2011. május 4.
Ahhoz, hogy egy koncert igazán legendássá válhasson, általában két paraméter kell: utólagos felismerés vagy rég várt beteljesedés. Az előbbi feltétele a közönség lassabb reakciója, amit évek múltán hullámszerű visszavágyódás követ, a másik pedig tipikusan a tegnap este példája, amikor egy régi álom vált valóra, hiszen ha korábban voltak is erre vonatkozóan próbálkozások, első ízben csak most sikerült Budapestre csalni a d-beat egyik, ha nem a legnagyobb még aktív legendáját a Tragedy képében. Ha pedig lúd, legyen kövér: olyan teltházas, sör- és izzadságszagú fél órában lehetett része az időben jegyet vásárló kétszáz főnek, amit egyhamar bizonyára nem felejt el.
Ha megkérdeznék tőled, hogy miért szereted a Tragedy zenéjét, mit válaszolnál? A nyers erőre, a dallamok fogósságára, vagy a közvetített üzenetre gondolnál elsőként? Számomra mindhárom paraméter együttesen alkot olyan páratlan összhatást, amit az én olvasatomban ilyen színvonalon egyedül a portlandi zenekar képes lemezre és színpadra venni. És ha nem is feltétlenül vagyok teljesen beavatott a d-beat világában, azért hallottam már annyi lemezt, hogy még mindig kijelentsem: számomra ebben a közegben semmi sem üti a Vengeance (némiképp a színtér számára is reformáló hatású) dalcsokrát, annak minden robbanékony váltásával, karakteres dalszövegeivel és szívfacsaró dallamíveivel, amik nem csupán magukat a dalokat, hanem azok hallgatóját is kellőképp felhergelik. Ezzel arányos hatást lehetett várni a Dürerben is, és mire odaértem a Human Error programjának végére, a már teljesen, sőt, talán túlzottan is megtelt kisterem egyaránt bólogatott azokra a taktusokra, amik megpecsételték az egész este kimenetét. Ilyen szempontból kifejezetten ildomos és szükségszerű volt, hogy Dr. Slayer két zenekara kapjon bizonyítási lehetőséget, mert ahogy már többször is volt lehetőségem látni őket, tudom, hogy ennyien azért mégsem szokták őket megnézni egy-egy pesti bulin, mint tegnap. Azonban épp amiatt, hogy az ő fellépéseik nem feltétlenül mennek eseményszámba a pesti koncertéletben, kivételesen nem is néztem végig az előzenekarok programjait, egyfelől azért, mert tényleg úgy tűnt, hogy már a terembe való bejutás is problémát jelenthet, másfelől azért, mert mégis csak azon kattogtam volna egész végig, hogy lépjenek már a színpadra a Burdette-tesók.
És lehetnek ezek a srácok bármennyire egyszerűek vagy trógerek, egy biztos: amit csinálnak, azt teljes odaadással, szenvedéllyel művelik, és ez határozza meg leginkább élő teljesítményüket is. Ilyen szempontból a dalválasztás is teljesen körülfonta a Tragedy munkásságát, hiszen közel egyenlő arányban kaptunk minden felvételről nótákat (bár a legdurvább rajongók által kedvencnek kikiáltott Can We Call This Life kislemezről csak a The Waiting került elő, igaz, az előkelő harmadik dal formájában), ám az élmény ettől függetlenül is egységesen magas színvonalú volt, hiszen a zenekar ha nem is mindig hallotta magát, kifelé mégis olyan elánnal szólaltak meg, hogy már a nyitó Never Knowing Peace és a Confessions of a Suicide Advocate is megadták azt az alaphangulatot, amitől mindenkinek egy ütemre dobbant a szíve is. Ez pedig nem barokkos túlzás, hiszen Paul dobjátéka tényleg olyan erővel volt kihangosítva, hogy akkor is megalapozta volna az első sorok tombolóinak bioritmusát, ha kukákat püföl ugyanilyen lelkesedéssel. Ahogy egy, a pitben már delíriumos mosollyal küzdő felebarátunk megjegyezte: „Ez egy kibaszott dimenzió… kapu, dimenziókapu!”, és annyiban igaza is volt, hogy módfelett hatásos és erőteljes volt a zenekar kiállása. Todd alkalmi ököllóbálásai, szinte tökéletesen artikulált köszönömjei és élőben is lemezsúlyú ordítása, valamint Billy teljesen átszellemült játéka már önmagában is megnyitotta volna azt a kaput, így azonban csak annyit kaptunk, hogy dalról dalra jobban lüktetett a totálisan megtelt kisterem. Ilyen szempontból a csúcspont talán a The Beginning of the End volt, ahol a színpad előtti pogó gyakorlatilag felülírta a teljes első hat-hét sort, és eszméletlen mozgás vette kezdetét (bár a koncert egészére jellemző volt a kiborult sörök és földre esett üvegek hangja mellett a leglelkesebbek aktivitása), ám a három szünetre bontott koncert még a visszahívás után is ugyanazt a ritmust vette fel, mint korábban, és ha visszagondolva talán kevésnek is tűnik, amit kaptunk, én úgy érzem, hogy ez ekkora dózisban volt igazán tökéletes, mert ilyen játékidőbe ágyazva tud a legjobban működni ez a sebesség és hangulat.
Persze abból a szempontból örültem volna, ha egy No Words is befért volna a szettbe, mert ki tudja, hogy valaha láthatjuk-e egyáltalán újra (honi) színpadon a Tragedy legénységét, azonban így is bizonyos, hogy a tegnapi koncertet egy résztvevő sem felejti el egyhamar, mert iskolapéldája volt annak, hogy ezt a hangzást hogyan kell a leghitelesebben megőrizni, csúcsra járatni és színpadon is a leginkább magával ragadó formában előadni.
01. Never Knowing Peace (Tragedy)
02. Confessions of a Suicide Advocate (Tragedy)
03. The Waiting (Can We Call This Life 7″)
04. Eyes of Madness (Nerve Damage)
05. Call To Arms (Vengeance)
06. Vengeance (Vengeance)
07. Incendiary (Nerve Damage)
08. Not Fucking Fodder (Tragedy)
09. The Hunger (Nerve Damage)
10. The Intolerable Weight (Tragedy)
11. Beginning of the End (Vengeance)
12. The Day After (Vengeance)
