2012. május 2.
Végül idén is sikerült kijutni Belgium és Európa legjobb hardcore-punk fesztiváljára, a Groezrockra. A helyszín egy Meerhout nevű falucska Antwerpen megyében. Eljutni kocsi nélkül elég körülményes lehet, amit szerencsére még nem próbáltam, de Brüsszelből vonattal Geelig kell menni, és onnan már ingyenes busz viszi az embert a fesztiválra. Brüsszelbe kijutni még ennél is egyszerűbb, két fapados légitársaság is kifejezetten olcsón fuvaroz ezen az útvonalon.
Sajnos kicsit később értünk ki a tervezettnél, így három olyan bandát hagytunk ki, ami érdekelt volna, de nem lehet minden tökéletes. Az ebédidő első igazán kötelező jellegű koncertjét a scrantoni The Menzingers adta. Egyelőre nálam az év lemeze az On The Impossible Past, így kifejezetten izgatott voltam a kezdés előtt. A koncert pont ugyanúgy kezdődött mint az album, a Good Things című dallal, majd néhány előző lemezes slágert (Time Tables, I Was Born, Who’s Your Partner?) leszámítva az idei korongot erőltették szerencsére, így végre élőben hallottam az idei év egyik legnagyobb slágerét, a Gates-t is! Mindössze 35 percet kaptak, amit maximálisan ki is használtak, és egy tényleg hibátlan szettet adtak a nagyérdeműnek, ami a korai időpont ellenére is elég jól megtöltötte a nagyszínpad előtti teret. Gyorsan elmentünk egy ismerősnek megvenni a pólót amit kért, mire valahogyan szóba elegyedtünk a csapat basszusgitárosával és dobosával. Az előbbi srác először megdicsért minket, hogy tudunk angolul, mert mint mondta, volt egy Balázs nevű sofőrjük a tavalyi turnén, aki mindössze annyit tudott mondani, hogy ha megállt valahol, hogy stop, ill. ha éhes volt, hogy „I’m hungry, I go eat”. Ezenkívül még, hogy jönnének hozzánk játszani, és tudják, hogy páran már rendeltek merch-et Magyarországról. Gyorsan elmentünk kuponokat váltani, mert készpénzzel fizetni itt teljesen lehetetlen. Az árak elég borsosak, de a kuponos rendszernek az a legnagyobb előnye, hogy teljesen elveszti az ember a fonalat, hogy miért mennyit fizet, főleg akkor ha pár ilyen bónt már beváltott sörre. Következett szintén a nagyszínpadon a Fat Wreck kiadó egyik legfontosabb bandája, a néhai Kid Dynamite énekese által gründolt None More Black. Leginkább a debütáló lemezüket ismerem, de itt arról maximum egy-két dal volt hallható, a többit meg nem is igazán tudom hova tenni, hiszen álmomban nem gondoltam volna, hogy unalmas riffekkel telepakolt, a középtempónál is csak nagyon ritkán ill. nagyon kicsit gyorsabb sebességgel fognak operálni, de sajnos ez történt, így leginkább a magyar punk közösségben nagy népszerűségnek örvendő, akusztikus koncertjeiről elhíresült holland lánnyal, Tesszel beszélgettünk, amihez egyébként kellemes aláfestő volt Jason Shevchuk és bandája.
Úgy terveztem, hogy az átfedés miatt a Hostage Calm elejét, és a Belvedere végét fogom megnézni, mivel mindkét bandára nagyon kíváncsi voltam. Előbbi az elmúlt 1-2 évben lett nagy kedvenc, míg utóbbit még középiskolás koromban (ami sajnos nem mostanában volt) hallgattam, ráadásul ők most játszanak először Európában, a 2005-ös feloszlás, ill. a tavalyi reunion óta. A Belvedere romjain alakult This Is a Standoff egyébként sokkal fogósabb dalokat csinált, aminek köszönhetően ezt a formációt valamivel jobban kedveltem mint a nagy elődöt, és talán ennek is tudható be, hogy a terv borult, és a Hostage Calm végül vitt mindent! Egyszerűen ha akartam volna, akkor sem tudtam volna otthagyni, hiszen a 2008-as Lens és a tavalyi, a banda nevét viselő nagylemezek legjobb dalait játszották, majd amikor belecsaptak a Spanish Bombs feldolgozásába a The Clash-től, akkor biztos voltam benne, hogy talán nincs is olyan banda, akik el tudnának rángatni máshová a connecticuti srácok koncertje elől. Szerencsére volt a két személyes kedvencem, az Affidavit, és a Ballots/Stones is, így csak annyit mondhatok róluk, hogy hibátlan produkciót nyújtottak. Gondoltam, belenézek a Reel Big Fish-be, és majd átmegyek Off With Their Heads-re, de ez a tervem is meghiúsult, így a délután 4-kor szinte teljesen tömött nagyszínpadnál kényelmesen elbólogattam a Turn The Radio Off lemez dalaira, ami egyike azon ska-punk lemezeknek amit a mai napig bármikor megtudnék hallgatni, bár valószínű legalább egy jó tíz éve ilyen már nem fordult elő.
