2011. november 12.
És ki hitte volna? Hát igen, ki hitte volna, hogy ez a kezdetben annyira gyermekcipőben járó kezdeményezés végül egy efféle megamegmozdulássá növi ki magát, mint a tegnapi. A sorban már a hatodik állomást tartó fesztiválsorozat egy feltörekvő ruhamárka és pár kezdő metal zenekar elhatározásából alakult meg, ám az élet végül úgy hozta, hogy a fesztivál neve túlnőtte magát a márkát, szintúgy a fellépő zenekarokat. Így valósulhatott meg az eddigi legnagyszabásúbb Grindrise cirkusz, ahol az alapító The Sharon Tate mellett, olyan csapatok tették még tiszteletüket, mint a Téveszme, a Till We Drop, a The Southern Oracle, valamint az est sztárvendége, a legendás Darkest Hour.
Jómagam a legelsőt leszámítva mindenegyes alkalommal éltem a lehetőséggel és jelen voltam Grindrise ünnepségein. Láttam a fejlődését, láttam a nehézségeket, de a lelkesedés és az underground zenéért és közösségért folytatott harc mindig képes volt egyben tartani vagy épp folytatásra összetökélni a szervezőket, illetve az illetékes csapatokat. És a közönség mindezt honorálta is. Olyannyira, hogy a legutóbbi állomáson már egy rekordlétszámú audiencia gyűlt össze, azonban pár szerencsétlen tényező miatt a tizenegy (!) zenekart vendégül látó fesztivál túlnőni látszott a szervezőkőn. Ebből az okból kifolyólag a szervezés terhét a már szakavatottabb és minden tekintetben vérprofi Skalar Music Hungary hatáskörébe irányították át, akik a már meglévő elhatározást és az eredeti célokat is szem előtt tartva megrendezték az eddig legnagyszabásúbb és legprofibb Grindrise fesztivált a Dürer Kert nagytermében. Lássuk.
Az esemény formabontó módon nem egy koncerttel kezdődött meg, hanem az este folyamán az egyik fellépő csapat dobosának saját, külön bejáratú kiállításával. A nemrég lapunknak is interjút adó Borbás Róbert élete első egyéni kiállítását tartotta meg a Dürer Kert balra eső, chill részlegében. Nem gondolom, hogy sokatoknak be kéne mutatni ezt az urat, aki szinte már minden valamire való metal zenekar számára készített póló mintákat vagy épp lemezborítókat ezzel hazánk jó hírét terjesztve. Tehetségéhez nem fér kétség és mindamellett, hogy ezt, az a pár, falon csüngő kinyomtatott remekmű is igazolta, a végső kételyeket a művész rögtönzött alkotása oszlatta el. Robi az esemény megnyitása után, melyet egyébként Pándi Balázsnak köszönhetünk egy üres vásznat ragadott, hogy ezúttal mindenki szeme láttára élőben fesse le agyának aberrált kivetüléseit. És, hogy mindenkit meggyőzött-e ezzel? Szerintem nem kérdés. Az egyetlen, amit negatívumként tudok felhozni, hogy a kiállított képek számomra mennyiségi szempontból nem érzékeltették a valódi kiállítás látszatát sem, de talán itt nem is feltétlen ez volt a cél.
Az est első fellépője az egri Téveszme zenekar volt és meg kell, hogy mondjam számomra ők jelentették az este leginkább várt fellépőjét, aminek az a prózai oka volt, hogy a maradék négy fellépőt már számtalan alkalommal láttam élőben teljesíteni, míg a Téveszme számomra meglepően új jelenség ezen a színtéren és a napokban közzétett Megosztom Veled, mielőtt feleslegesnek tartanám c. nagylemezük több mint kellemes csalódás volt számomra. A csapat a modern hardcore-punk világába igyekszik elkalauzolni minden érdeklődőt, és a zeneileg kiválóan összerakott új lemez szövegileg is igen kellemes meglepetéseket okozhat (bár élőben az artikulálásra a jobban érthetőség kedvéért mindenképp rá kell feküdni), amiről a hamarosan érkező kritikában bővebben is lesz szó. A koncertteljesítményük, azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. Bevallom őszintén, ha nem tudnám, hogy már jó pár éve létezik a csapat a produkció alapján biztosan azt hinném, hogy egy frissen alakult zenekarról van szó. Nem is a pontossággal vagy a dalok élőben való visszaadásával volt a probléma, hanem sokkal inkább a kiállással. Ha valaki ebben a műfajban alkot, akkor pedig pláne nem elég álldogálni és nézelődni, Viktor részéről pedig a koncert hatvan százaléka alatt tanúsított görnyedve támaszkodás pedig szigorúan tilos még, ha nehéz is a gitárról való „leszokás”. A kedvüket viszont a világért sem akarnám elvenni, mert szerintem idén a legjobb magyar nyelvű anyagot készítették el és komoly jövő áll előttük, mert a tehetségük meg van és, ha végleg kiirtják magukból a leghalványabb Alvin’ utánérzést is, akkor rám számíthatnak! (Buzás Krisztián)
