2012. március 16.
Az érzelmileg túltelített zenéknek mindig megvan az a hátulütője, hogy miután végigkísérték hallgatójukat egy gondterhelt és látszólag reménytelen időszakon, könnyen feledésbe merülhetnek. Ennek két oka lehet: egyfelől az, hogy az illető már a túllendülés okozta mámorban sem szívesen emlékszik vissza arra, min ment keresztül, másfelől pedig azzal is számolni lehet, hogy az egyes dalok már nem adják ugyanazt, mint amivel abban a bizonyos élethelyzetben szolgálhattak. Azonban mégis van, amikor az ilyen visszatekintés egyenesen kötelező: erre adott indokot a The Carrier búcsúturnéjának bécsi állomása is, mert bár tényleg nem lehet egy szavam sem a mostani kedélyállapotomra, azt azért nem felejtettem el, mennyire sokat is köszönhetek a bostoni melodikus hardcore zenekarnak, hogy mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk. És persze az sem egy utolsó szempont, hogy a dalaik vannak annyira erősek és szenvedélyesek, hogy akkor is teljes mértékben átélhetők és megkapók, ha megtépázott lelki szükséglet nem is társul a hallgatáshoz.
A Deathwish üdvöskéje ugyanis tényleg azon kevesek közé tartozik, akik saját dalaik révén érdemelhették ki a színtér alázatos és állandó figyelmét. Hiszen bárhogy is nézzük, a csupán két nagylemezt megélt zenekar (még ha hangzásának karaktere révén valóban egyedülálló színfolttá is vált az előző évtizedben) nem azért tehetett szert vezető szerepre, mert megelőzte volna a korát, hanem azért, mert úgy tudott becsatlakozni egy már kialakult színtérbe, hogy még abban is képes volt egy másik nézőpont és zeneiség megteremtésére. Épp ezért szomorú, hogy hat év után a The Carrier is bedobja a törölközőt, hiszen ezzel véget ér egy egyedülálló és méltán meghatározó hullám, lezárva ezzel a melodikus hardcore azon időszakát, amikor a nyers energiát még valóban a szenvedély és a tűz hatotta körül (olyan zenekaroknak köszönhetően, mint a Modern Life Is War, a Killing The Dream, a Life Long Tragedy, vagy az újra összeállt Verse), szemben a manapság annyira divatos szenvedéssel és hisztizéssel. Ezért nem volt kérdéses, hogy muszáj kijutnunk Bécsbe, és épp ezért volt torokszorító élmény azzal a tudattal látni a bandát, hogy erre többet nem is lesz lehetőségünk.
Az utazásunk történetével nem untatnék semmit, mert bár nagyon jó volt a társaság, és tényleg gyorsan elrepültek a kiérkezésig eltelt órák, mégis sikerült úgy eltévednünk GPS híján Bécsben, hogy lényegében végig is jártuk az egész várost kerületről kerületre. Ennek eredményeképp a helyi előzenekarokról le is maradtunk, amit nem is feltétlenül bántunk, hiszen egy ilyen turnén még inkább hálátlan feladat lehet egy ilyen zenekarnak nyitni, mint egyébként. Azt azonban mindenképp le kell szögezni, hogy a Viper Room a lehető legjobb adottságokkal felvértezett underground klub, ahol eddig Bécsben voltam. A helyszín leginkább a Szabad az Á… és a Trafik pincés szellemiségére hajaz, de a berendezések minősége, az esztétikus kiépítés és a megteremtett légkör még milliós tételek befektetését követően sem lenne elérhető itthon az előbb említett klubokban. Talán az a legszerencsésebb hasonlat, hogy ilyen lenne az Instant, ha hardcore és metalcore koncertekre profilálódna, mindez kiegészülve egy kicsi, ám annál közelebbi színpaddal, valamint lemezszintű hangzási lehetőségekkel. A koncertterem végében volt egy bárpult, ami a hosszú, hangárszerű teremben nem akadályozza a koncertlátogatást sem, a hely emeletes jellegéből adódóan pedig a backstage a lépcső alatti bejárat melletti bárból nyílik, ahol a zenekar délután pihen – nem mintha a ‘Carrier tagjai nem vegyültek volna el előszeretettel a közönség soraiban, és beszélgettek volna szívesen mindenkivel. Apropó, a közönség: az osztrákokat meg lehet vádolni azzal, hogy halvérűek, és azzal is, hogy a buli olyan volt, mint egy Tumblr-divatbemutató, azonban vétek lenne elítélni őket, ugyanis szájtépés és agyatlan eseményjelölgetések helyett ők tényleg lejöttek a koncertre (nagyjából százan lehettünk, holott a Facebookon nagyjából nyolcvanan jelölték a bulit: mindennek megvan a helye), tényleg igyekeztek emlékezetessé tenni az estét a zenekarnak, és a meglévő hangulat mellett még ha ránézésből ki is szűrhető, hogy kik azok, akik egy év múlva már nem lesznek itt, mégis szerencsésebb volt betekintést nyerni ebbe a következetes kicserélődésbe (hiszen ez bizonyítja a színtér fenntarthatóságát), mint szembesülni azzal a generációs réssel, ami az itthoni koncerteket jellemzi.
