Hot Water Music albumait, és hogy mennyire csodálatos az, hogy egy emberből ilyen szintű érzelem, akár öröm vagy bánat ilyen intenzíven képes kiáramlani a színpadon. Az előadás a Nothing Left to Prove-val folytatódott, és egyszerűen leírhatatlan, ahogy Chuck lehunyt szemekkel, a közönség meg önkívületi állapotban énekli, hogy  „I could walk for miles looking for those eyes to see the light I need”. Jött persze a többi sláger, mint pl. a Meet You in the Middle, Valentine, Wish on the Moon, kiegészítve a régi lemezek legfontosabb dalaival (Let it Rain, The Boat, For Broken Ears). Lement a 40 perc, és mikor magamhoz tértem, nem akartam elhinni, hogy tényleg vége. Ugye a szokás az a Groezrockon, hogy nincs ráadás, csak a két nagyszínpados headlinernek, mert ők egy-egy órát kapnak. A közönség persze addig könyörgött, amíg visszajöttek még játszani, így volt a Rotterdam is. Majd a közönség nem tágított, ezért Tim Vantol közreműködésével még a Do You Pray? is elhangzott. Aztán amikor a közönség háromnegyede már elrohant, mert csak néhány perc maradt a Groezrock főattrakciójáig, az ott maradt keménymag, még mindig nem tágított, mire Chuck visszajött, és a cappella énekelt még egy dalt „legelszántabb rajongóinak”, majd jó éjszakát, és másnapra mindenkinek jó utat kívánt hazafelé.

A Refused újjáalakulása volt szerintem eddig az év híre, és számomra is ők voltak az egyik legcsábítóbb banda az idei fesztiválon, de úgy sétáltam át a nagyszínpadhoz, hogy most már semmi baj nem történhet, a lényeget láttam, illetve hallottam. Mire aztán átértem kezdődött is a koncert, ráadásul ugyanazzal a dallal (Worms of the Senses / Faculties of the Skull)  mint a hardcore-punk egyik alapköve, a The Shape of Punk to Come. Azért ezt a lemezt is eleget hallottam már életemben, hogy be tudjon indítani, bármilyen állapotban is legyek, szóval bemerészkedtem a frontvonalig. Jöttek a jobbnál jobb dalok a már említett albumról, a második kapásból a Refused Party Program volt, majd Liberation Frequency következett. Néhány dal erejéig a második albumot is megidézték, sőt, volt az Everlasting című nóta is, az azonos című EP-ről. Dennis Lyxzén énekesnek volt egy-két érdekes eszmefuttatása, pl. a kapitalizmus beszivárgása a punk színtérre, stb. Ami annak fényében érdekes csak, hogy ők árulták egyedül 20 euróért a pólóikat, ami minden bandánál 15 volt maximum. A ráadás volt aztán a legjobb része a bulinak, jött végre a New Noise, aztán úgy beindult a közönség, amilyet még hardcore koncerteken is csak ritkán lehet látni. A Tannhäuser / Derivé volt az utolsó dal, egy kicsit meg is vágták, egy-két percet lecsíptek valahol az eredetihez képest. Összességében a legjobb hangzású koncert volt az egész fesztiválon, tele energiával, igazi show-műsorral! A koncert vége után indultunk vissza Brüsszelbe, a reggeli géppel pedig jöttünk is haza. Még egyszer hatalmas köszönet vendéglátóinknak, ha olvassák ezeket a sorokat. Remélhetőleg jövőre is lesz miért útra kelni.