Fekete Zaj 2011

Első nap: amikor nem értem.

A kemping bejáratánál elrendezem a belépőt és a faházat, közben a biztonságiak a táskám tartalmával egyáltalán nem foglalkoznak. Az egész nincs 2 (kettő) perc, aztán ledobom a cuccomat, és kerítek egy sört. Amikor a tenyeremhez ér a Borsodi, rákezd a Grand Mexican Warlock. És annak ellenére, hogy nagyjából 40 ember ücsörög, lődörög, lófrál és/vagy tökörészik a nagyszínpad előtt, a zene stílusából fakadó korlátokig lelkesen és meggyőzően játszik Szabó Laci csapata. Túl nagy válogatásra egyelőre nem sok lehetősége van a zenekarnak, az Aeons számai szólnak. Jól (leszámítva a záró Duskba beszálló Knapp Oszkárt, de erről nem ő tehet).

Utána elkezdem feltérképezni a lehetőségeimet. Betétdíjas pohár. Ezt a Hegyalján sem igazán tudtam megérteni fogyasztói oldalról, most sem igazán megy, de szuvenír gyanánt megteszi a Fekete Zaj-os verzió. A kemping továbbra is teljesen rendben van, van hely a sátraknak árnyékban, semmi sincs messze semmitől, a faházak és a szobák továbbra is minimálisan vannak berendezve, fesztivál-optimális. Aztán nem értem, hogy az egymáshoz ennyire közel lévő Main- és Painstage bajszai hogy nem fognak összeakadni. Papíron a két színpad programjában nincs átfedés, de kételkedek, hogy a csúszások ezt nem fogják összezavarni. Mint később kiderül, rosszul teszem.

Addig térképezek, amíg megkezdődik a Volkova Sisters koncertje. Miközben próbálom csak nézni őket, nagy erővel értem, hogy nem lehet mindenkinek tetsző programot szervezni. Viszont nem értem, hogy a Volkova Sisters kinek hiányzott volna. Persze már ekkor is sejtem, hogy nem ők lesznek az egyetlen zenekar, akikről ezt fogom gondolni.

Felnézek a kisszínpadhoz, ahol a Megazetor kezd el játszani. A kisszínpad már máshogy szól. Nem rosszul, csak „kicsiben”. Amikor eljutok egy Megazetor koncertre, mindig lelkesen kezdek, de aztán mindig az az érzésem, hogy még kell egy kis idő, mire úgy igazán összeáll a zenekar. Most is ez van. Pedig tényleg nincs semmi, amit felróhatnék nekik. És nem értem, hogy miért van lelkiismeret-furdalásom, amikor az Isten Háta Mögöttet kezdeni látva/hallva átigazolok a nagyszínpadhoz. Ahol elhangzik egy, a kétszázegyedik évtized IHM-jétől teljesen kiszámítható koncert a szokásos számokkal. És nem értem, hogy miért vagyok csalódott. Megint. Abban bízom, hogy a Dereng az eddig közzétett számoknál többet tud majd nyújtani, hogy meg lesz benne az, amit mostanában hiányolok az Isten Háta Mögöttből. És meg is van: erő, energia, Bokros Csabi. Viszont hiányzik belőle az, ami viszont megvan az Isten Háta Mögöttben. Pálinkás Tamás Zoltán. Egy jó, de legalábbis karakteres hangú énekes (aki saját szövegeket ír, nem pedig IHM szövegeket ollóz újjá) és még egy gitáros. Élőben pedig abszolút működik a felállás, még Nárcisz (>Nárcisz<) is elfeledteti velem, hogy irtó gyenge pontnak találom a zenekarban. Úgyhogy összességében többet nyújtani nem tud, mint a felvett számokban, viszont ígéretes, és tudom, hogy figyelni fogok rájuk.

Aztán rövid hatásszünet után a Turbo kezd el játszani (a nagyszínpadon). És egyáltalán nem értem, hogy miért gondolom azt, hogy leginkább „kikúrt jó” koncerten veszek részt. Annak ellenére, hogy utoljára 35 éve volt izgalmas a zene, amit művelnek. És annak ellenére, hogy giccsesnek és unalmasnak találom az új lemezt. És annak ellenére, hogy (egy nagyon ügyes, jó, de) eléggé kirakatzenekarnak tartom őket. És annak ellenére, hogy euforikusra sem ittam még magam. Aztán a koncert végére el is felejtem, hogy miért kételkedtem. Nem érdekel. A koncert után pedig úgy döntök, hogy inkább szesz.