Mivel az Aetrigan egészségügyi okokból kénytelen volt visszamondani az esti fellépést, a Téveszme után rögtön a The Sharon Tate lép színpadra. Akiket először látok az új felállásban. A nemrég végre tényleg megjelent Cube EP zeneileg közelebb hozta hozzám a zenekart, és kíváncsian állok szellős félház közepén a színpad előtt a koncert elején. Kicsit túltelítve szólalnak meg, talán épp nem rosszul, de nem is a legkiegyensúlyozottabban. A színpadon hamar beindul az aprítás és a mozgolódás. A színpad előtt nem. Arra fogom, hogy még be kell melegedjen a közönség, és közben sztetoszkóp-szerűen tapogatom a még jobb hangzást a küzdőtér különböző pontjain. A színpadon továbbra is nagy a lelkesedés, Bálesz az ügyeletes gitártechnikusnak, Jakab Zolinak is ad munkát egy pántletépés eredményeképp, és nagyjából ekkor érkezik a közönség részéről is az első igazán jó hír egy lábralépés formájában, ami továbbra sem azt jelenti, hogy megindult volna a hallgatóság, de legalább gyűlünk. Később ki-kialakul egy-egy apróbb, 2-3 emberes moshpit, de inkább csak az egy helyben állás és a pár másodperces karate szélsőségei jellemzőek mintsem rendes aktivitás. Ezt már nem tudom mire fogni, azon gondolkozom, hogy vajon mindenki a Darkest Hourra jött volna? Mert a The Sharon Tate-en nem múlik semmi ezen az estén: Borbás Robiék igazán példás koncertet adnak, minden szám abszolút ül, semmi malőr, és a színpadkép is lüktet az energiától. Zsolesz kezelhetné a passzív közönséget ügyesebben, nem biztos, hogy wall of deathszel kellene próbálkozni akkor, amikor a fejek is alig bólogatnak, de a végén még így is sikerül egy visszahívást kisajtolni a közönségből.
A Till We Drop népszerűségét mutatja, hogy annak ellenére, hogy zeneileg azért némileg kilógnak a fellépők közül, az estéhez több ponton is kötődő TST után jobban megtelik a Dürer küzdőtere, mint az ő koncertjük alatt. Ez a zenekar körüli nagy hájp és sok promóció eredményeképp egyébként nem is meglepő, de pont ezen az estén nem számítottam volna arra, hogy ekkora közönségük lesz. A koncert szokás szerint, de továbbra is hatásosan együtt éneklős bevezetővel indul. Utána a Young & Blind hatásosan nem engedni kirobbanni a lelkesedést. Nem maga a szám, hanem a hangzás miatt. Itt is a TST alatt jellemző túltelítettség van jelen, csak kicsit erősebben, plusz még az elején Pete alól is sikerül kihúzni a hangerőt, és míg ez utóbbi gyorsan, addig az előbbi lassan áll vissza egy jobb szintre. De igazából ez nem tudja visszafogni a zenekart (valószínűleg nem is tapasztalják a monitorok mögött), a közönséget pedig úgy látszik, nem érdekli, mert nagyon hamar nagyon jó hangulat alakul ki a Dürer kert nagytermében. Az estén először fizikai formátumban is elérhető első nagylemez, a The Summer Triangle dalai annyira mennek a közönségnek, mintha már hónapok óta mindenkinek a lejátszóján lettek volna, és sokkal közvetlenebb a kapcsolat a színpad két oldala közt, mint a TST alatt volt (bár ezt azért minden bizonnyal a TST koncert melegítő hatásának is köszönheti a Till We Drop). A repertoárt kevéssé meglepő módon a The Summer Triangle igazán erős számai, köztük természetesen a már jóval a nagylemez előtt bejáratott és a sikert hozó Twenty Two és (zárásként) a Be Kind, Please Rewind! is elhangzik. Egy abszolút buli közepette: nincs görcs, nincs szigor, van jókedv, ugrálás, breakdown, együtt éneklés, minden, ami egy igazán színvonalas A Day To Remember karaoke bulin alapkellék. Mindebben még mindig nem egy igazán aktív közönség vesz részt, de azért már érződik, hogy a késői érkezés óta legurított sörök és a bemelegedett izmok teszik, amit tenniük kell, úgyhogy a koncert végén senki sem távozik keserű szájízzel, legfeljebb némi szájhúzással a hangzás miatt. (Gellért Mátyás)
