2013. augusztus 30.
A Grindrise fesztiválsorozat már évek óta biztos pontja a hazai klubéletnek, ráadásul igen magabiztosan lépked évre évre egyre magasabb szintre mind minőség, mind színvonal tekintetében. Ráadásul az utóbbi években már igencsak nívós külföldi zenekarokat is fel tudott vonultatni a fesztivál, a mostani, hetedjére megrendezésre kerülő esemény mindjárt hármat is. A helyszín ezúttal a Vörös/Kék Yuk volt, aminek a nyitópartiját is jelentette ez egyben, ráadásul ingyen! Kell ennél több?
Érdemes volt mindenkinek korán érkeznie, hiszen előzetesen szemügyre véve a menetrendet, igencsak húzós 4-5 óra elé nézett minden érdeklődő. Rendkívül dicséretes, hogy már a legelső zenekar, a Pills For Side Effect kezdésekor (19:10) is szépen megtelt a Vörös Yuk, és ez a hol kellemes, hol heringeffekt tömeg végig stabil jó hangulatot biztosított a fellépők számára is. Azt már sajnos itt az elején le kell szögeznem, hogy a Vörösben végig szinte értékelhetetlen volt a hangzás, ami csak időnként kapott erőre. Ennek egyik legnagyobb áldozata volt a Pills’ is, akik ennek ellenére ugyanúgy becsülettel odatették magukat. Igaz, érződött a produkción a rutin hiánya, bár a basszusgitáros még így is simán a csapat leginkább megnyerő figurája, aki ráadásul végig magabiztosan hozta a tiszta vokálokat. Mondom ezt úgy, hogy magával a hangszínnel nem voltam teljesen kibékülve. Időnként a gitárossal együtt hozták a dallamokat, az is teljesen a helyén volt. A megfilmesített slágerükkel, a Subrosával kezdték meg programjukat, amihez annyit tudnék még hozzáfűzni, hogy némi rutin és egyéni íz megszerzése, valamint egy erőteljesebb frontemberi jelenlét mindenképp jót tenne az összképnek.
Rendkívül profin össze volt hangolva a két terem, lényegében még egy pisiszünetet sem engedélyezett a feszes program, hiszen ahogy véget ért az egyikben a koncert, szinte rögtön kezdődött a másikban egy újabb. A Follow The Water nyitányát meghallva akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra, hiszen a borzasztó táskarádió hangzás után végre megdörrent a terem. (Ez a kettősség egyébként végig jellemezte az estét.) Rendkívül húzós, zúzós, ugyanakkor 100% partikompatibilis muzsikát vezetett elő a csapat, akiket mindezek ellenére mégsem tudok (továbbra sem) a szívembe zárni. Leginkább a két ének miatt keltenek bennem általában kételyt, most is sokszor éreztem úgy (főleg amikor egyszerre énekeltek), mintha egész egyszerűen két különböző számot énekelne a két frontember. Nem éreztem a koncepciót, sokszor kioltotta egymást a két vokál, ahelyett hogy erősítették volna egymást. Ettől függetlenül nagyon jó hangulatot csináltak és az is lehet, hogy idővel engem is meggyőznek majd, hiszen már most is sokkal jobban tetszett a produkciójuk, mint legutóbb a Szabad az Á-ban, a Nuskull Showcase bulin.
Újra a Vörös Yuk következett a sorban, ahol az Another Dawn Comes tartotta búcsúkoncertjét. A hangzást már inkább fel sem hozom, a koncert maga pedig azt hiszem méltó búcsú volt. A szűk játékidő persze lekorlátozta a dalok számát, de így is felcsendültek olyan ADC klasszikusok, mint például a When Mars Calls To Arms, a Pluto The Solitary vagy épp a She wants to return from the grave. Arra pedig mindenki mérget vehet, hogy ilyen vagy olyan formában de egészen biztosan találkozhattok a srácokkal a jövőben is valamilyen formációban akár együtt, akár külön-külön.
A brit Empires Fade-ről a legutóbbi, bécsi koncert alkalmával (amikor a Counterparts és a Climates társaságában turnéztak) nem voltam túl jó véleménnyel, kíváncsi voltam, vajon meg fog-e változni ez ezen az estén. A hangzás itt is rendben volt, ahogy a színpadi munkával se volt gond, illetve ezúttal valahogy jobban ült az egész mindaddig amíg az új dalok nem kerültek sorra, amikből ráadásul kettőt is kaptunk. Nekem nagyon langyinak tűntek, amin a menetrendszerűen érkező sablon tiszta vokálok sem segítettek, viszont érdekes módon a régebbi számok ezek után sokkal nagyobbat ütöttek. A közönség nagyon kajálta a dolgot, és az igazat megvallva elég jó bulit csaptak, még egy egész pofás wall of death-et is összehoztak, ennek ellenére továbbra sem tartom őket többre egy For The Fallen Dreams kopinál, és ugyan ezúttal jobb szájízzel távoztam a teremből az utolsó szám után, a megismert két új dal tükrében nem hiszem hogy a róluk alkotott képem tovább javulhat a jövőben.