Második nap: amikor meglepődök.

Egy jól felépített egészségügyi öngólnak köszönhetően csak távolról hallgatom az Angertea koncertjét, amiért nagyon mérges vagyok magamra, mert egyrészt nagyon rég sikerült utoljára eljutnom a koncertjükre, másrészt pedig úgy gondolom, hogy lényegesen több figyelmet érdemelnének itthon, mint amennyit kapnak mostanában. A záró kedvenc Damagebirthre kapok észbe, hogy muszáj lenne összeszednem magam, és meglepődök, hogy már rég a VL45 játszik a kisszínpadon, mire talpra állok. Benézek a koncertre, becsületesen végignézem, de továbbra is csak egy másodvonalbeli tini-stereochristot vagy wannabe-nuke-ot (ami már önmagában is necces) látok és hallok bennük.

Később kicsit félve nézem meg a Negură Bunget koncertjét. A sok tagcsere a koncerten nem nagyon érződik. Nincs felesleges póz, festék, stb. Interakció sincs. Vannak a folk vonalból adódóan nem meglepő népiesebb hangszerek. Jó hangzás, néha Emperor-iskolás atmoszféra. Jó koncertet ad a zenekar.

Aztán a Shapat Terror koncerten nem visznek át a lábaim, pedig nem igazán tervezem megnézni őket. De a lábaimnak mindig igazuk van. Egy teljesen felszabadult(nak ható), természetesen súlyos és fejet rázató déli/stoner metál koncerten ragadok ott. Ahol minden egyes riff üt, minden megtört ütem a helyén van, minden elhangzó szólóra szükség van, és mindez görcstől teljesen mentesen és őszintén, nem spilázva (és kurva sok bogárral) érkezik a színpadról. Meglep, hogy attól függetlenül, hogy a napból a számomra érdekesebb koncertek még hátra vannak, ekkor komolyan gondolom, hogy ennél nehéz lesz számomra hatásosabb koncertet adni.

Hogy ezt megpróbáljam megcáfolni, átmegyek a nagyszínpadhoz, ahol a pozvakowski. kezd játszani. Túl éles hangzással, és többnyire új számokat. Amik közül az általam eddig nem ismertek valamiért nem igazán jönnek át, és gyanakodni kezdek, hogy erről nem csak a túlerősítettnek hallatszó magasok tehetnek. Közben SzerediCs nem csak a nagyszínpad mögötti hatalmas vásznat, hanem a rendezői balon lévő fehér (villanyos?) konténert is televetíti, ami hatalmasat dob az eseményen, és el is feledteti, hogy egy réten állok, nem pedig egy kis klub négy fala közt. De ez sem tudja megakadályozni azt, hogy életemben először elunjam magam a koncertjük végére. És meglep, hogy ezzel mintha nem lennék egyedül.

Passzívan részese leszek a Haunebu szenvedésének a Painstage-en, ahol a technika és az idő is a zenekar ellen játszik. És nyer. De lentről úgy tűnik, hogy igazából maga a zenekar is saját maga ellen játszik, úgyhogy ez nem nagy érdem. Minden esetre ezúttal sem győződök meg a Haunebu létjogosultságáról (persze ez nem is szükséges). Azon gondolkozom, hogy szerencsétlen Kolozsi Péternek miért nem jön össze egyetlen igazán jó zenei megoldása sem a régi Blind Myself óta?!

Aztán derék késés után az Ulver végül elkezdi azt, amitől a legjobban félek. A saját koncertjét. Hatalmas, nyílt téren, relatíve kevés ember előtt, valószínűleg egy olyan lemez számaival, ami szerintem messze van színvonalban is, stílusban is attól, amiért én megszerettem őket. És amiért valószínűleg az összegyűltek többsége megszerette őket. És meglepődök, hogy nincs nagy baj. Azon nem, hogy a selist sajnos szinte az egész War of the Rosest végigszántja, de valamiért minden előjel ellenére nem rontja el teljesen az összképet. Ráadásul Garmék meglepő módon fenn tudják tartani a figyelmemet, és egyáltalán nem befásultan ér a koncert leges-legvégén a záró In The Red/Hallways Of Always kettős. Nem ver lappal és fonákkal is földhöz a koncert, de el tudom képzelni, hogy egy szimpatikusabb setlisttel megtenné. Így csak egy rendben lévő koncertet ad a „zenekar”, amiben hiba nem igazán van, viszont olyan plusz sincs, amiért kihagyhatatlannak érezném.

