Give It A Name @ Bécs, Arena

Altamont Never Say Die, Thrash And Burn, Through The Noise, Give It A Name. Hogy mi a közös az alábbi fesztiválokban? Amellett, hogy felhozataluk többnyire a fiatalabb generációkat érinti meg, és Európát is keblükre emelik, amellett sem mehetünk el, hogy – egy-két bakit leszámítva – szinte csak elsőligás bandák teszik tiszteletüket az arra kijelölt állomásokon. Azonban van itt még valami: az alábbi bulik enyhe jelzésértékkel bírnak azzal kapcsolatban, hogy már a legnagyobbak is rákényszerülnek az orrvérzésig erőltetett turnézásra, elvégre más bevételi forrása napjainkban aligha lehet egy bandának, mint a koncertjegyből befolyó pénzek, meg a seggtől-szívig mintázott pólók. És ha ilyenkor az ember óhatatlanul félne is egy kicsit, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, azért a fellépők listájának értékesebb fele mégis tompítja a vállunkon nyugvó kisördögöt. Egészen addig, míg be nem lépsz a koncertterembe.

Abba a terembe, ahová közel negyven perces sorbaállást követően juthattál be, hogy rohanva még legyen helyed az első sorokba. Nekünk szerencsénk volt, még pont befértünk, pont a legelejére: azonban a The Gaia Corporation – hasonlóan a Rattlesnake színpadjának lokálpatrióta csodáihoz – kicsit ráfázott az időrendi sajátosságokra, hiszen a merch-pultoknál leragadt koncertlátogatók még épp hogy beszállingóztak, mire az olasz srácok alig 30 perces szettje befejeződött. Pedig a Vanilla Sky-ból is ismerős Vinxék a három évvel ezelőtti EP (Equilibrium) mellett már új nótákat is toltak az idén megjelenő nagylemezről; mely ha az első hangok alapján még mindig nem tükröz majd kiforrott egyéniséget, attól még ez a koncert (ismét) bebizonyította, hogy számottevő karakter híján is lehet jó bulit csinálni: minden csak kellő odaadás, lelkesség, és… Hozzáállás, na meg kristálytiszta hangzás kérdése. És pont ezt a hatást törte meg az amcsi Innerpartysystem félórás, interaktív kínzása: egyrészt a kütyük be-, és kikötése eszméletlenül sok időt vett el, másrészt mind a mai napig képtelen vagyok felfogni, hogy mi a jó ebben a bandában. Így ha én nem is, az egyen-Dropdead pólót viselő, egyen-IQ szinttel (~16) megáldott jánykák jót „zúztak” a ’80-as évek szintipopját a Depeche Mode paneljeivel, és némi new wave-hatással feldobott scene-pozitív borzadályára, ami az aránytalan hangzás (a dobok nem egyszer elnyomták az effekteket); valamint az énekes flegmázása (mikrofonba énekelni luxus, beszélni a közönséggel meg pláne) mellett engem még inkább arra sarkallt, hogy Tetrist játsszak a telefonomon. És ha most gonosznak is tűnök, azért hangot adok annak is, hogy reményeim szerint a zenekar produkciójának hallatára a ’90-es évek pajtatrance színterének összes nagyágyúja hamarosan bejelenti az újjáalakulását. Hajrá, Innerpartysystem, rontsd meg a világot.

