2019. szeptember 23.
A hétfő egy szar nap. Mi más tehetné jobbá, mint bő két órányi blastbeat? Pláne, ha azt a poszt-black metal műfaj két kiemelkedő neve, a Der Weg einer Freiheit és a Downfall of Gaia adja. Évekkel ezelőtt pontosan ez a két zenekar nyitotta meg számomra visszavonhatatlanul a fekete zenék kapuját, és bár már többször is láttam őket külön turnék keretein belül, ezúttal együtt érkeztek Budapestre az egyébként jó barátságot ápoló német zenekarok.
Én ennek nagyon örültem, annak viszont egyáltalán nem, hogy aznap nem volt előzenekar. Őszintén szólva elég szar volt in medias res belecsöppenni az este főzenekaraiba. Szeretem, ha van egy hasonló hangulatú felvezetés, ami ráhangol, kontextusba helyez, nem kell agyban és lélekben is megérkeznem még, mikor már elkezdődik egy Downfall of Gaia-szintű szett, hiába érkeztem fizikailag időben. Annyi (minőségben és hangulatban is) ide passzoló hazai formációnk van, akiknek ez akár egy jó lehetőség is lett volna. Ott van például a szegedi Boru, a Sear Bliss atmoszferikusabb tételei, vagy akár a The Devil’s Trade, ha már a vele közös tavaszi Freiheit-turné – számomra teljesen érthetetlenül – nem jutott el Magyarországra.
Így csak egy pár perces intro szólt a teremben, mielőtt a ‘Gaia belecsapott volna a The Grotesque Illusion of Being darálásába, ezzel elhozva legutóbbi lemezük, az Ethic of Radical Finitude kezdését. Már öt album óta művelik és fejlesztik egyre magasabb színvonalúvá a maguk sludge/poszt-black keverékét, egy kiforrott mélabús és epikus hangulatba öltöztetve. Bár zseniális lett az új lemez, de sokat tornáztatták az Atrophy tételeit is, előtte viszont pár sorra a Freiheit-torok Nikita Kamprad is beugrott emelni az amúgy sem pite színvonalat. És nem lehet amellett sem elmenni szó nélkül, hogy a Gaia szívbe markoló témáihoz mekkora pluszt ad kivételes tehetségű dobosuk, Michael Kadnar, akinek ütemvezetéseit képtelenség elismerés nélkül figyelni.
Az mindig tiszta sor, hogy egy Freiheit-koncertet átélni lelkileg nem egy sétagalopp, de arra nem számítottam, hogy az Aufbruchhal kezdenek és kapásból haza is vágnak a francba, mivel ez egy nagyon nehéz és katartikus dal. Egyébként szinte teljesen mindegy, mely dalaikból rakják össze a műsort, úgyis mindegyikkel 10/10-es szettet tesznek le az asztalra, hiszen napjaink egyik legjobb koncertzenekaráról beszélünk. De azért örültem, hogy még mindig játsszák az egyik legszebb dalukat, a Der stille Flusst az Agonie-ról, na meg a Letzte Sonne-t a Stellarról, az le szokott maradni, ha jól emlékszem. És a ‘17-es Finisterre-ről a kedvencemet, a kétrészes Skepsist is a sorba vették Nikitáék, a második tétel a maga cséplésével és sikító gitárszólóival kitépi a mezei hallgató szívét, majd földhöz vágja, csak hogy a végén a súlyaival földbe döngölje és teljesen megsemmisítse. Itt is meg kell említenem a dobos, Tobias Schuler tűpontos játékát, ami olyan hibátlan és annyira megszínezi az amúgy is nagyon kreatív és sokoldalú zenét, hogy ezzel válik teljessé a Freiheit összetéveszthetetlen esszenciája.
Ez a két zenekar, de a főleg a Der Weg einer Freiheit mindig csípőből leteszi az év legjobb koncertjei közé emelkedő teljesítményt, ez nem is vitás – felőlem akár hetente is jöhetnek, akkor is megnézném őket, annyira sokat adnak a zenéjükkel. Ami viszont számomra furcsa és még egy megválaszolatlan kérdés marad, hogy hogy lehetséges az, hogy a Mgla meg tud tölteni egy nagytermet, ők pedig kényelmesen csak egy 041-et. Azért a Sólstafir vagy még egy csomó zenekar ide vagy oda, számomra mégiscsak a Freiheit zenéje a leggyönyörűbb a világon.
Fotók: Gál Balázs