Mivel a közönség az első három fellépő alatt csak hébe-hóba mutatott tényleges aktivitást, azt gondoltam magamban, hogy, ha a The Southern Oracle nem tüzeli fel a közönséget, akkor senki. A hiba nem is bennük vagy a dalaikban volt, hanem sokkal inkább a megszólalásban. Az este folyamán már sokadjára visszatérő probléma forrása ezúttal leginkább András úr vernyákoló gitárfeje volt, amit bár menetközben orvosoltak, a gitárok Nintendo-hangzása számomra egész végig csak homokráncolásra adott okot. A csapattal egyébként élőben először a második Grindrise fesztivál beugró fellépőjeként találkoztam és be kell vallanom, hogy máig az a koncert az, amit etalonként emlegetek tőlük. Körülbelül hajnali egy órakor a semmiből előtűnve feljöttek a színpadra és egy maréknyi lézengő arcnak olyan bulit prezentáltak, hogy bevallom őszintén lesett az állam. Alapvetően ezúttal sem adtak kifejezetten rossz koncertet, de eddig talán ez volt a legkevésbé emlékezetes mind közül. A szett ezúttal is a csapat legjobb dalával, a Hang ’Em In The Front Yard c. klasszikussal indult és a közönség mint mindig most is fújta szövegeket. Barni ezúttal is profin ellátta a karmesteri feladatát és amúgy az egész este folyamán érthetetlen mód lusta közönséget a lehetőségekhez képest jól meg is mozgatta. A dalokat elsősorban a nemrég, a Let it Burn kiadónál újra megjelent Hellwakening c. nagylemezükről válogatták össze, így itt volt az Allnighters, a Hellwakening (kérdés, hogy Zoli miért nem szállt be?), a Fear Comes in Waves és a Monument is. A jelenleg éppen dobos válságból kilábaló zenekar egyébként most debütált új ütősével Maczák Márkkal és nyilván a kapkodós felkészülés is rányomta a bélyegét a csapat produkciójára, de még, ha nem is feltéten pályafutásuk legjobb buliját tudták most le szerintem nincs ember, aki megkérdőjelezné, hogy tényleg ők lennének a feltörekvő magyar generáció egyik legjobb zenekara. (Buzás Krisztián)
Hiába: hiába nagyon kellemes meglepetés a Téveszme, hiába játszik makulátlanul a The Sharon Tate, a Till We Drop hiába csinál remek bulit és a The Southern Oracle is hiába bizonyítja újra, hogy ők a színtér talán legjobb zenekara. Azért, mert ha az estét egy olyan zenekar zárja, mint a Darkest Hour, akkor az élmény minden előzményt túl fog nőni. A Darkest Hour itthon akármikor adna koncertet akármilyen körülmények közt akárhány ember előtt, mindenképp pillanatok alatt hatalmas hangulat kerekedne. Ez a koncert sem kivétel ez alól. Bár a szomorú tény, hogy Ryan Parrish és Paul Burnette nem tudta elkísérni a zenekart az európai turnéra kicsit baljósan lengedezik az este fölött, a zenekar meg tudja oldani, hogy az előadáson ebből a lehető legkevesebb érződhessen. Ebben szerencsére a hangmérnök stáb is asszisztál, az este korábbi szakaszaira jellemző kicsit hullámzó hangzásnak nyoma sincs. Mivel sokan csak a DH miatt jönnek el ezen az estén a Dürer kertbe, a közönség természetesen most a legnagyobb, ami azt a szomorú következtetést is engedi levonni, hogy hiába az igen alacsony jegyár, hiába a rengeteg igazán remek zenekar, a közönség vagy nehezen nyit a feltörekvő bandák felé, vagy kicsit ellustult már. Vagy mindkettő. A Darkest Hour előtt a küzdőtéren a korábbiakhoz képest az átlagéletkor és ezzel együtt (de valószínűleg ezzel nem összefüggésben) a közönség aktivitása is megugrik kicsit. Az idei The Human Romance kezdőszámaival indít a koncert, később előkerülnek az Undoing Ruin és a Deliver Us slágerei is, és szerencsére legalább a The Sadist Nation erejéig egy kicsit visszább is nyúlnak az életműben. A koncert közepéig a februári koncert alapján nem érzem a valóságtól teljesen elszakadtnak a reményt arra, hogy előkerül néhány szám az első két lemezről (vagy esetleg a With Friends Like These), de a végén nem bánom azt sem, hogy a Hidden Hands Of A Sadist Nationnél régebbre már nem merészkednek. Mert bár a setlist lehetne sokkal szimpatikusabb, a zenekar lehetne itt jobb felállásban, a koncert kijelenti, hogy továbbra is, bármi történjék, ott kell lenni az itthoni Darkest Hour koncerteken. (Gellért Mátyás)