Ám ezt követően, ha kicsit lassan, meg kicsit nyúzottan, meg kicsit rövid intervallum erejéig is, de elérkezett a megváltás ideje: élőben láthattuk az első Európa-turnéját lebonyolító Emery-t, akiken módszeresen kifogott a technika ördöge. A mikrofonok egyáltalán nem működtek (és ez a későbbiekben is visszatérő probléma volt), így ennek orvoslása nem kevés időt vett el a bandától, ám azt – legnagyobb szerencsénkre – visszavették az Escape The Fate háttérvásznakkal felturbózott, nyilvános szenvedéséből. Emery-ék pedig ha nem is örvendtek oly’ nagymértékű ovációnak, mint az est későbbi fellépői – ebben közrejátszhatott az is, hogy Toby Bécset Velenceként köszöntötte -, attól még kétségtelen, hogy az egy gitárral kiálló bandát az elsőbb sorok feltétel nélkül köszöntötték imádatukkal; és meg kell hagyni, volt is miért. Hiszen a Studying Politics-szel nyitó szett olyan szerzeményekkel kecsegtetett még, mint a Playing With Fire; a Party Song; a –számomra csúcspontként kimagasló – Edge Of The World; netán a The Ponytail Parade, valamint a kötelezőként érkező zárás, a Walls. Toby Morellék pedig a szórakoztatás terén is kitettek magukért: hangszercsere a dalok között (Primus után szabadon); interakció az érdeklődőkkel; valamint Josh Head színpadi produkciója is érdemel pár szót, elvégre a szintis – mikor épp nem volt dolga – őrült módjára rohangált fel-alá a színpadon, netán mikrofont lógatott a tömegbe, vagy ő is besegített az énektémák terén. Ám mindent összevetve egy maximálisan energikus, közvetlen és élvezetes koncertet adott az Emery, ami… Valljuk be, azért játszott annyit, amennyit, mert Ausztria is áldozatul esett a fodrászcore Escape The Fate szégyenteljes térhódításának. És hogy mi maradt a roham után? Ugyanaz, mint a színpadon, csak kicsit nagyobb mennyiségben (értsd: talán a ’Fate-en voltak a legtöbben, ami sajnos elárul mindent a felvevőpiacról). Aszexuális, nemtelen és agyatlan kismajmok, akik szellemi vezetőre leltek egy 22 éves, azonosítatlan életformában. Ezzel persze nem is lenne baj, csak a vásári, önajnározó jelleggel bíró koncert felért egy módszeres parasztvakítással – elvégre a „srácok” zeneileg nemhogy átlagosak lennének (sőt, az arena-rockos dalszerkezetek többnyire mindig hordoztak egy kis déja-vu érzést a ’80-as évekből), hanem kiállás tekintetében már átestek a vérgáz-kategóriába (a Slayer-pózerségről nem is beszélve). Elég volt csak megnézni az allűrökben gazdag ki-, és bevonulást; a dobos Robert önkielégítést utánzó mozdulatait a dobverővel; a gitárosok enyhén langyi mozgását; na meg az SSJ86-os szintű Craiget, aki egyébként a NuSkull felületén szintén sikert-sikerre halmozó Blessthefallban is megfordult, sőt, még büszke is erre. Azonban a parodisztikus élményt az hajnali órákban lezajló pakolás járatta csúcsra, mikor a turnémenedzser szabályosan lerugdosta az önjelölt gruppikat az induló turnébuszról. Ám annyi baj legyen: a mostani publikum hamarosan felnő, és aligha hinném, hogy lesz utánpótlásuk.

 

