Fucked Up @ Dürer Kert

Nem egyszerű hónap ez a július kis hazánknak, hisz az utóbbi évek legígéretesebb bandái sorra látogatnak el hozzánk, hogy felforgassák az éjszakáinkat. A torontói Fucked Up is így tett, akik egész a Fox News-ig futottak tavaly megjelent lemezükkel, a The Chemistry of Common Life-fal. S bár a fesztiválszezon közepén, kétezres ár mellett, több hazai banda koncertjének árnyékában (Falcongate/Idoru a másik teremben, Fish! a hajón) jöttek el a Dürer-Kert kistermébe, a megjelent ötven-hatvan embernek olyan élményben lehetett része, amihez hasonlót nem gyakran lát fehér ember ezen a tájékon. Az előzenekaroknak jár egy hatalmas pacsi: mind a Something Against You, Redlineoffside és Strenght Inside tagokból verbuválódott Rákosi, a Waffen Bisex és a Motivation csapata lelküket beleadták, tökös hardcore/punkba csomagolva azoknak, akik nem épp kinn a kertben lézengtek sörrel-cigivel, hanem előmelegítették (jobbára ácsorgással) a termet. Hálátlan feladat agyonszervezett napon felvezetni, de állták a sarat hősiesen, hoztak egy kamionnyi merch-öt, valamint az est végéig maradtak táncteret szántani. Mert ez az volt, nem húgy meleg “rákendról”.

Valami fél órás beállás után, öt korsó vízzel felfegyverkezve kezdte a játékát a hardcore hatosfogat (négy gitár). Ugyan a kisterem még a fizika törvényeinek megerőszakolásával sem tudta volna visszaadni a felvételek vegytiszta hangzását, a Fucked Up dalai olyan elemi erővel rúgtak minket fejbe már az első hangoktól (Son the Father) kezdve, hogy a káosz közepette is ki lehetett venni az aktuális nóta bakancsnyomát. S bár más együtteseknél az ismertebb számok már elvinnének a hátukon egy estét (csaknem a fél ‘Chemistry-t eljátszották, valamint az előző lemez indítódalát, a Crusades-t), ez a koncert nem ettől volt felejthetetlen, hanem az énekes, Damian ‘Pink Eyes‘ Abraham produkciója révén. Amit ez a fickó művelt, azt tanítani kellene. Felejtsd el, hogy ott a banda, meg a színpad, itt a közönség, néha stagedive, meg pár szűk szó két szám között. Nem. Pink Eyes ugyanis többet volt a közönség között, mint a színpadon, a merch pultra mászva üvöltött, valakivel birkózott, mást a nyakába vett, a földön ölelgetett valakit, húzatta magát, embereket ráncigált, csókolgatott, mindenkit énekeltetett, elment a terem végéig, majd vissza, nekifutott, hörgött, görgött, sürgött meg forgott, megállíthatatlanul. Nem voltak szélen feszülő kemény emberek, mert könyörtelenül bevonta őket a szórakozásba, megmozgatott mindenkit, lehozta a plafont. Itt érdemes szót ejteni az ezerszer ekézett honi közönségről, akik ma meghazudtolták az elmúlt koncertek hírét: senki sem szórakozott más kárára, az egyetlen karate kid pedig minden támadásnál odébb lett rúgva – kulturáltan elszabadult pokol volt ez, ahol negyven torok bömbölte a szövegeket, elsőtől az utolsó betűig, tüdőt köpve a refréneknél, vagy a röhögéstől, mert láthattuk a félelmetes mangina-t. S hiába a hirtelen jött hírnév, az NME címlap, Fox News meg mindenféle áldó kritika, a banda nem szállt el magától, egyek voltak a közönséggel, koncert előtt, közben és után: közvetlenül, minden választmányt szétbontva, ahogy azt a hardcore diktálja. Az este befejezése a fentiek fényében robbant szét: rázendítettek a Blitzkrieg Bopra, s pillanatokon belül az egész mosh pit szó szerint Damian nyakában lógott, fürtökben, aki rendületlenül zengte tovább a dalt, állva a hús- és csonthegyet, ami egyre inkább rárakódott, hogy a végére már csak a mikrofont lóbáló ökle látsszon ki alóla, meg a lábai, mert húsz ember alatt sem dőlt el. Köszönöm szépen a szervezőknek, hogy a leterhelt este dacára elcsábították a bandát: hiánypótló koncert, felejthetetlen élmény. Mert a Fucked Up megállíthatatlan.