Majd gondolkodás nélkül kihagytam a The Bouncing Souls koncertjét, és nem csak azért mert tavaly sikerült kétszer elkapnom őket, összesen pedig legalább négyszer, hanem mert a legkisebb színpadon épp a(z egy Mxpx dalról elnevezett, és nem túl nagy meglepetésre pop-punkban utazó) The Wonder Years lépett a deszkákra. Nem kérdés, tavaly ők adták ki a legjobb lemezt ebben a stílusban, és ami alapvetően megkülönbözteti a többi hasonszőrű társaságtól, hogy nem csak vállalható, hanem egészen jó dalszövegeket írnak. A teljes munkásságuk legjobb dalával nyitottak (Came Out Swinging), majd néhány kivételtől eltekintve, a tavalyi anyag dalait játszották jómagam, és a színpadról az egész koncert alatt repkedő rajongók nagy-nagy örömére. A szervezőktől 45 percet, az önfeledten bulizó srácoktól meg mérhetetlen energiát kapott a banda, kis túlzással szétszedték a legkisebb színpadot. Utánuk gyorsan elmentünk „ebédelni”, mivel a reggeli fél 9 körül volt, az előző bulinak a vége meg 17:50-kor. Tavalyhoz képest nagyon nagy előrelépés történt ezen a téren, hiszen míg akkor volt veggie burger, most vegetáriánus, illetve teljesen külön vegan étkezdék is voltak kb. 30 méter szélesen elterülve, és tényleg mindenféle húsmentes ételt lehetett kapni. Természetesen a húsevők sem haltak éhen, bár ott tényleg nem kellett várni, míg a vegan burgeresnél -legalábbis amikor arra jártunk- soha nem volt kevesebb sorban álló 40-50 embernél, ami már elég hosszú várakozási időt jelentett volna egy ilyen szoros időbeosztás mellett, szóval ezt sajnos mindig kihagytuk.
Mivel az akusztikus színpadnál még nem jártunk, elmentünk hát megnézni a tavalyi feloszlásnak köszönhetően utolsó európai koncertjét másnap adó Thrice énekesét, Dustin Kensrue-t! Főleg a 2007-ben megjelent Please Come Home album dalait játszotta, amiket néhány Thrice-dallal, és három feldolgozással egészített ki, melyek közül a legjobban a State Troopernek örültem, egyenesen Bruce Springsteentől. Szépen megtelt a nem is olyan kicsi akusztikus sátor, a közönség néha sikeresen túl is énekelte Kensrue-t. Bár a Yellowcard fellépését szívesen megnéztem volna, de sajnos szinte teljesen fedték egymást az újjáalakulás óta első európai koncertjét adó Verse-szel, és bár utóbbit már láttam, mégis, akár csak egy szám is a Rebuild albumról többet ér nekem mint a Yellowcard teljes munkássága, így nem volt kérdéses, hogy ki lesz a befutó. Szerencsére a szettet jól osztották fel a három nagylemez dalai között, így futkoshatott a hideg a hátamon néhányszor a már említett lemez dalainak köszönhetően, és bár annak ellenére, hogy az utolsó LP-t sosem tudtam igazán megszeretni, valahogy most mégis működött a dolog. A közönség persze ezerrel pörgött, ami még ha nem is érte váratlanul a bandát, de fokozta a zenekar, és a rajongók közti kölcsönhatás intenzitását.Megnéztük a The Dillinger Escape Plan első néhány dalát, szerencsére a Milk Lizard is köztük volt, majd jöhetett az idei fesztivál egyik leglényegesebb szereplője, a dallamos hardcore-t a pop-punk felől közelítő, 22 éve, New Jersey-ben alapított Lifetime! A stílus alapkövének számító Jersey’s Best Dancers korong nyitódalával (Turnpike Gates) indították a show-t, majd jött a gigasláger, az Airport Monday Morning. Összesen öt dalt néztünk meg brüsszeli vendéglátómmal, ami miatt nagyon vérzik a szívem, hiszen életem egyik leginkább várt bandája kordon nélkül, a legkisebb színpadon adott egy zseniális bulit, de muszáj volt elindulnom. Az akusztikus sátor finoman fogalmazva sem telt meg, szinte csak lézengett a kb. 50 ember ott, ahol elvileg elfér nagyjából 800-1000 fő is. Így szerencsére nem kellett előreverekednünk magunkat, szimplán a színpadhoz sétáltunk.