Mindenesetre a buli után Törpojácáék is nyugodt szívvel mehettek pisilni – immáron állva, gyanítom, minden tekintetben -, és mi, az elsőbb sorok is nyugodtan konstatálhattuk, hogy a Thursday tarolni fog. És így is lett, hiszen a legutóbb a My Chemical Romance oldalán Bécsben járt banda 40 perces fellépése során olyan erőteljes dózist jelentett, mely kimagaslott az est többi előadása közül. Ez a tökéletes dalválasztás (az új lemezről a ’Resuscitation és a Brokencyde-alázással felvezetett Beyond The Visible Spectrum csendült fel, míg a kötelező For The Workforce, Drowning mellett a Jet Black New Year, a Counting 5-4-3-2-1, valamint a Signals Over The Air is terítékre került), a dinamikus színpadi előadásmód, valamint a nyers, erőteljes hangzás számlájára írható, mely felejthetetlenné tette a Manuel Carrero (Glassjaw) basszusjátékával tarkított koncertet. Geoffék pedig minden kétséget kizáróan nagyon is kitettek magukért: a közönséggel szemben tanúsított alázat, valamint a kialakult légkör mind-mind megvillantotta azt a profizmust, mellyel manapság egyre kevésbé találkozhatunk nemcsak színpadokon, hanem akár egy-egy nyilatkozat közzététele, akár egy interjú készítése/elolvasása során. A koncert után elkapott pengető (melybe bele volt gravírozva a jellegzetes hattyúmotívum) pedig csak bajt hozott a fejemre, ugyanis amennyi elvárásom volt az UnderOath első bécsi koncertjével szemben, pont annyira csalódtam a zenekarban, javarészt bandán kívüli okok miatt. Elvégre Aaronék még az Emery-t, és a Thursday-t is lekörözték színpadi aktivitásban, lévén az erősen weirdo-forma szintis Christopher Dudley olyan borzasztóan tombolt, hogy az már megmosolyogtató volt, míg a gitáros szekció egymástól függetlenül pattogott és rúgott és pörgetett, ahogy ilyenkor illik. A frontemberi posztot megosztó Aaron és Spencer pedig ugyanúgy minden kötelező modellt felvillantott: azonban az egész egy elcseszett némafilmmel volt egyenértékű, lévén a hangzás szó szerint élvezhetetlenné tette a bulit. Pedig valóban elmondhatom, hogy már nem egy koncertet láttam, de ilyen rosszul még egy sem szólt: nem elég, hogy a hangerő közel elviselhetetlen volt, még a gitárokból is csak kásás vergődés hallatszott, Aaron mikrofonjából pedig csak el-elvétve lehetett hallani azt, ahogy pár hang elindul a formálódás útján – mondanom sem kell, hogy mindez mennyire rányomta bélyegét a hangulatra is. És ez különösen azért bosszantó, mert az új dalokat igencsak előtérbe helyező szett (mely értelemszerűen csak az utóbbi három albumból szemezgetett, pedig egy-egy ’Changing-es dal igencsak jól jött volna) eleve csak a diehard-rajongókat tudta szórakoztatni. Így én – aki a ’Define-ban a mai napig nem lát semmilyen gyönyörűséget, és aki a ’Separationt is csak a szerethetően önismétlő akkordok és témák miatt tudja alkalomadtán elővenni – kissé pórul jártam. Ugyanakkor kellemes volt látni, ahogy a ’Dangerous Business alatt egy egész terem zengte a „Drowning In My Sleep”-sort, és Spencer toleranciáról szóló, záró monológja („Ítélkezni csak Istennek van joga”) is abszolút szimpatikus, hiteles értékrendet tükrözött vissza; kár, hogy mindez eltörpül a teljes élvezhetetlenség tükrében. Titkon azért remélem, hogy hamarosan lesz lehetőség igazságosztásra – de hogy én ezért nem fogok újra közel 400 kilométert utazni, az is biztos.

 

Aztán, ahogy elfáradtunk, a búcsúzás nélkül távozó Taking Back Sunday-t már csak hátulról ülve hallgattuk: a hangzás még itt is aránytalan, és irritálóan koszos volt, és nem is igazán értem, hogy a ’Sunday miért lett headlinere az alábbi estének. Elvégre a közönség közel 20%-a ekkor már kifelé vette az irányt, az egyórás szett pedig hiába bírt egy árnyaltabb Best of-jelleggel, attól még ekkora dózisban mindez kissé műanyagnak hatott – bár, aki szereti a bandát, az nyilván jól is érezte magát. Összességében tehát azt a három zenekart, akikért ekkora távot tettünk meg (Thursday, Emery, UnderOath) élmény volt látni; még úgy is, hogy nem mindig hallhattuk őket. Az egészet pedig a koncertek végén esedékes, közös fotózások koronázták meg, melyek fényében kellemesen tudok visszaemlékezni a bécsi kiruccanásunkra – de ha ehhez betársul az osztrák biztonsági őrök genyózása, az egész éjszakán átívelő csövezés, a fáradság és fagyoskodás metszetén ellensúlyozó álmatagság, valamint a nemkívánatos előzenekarok átvészelése, akkor mindjárt meggondolom, hogy jövőre, ilyen paraméterek mellett bevállaljak-e egy ekkora túrát.