A pontos időrend természetesen végig betartásra került, így este tíz előtt már el is kezdődhetett a srácok koncertje, amit egyszerre jellemzett féktelen, lüktető energia, valamint csendre parancsoló keserűség is, hiszen fájdalmas volt a tudat, hogy utoljára lehet élőben átélni a The Carrier elementáris erejét. Ettől függetlenül a szett ugyanazt a többnyire múltidéző felfogást követte, amivel a srácok idén turnéznak, tehát kvázi-újdonságra nem lehetett számítani a leosztásban: a No Love Can Save Me három dala tökéletesen keretbe foglalta az estét a Hello Uncertainly nyitásával (ahol a faltól falig való sétákat is mi, a magyar látogatók kezdeményeztük, de ezen felbuzdulva osztrák feleink is nekiálltak two-steppelni), a No. 51 elhallgatásra sarkalló, de bizonyosan lelassító örvénylésével, ami a szett közepén várt ránk, valamint a levonulás előtti Epilogue: Forgiveness végső katarzisával. Az új album dalai jobbára háttérbe lettek szorítva, de úgy gondolom, ezt nem feltétlenül bánta a megjelent közönség, mert a címadó, a Blind To What Is Right, valamint a záró Into Darkness/All That’s Left To See kettőse mennyiségileg elégséges volt, bár személy szerint jobban örültem volna a Hollow Painnek, vagy a Downstreamnek, még ha ezeket nem is nagyon játszotta a banda élőben. Az igazi őrületet (ami természetesen az ismertebb daloknál tetőzött a leginkább) pedig a One Year Later mára klasszikussá vált tételei váltották ki, hiszen ezek retrospektív hangulatú felelevenítése biztosította a legnagyobb katarzist, felhívva a figyelmet a zenekar működésének végére. Ám ez a tudatos figyelemírányítás valahol mégis nyugalmat és megtisztulást adott a koncert végére, hiszen a The Carrier azzal, hogy felelevenítette életútjának legsarkalatosabb pontjait, ismét átvezetett bennünket életünk azon meghatározó szakaszain, ahol egyedüli vigaszt csak a bostoni banda dalaiban lelhettünk, az ezzel való szembesülés pedig egyszerre váltott ki belőlem hálát és lezárást. Ebből a szempontból a koncert csúcspontját a szett második felében érkező …Everything Has Changed és a Panicstricken biztosította, amelynek gitárdallamai és változatos felépítései máig nemcsak a banda, hanem a műfaj legnagyobb csúcspontjai közé tartoznak.
Ugyanígy a második és harmadik dalként elővett Unloved és Wasted párosa bizonyította az egyes dalok érzelmi alaptól leválasztható energikusságát, míg ennek betetőzését a záró, és a visszahívásra tartogatott Alcatraz biztosította, ahol a mikrofont elragadta a Dead Swans gitárosa és dobosa is, akik haveri alapon végigkísérik a bostoni zenekart aktuális turnéjukon, míg az utolsó sorok – melyek a dal csúcspontját jelentik – egy mikrofonhiba miatt a közönségre hárultak. Ez a véletlen biztosította a koncert igazán maradandó kicsengését, hiszen amikor egyként zengi nagyjából száz ember a tételmondat értékű sorokat, nemcsak az igazi közösség érzetét bizonyította, hanem meg is pecsételte azt, hogy mekkora hatással tud lenni a banda saját rajongóira, és erre bizonyára a síron túl is képes lesz, nem is beszélve a várható utódzenekarról, ami még egyelőre énekesét keresi.
Ahogy fentebb is írtam, úgy gondolom, hogy a The Carrier feloszlásával véget ért egy időszak a hardcore-ban. Egy olyan éra, ahol a dallamosság összefüggésben állt a szenvedéllyel, ahol az erő nem tudott létezni őszinteség és személyesség nélkül. Ezzel a Deathwish szárnyai alatt is egy új korszak kezdődik, amit a frissen igazolt és jelenleg felfuttatás alatt álló zenekarok tükrében új utat sejtetnek (Touché Amoré, Birds In Row, Punch, Loma Prieta), de ez talán valahol így van rendjén. Az egyetlen igazi aggodalmam csak arra irányul, hogy egyelőre még nem vallott színt egy olyan friss és bizonyításvágytól égő zenekar, amely nemcsak átörökölni lenne képes ezt a hagyományt, hanem folytatni is, mert személy szerint nem sok jövőt látok abban, hogy Heart In Hand-féle metalcore-gyerekek játszanak kamuhardcore-t a Tumblr közönségének. Aztán hogy ennek mégis mi lesz a jövője, még nyilván kérdéses, ahogy a Verse visszatérése is egy soktényezős lehetőséggel kecsegtet: annyi azonban biztos, hogy a The Carrier a lehető legalázatosabban és a legteljesebben búcsúzott el, maga mögött hagyva egy olyan életművet, amire évtizedek múlva is referenciaként tekinthetünk majd.