Aztán kisétált a deszkákra Garrett Klahn is a nap másik legfontosabb szereplője, és én arra a negyven percre egy teljesen másik dimenzióba kerültem. Garrett Klahn a 90-es évek közepén, a mindössze három évet élt, második hullámos emo/post-hardcore szcéna leginkább kultikusnak titulálható bandájában, a Texas is the Reason-ben énekelt, ill. gitározott. Ezenkívül volt még, és van is számos más projectje (Atlantic/Pacific, Zena Rd. stb), de ha szólóban játszik, előkerülnek a főzenekar klasszikusai is. A Texas’ tökéletesen hibátlan, megkérdőjelezhetetlen háromszámos debüt EP-jének utolsó dalával, az Antique-al indult az előadás, majd az egyetlen nagylemez (Do You Know Who You Are?) nyitó tételével (Johnny on the Spot) folytatódott, mire csak annyi jutott eszembe, miközben megpróbáltam túlordítani, hogy igen, ha ez az egy szám lemegy, és csak így akusztikusan, akkor is minden pénzt, utazást megért az idei Groezrock. Voltak persze a slágerek a nagylemezről (A Jack with One Eye, Magic Bullett Theory, The Day’s Refrain), volt egy dal a már említett Atlantic/Pacific-tól is, plusz egy Maritime feldolgozás is bekerült a repertoárba. A záráshoz a felvezető személyes kérésemre, az EP talán legismertebb dala volt (If It’s Here When We Get Back It’s Ours), majd a kb. 10 fős kemény-mag által sing-alonggal kiegészített Back and to the Left zárta a műsort. Egy szóval tudnám igazán csak összegezni ezt a negyven percet: csodálatos.
Hamarosan kezdett a Toby Morse, és Freddy ‘Madball’ Cricien által gründolt Hazen Street, ezért siettem is vissza a kisebbik színpadhoz, hiszen ki tudja, hogy valaha játszanak-e még Európában, hiszen egy-két direkt fesztiválos meghívást leszámítva nem nagyon jönnek errefelé. Elég jó volt a hangzásuk felismertem pár dalt is, de azt hiszem itt volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy menten össze fogok esni a fáradtságtól.Persze előtte azért átballagtam a nagyszínpadhoz, hogy megnézzem a Lagwagont ha jól számolom ötödszörre is, hiszen az öregedő kaliforniai punk csapatok közül mindig is ők álltak a legközelebb a szívemhez, és mivel sem ők, sem én nem leszek fiatalabb, ezért valószínű ezen már nem fog semmi sem változtatni. Csak a kilencvenes években kiadott dalok közül válogattak, akkora slágerparádé volt, hogy két szám után úgy éreztem magam, mintha épp akkor keltem volna fel, egy legalább nyolc órás, pihentető alvásból. Természetesen a közönség teljesen beindult, nagyon úgy tűnik, hogy jöhet bármikor bármilyen trend, őket egyszerűen nem lehet elpusztítani, ha délben játszottak volna, akkor sem lettek volna kevesebben.A Parkway Drive produkciójába belenéztem, de ezt a zenét azt hiszem nem nekem találták ki, de egy-két rajongó ismerősöm teljesen oda volt, meg vissza, hogy milyen jól szól, és hogy szerencsére a legjobb dalokat játszották. Elhittem nekik. És végül, de nem utolsósorban jött az első nap headliner bandája, az Európába kimondottan ritkán látogató kaliforniai Rancid! Kezdésnek egy Radio plusz Roots Radicals, a közönség persze megőrül, és egymást követik a nagyobbnál nagyobb slágerek. Elővesznek két számot (Adina, Rejected) az első lemezről is, a teljesen old school Rancid 2000 korongról is játszottak párat, de persze a szett gerincét az …And out come the Wolves lemezről előadott -ha jól írtam fel a setlist-et- 12 dal adta. Nagy meglepetésemre legalább négy-öt olyan dal is volt, amit Matt Freeman, a csapat basszusgitárosa énekelt, aki annyira profin nyomta a zseniális basszustémáit, hogy belegondolni is hihetetlen. Persze Tim Armstrong, a banda playboya még mindig nem tanult meg gitározni, néha egészen elképesztően össze-vissza játszott, valószínű Lars Frederiksen-nek már sikerült ezt megszoknia, mert semmilyen bénázás nem tudta úgy megzavarni, hogy ő legalább egy kicsit hibázzon. Míg Tim pózolt, ugrált, pörgette maga körül a gitárját, addig a többiek dolgoztak, de hát ez a Rancid, nélküle nem lenne az igazi. A kezdésnél pedig csak a koncert ráadása volt nagyobb szám, hiszen előbb a Time Bomb-ra ropta boldog-boldogtalan, végül pedig Ruby Soho tett fel a pontot arra a bizonyos i-re. Ezután mentünk a parkolóba a kocsiért, és rohamtempóban mentünk vissza Brüsszelbe pihenni, ahol fél 4 körül sikerült is ágyba kerülnünk, hogy a reggel 8-ra beállított ébresztésig esély sem legyen kipihenni magunkat. Bár ez természetesen a kempingben fagyoskodó magyar barátaink szívét valószínű nem fogja együttérzéssel megtölteni. Folyt. köv.