Az idei év egyik legtökösebb albumával előrukkoló rendkívül szimpatikus One Reason To Kiss igazi veteránnak számított ebben a felhozatalban, ami végig érződött is, látszódott a koncertjükön. Magabiztos, ütős színpadkép, a lehetőségekhez képest egész erős megszólalás jellemezte műsorukat, ami egy Without Roads best ofból (1.21 Gigawatts, Nothing But A Little Chicken, Chug Norris vs. Hannah Vodkana, Friday Night Boozin’ Cruisin’) állt. Ahogy arra már a lemez hallgatása közben is számítani lehetett, a magyar nyelvű szerzemény (Kiáltás) valami eszméletlenül nagyot üt élőben, miközben Major Szabolcs basszusgitáros vitathatatlanul a zenekar ékköve. Borzasztó erős színpadi jelenlétét elmeháborodott vokálozásával teszi egyszerre ellenállhatatlanná és bámulatossá. Az este egyik legerősebbje volt ez a koncert. Itt ragadnám meg a szót, hogy kissé kitérjek a közönségre is, vagyis inkább egyetlen személyre, akinek tökmindegy volt, hogy épp melyik zenekar szól, vagy nem szól, mert akár a két szám közötti síri csendben is a legfontosabb dolga volt, hogy felmenjen a színpadra és onnan „beugorjon”, azaz bedőljön, kierőszakolva, hogy néhány ember felsegítse a magasba. Ez leginkább akkor csapott át pofátlanságba, amikor az egyik ORTK szám alatt, az épp szólózó gitárost lökte félre, hogy utat törjön magának a színpad szélén lógó hangfal és a gitáros között. Vicc. Ezt leszámítva egyébként a felhőtlen szórakozás volt az uralkodó az este folyamán..
Minden bizonnyal nem én vagyok a legszakavatottabb ember, akinek az I Declare Warról kéne véleményt formálnia, de hol van az előírva, hogy a koncertekről mindig olyan embernek kell beszámolnia, aki él-hal az adott stílusért/bandáért? Így hát én magam is rendkívül kíváncsian vártam, milyen reakciókat vált ki belőlem a banda. Jól láthatóan erre a koncertre voltak a legtöbben kíváncsiak, hiszen lényegében teljesen a keverőpultnál ragadtam már a kezdés előtt is, ahonnan csak nagyon elszánt harcosként tudtam volna előreverekedni magam. A hangzás elemi erejű volt, a hatást pedig tovább fokozta Jamie Hanks frontember, akivel semmilyen körülmények között sem szeretnék rosszba lenni, haha! A kezdeti (audiovizuális)sokkot viszont egy idő után felváltotta a kényszeredett mosoly és az unalom is, hiszen már-már a pofátlanságot súrolta az a breakdown és sub-basszus robbanás özön, amit fél órába képesek voltak belepréselni. Ugyanakkor ahogy ezt az aktív jelenlévők száma is bizonyította, igenis van igény az ilyen suttyó deathcore-ra, ami vitathatatlanul szórakoztató élőben.
A Vörös Yuk királya egyértelműen a The Banished volt, és azt kell, hogy mondjam, a hangzás is náluk volt a legemberesebb. A tánctér csordultig tele, a zúzás mellett pedig szövegtudásban is jeleskedett a publikum. Barnit elég régóta ismerem már és mindig is elismertem mint énekes/frontember, viszont az ezen az estén nyújtott produkciójától egész egyszerűen teljesen mattot kaptam. Egyrészt olyan hangszínen, olyan hangokat préselt ki magából, amiket korábban még sosem hallottam tőle, másrészt pedig, mint egy totálisan túlpörgött, kisült agyú pszichopata, úgy pörgött végig, az egyik pillanatban még a színpad bal szélén, a másikban már a jobbon, a harmadikban pedig már fejjel lefelé a tömegben volt. Ennyire szuggesztív és hisztérikus előadásmódot nem hogy hazai, de még külföldi frontembertől sem lát feltétlenül minden nap az ember. Mi mást is mondhatnék még: várjuk a nagylemezt!
Az est zárókoncertjét a The Plot In You adta, akikkel kapcsolatban nem voltak túlzott elvárásaim. Nem kifejezetten én vagyok a célközönség, de azért természetesen kíváncsi voltam rájuk is. A koncert első pillanatával egy időben egész biztosan némi halláskárosodást is szenvedtem, mivel olyan frekvencián és olyan agyatlanul nagy hangerővel robbant be az egész, hogy az már ténylegesen fülsértő volt. Az ének egész konkrétan torzított, míg a sub robbanásoktól a belső szerveim teljes mértékben átrendeződtek szervezetemben. Egy idő után kissé normalizálódott a hangzás (vagy csak én süketültem meg), de a koncert izgalmassági faktori továbbra sem verdeste a plafont. Eleinte még ugyan meglepően kevesen voltak a teremben, de azért később rájuk is szépen összegyűlt a nép, engem viszont ők győztek meg a legkevésbé.
Összességében egy igazán profin levezényelt este volt, amin az összes zenekar kitett magáért, és ugyan a hangzás nem volt teljesen összhangban a két teremben, azért egész biztosra veszem, hogy mindenki megtalálta a számítását legalább egy, vagy inkább több koncert alatt. Hatalmas pacsi és köszönet a Grindrise és a Phoenix Music szervezőségének! Várjuk a mielőbbi folytatást!!!