És tudom, hogy a sok hallgatás után jól fog esni egy kis torokpróba, úgyhogy ezredjére is megnézem a most Imi nélkül, basszusgitár helyett géppel kiálló Watch My Dyingot a kisszínpad előtt. És jól teszem, mert egy feszültség- és látszólag problémamentes koncertet üvöltözök végig. Viszont ez a sok csúszásnak köszönhetően addig tart, hogy a Corrodalnak csak a végére érek oda, ahol meglep, hogy két didzseridút, és csak egy gitárt látok a színpadon. És az is meglep, hogy ezt inkább mókásnak találom, mint érdekesnek, pedig valójában nem szól rosszul, és többé-kevésbé még helyénvalónak tűnik. De sok időm nincs ezen agyalni, mert véget is ér a koncert, én pedig Birtalan Áron (a.k.a. failotron) előtt találom magam, aki a Death in August fedőnév alatt rakja a fosszarkész lábak alá a szintipopot, és meglep, hogy egy olyan napon, ahol az Angertea-t a Black Nail Cabaret váltja a Painstage-en, megindul az igazimetálpampogás. De aztán rájövök, hogy mindenhova kell némi szappanopera.

Harmadik nap: amikor nyűgös vagyok.

Nyűgös vagyok. Ráadásul tudom, hogy alig van szombaton olyasmi, ami igazán érdekelne. Az Entrópia Architektúrára azért kíváncsi vagyok, de bármilyen izgalmas is a MÉHben egy vagyonhoz juttató mennyiségű fémből készült hangszer Walch Márton (Pangea) kezei alatt, nehezemre esik komolyan venni, pedig úgy tűnik, zeneileg rendben lenne minden. Ezért inkább eldöntöm, hogy először bejáratom a felvételeket, és majd csak utána alkotok véleményt róluk, koncertjükről pedig pláne. Körülbelül nyolc óra van, amikor az összes megnézett koncert után még mindig úgy tűnik, hogy a nap élménye az ebédre evett gyanús palócleveles lesz. A Képzelt Város (utolsó Galbicsek Dávid által végigdobolt) koncertje sem változtat ezen. Ezért közben át is nézek a Hiteljugend elé a kisszínpadhoz, ahol rájövök, hogy itt kellett volna legyek az elejétől. Egy hiteles (elnézést) zenekar koncertjének jó végére érek oda. Ettől még nyűgösebb leszek. Látom, hogy a zenekar visszapakol a leszakadt tolóajtós Barkasba, visszamegyek a nagyszínpad elé. Itt a Képzelt Város továbbra sem izgalmasabb, mint egy parlamenti közvetítés. De azért színvonalas és szimpatikusan levezényelt koncertet ad. Később a Hangmásra is odakeveredek, akikről ugyanazt gondolom, mint a Volkova Sistersről. Viszont bármilyen érthetetlen is számomra a zenekar körüli hájp, úgy tűnik, hogy ők gereblyézik a legnagyobb közönséget a painstage elé. És miután ezt megteszik, látszólag könnyedén, és alaposan megrázatják a seggeket. És ekkor én már nagyon tartok attól, hogy a Woven Handet sem fogom élvezni. Aztán amikor színpadra lép a továbbra is igen csúnya David Eugene Edwards és két társa, még mindig tartok ettől. Aztán megszólal a Tin Finger és egyszerűen földbe gyökerezik a lábam. Elfelejtek mindent, ami a fejemben járt, és azt gondolom, hogy ilyen lehet az örvény-érzés. És közben tudom, hogy ha ezt megpróbálom majd elmesélni, biztosan szétpátoszolom majd a mondatokat, és kínos lesz visszaolvasni. És engem lep meg a legjobban, de az a helyzet, hogy ilyen katartikus élményben egész életemben alig volt részem. Úgy érzem, mintha Edwards meggyőzne arról, hogy valamikor az idők közepén ő, vagy valaki a szeme láttára átnyúlt volna abba a másik világba, ahol az univerzális zene létezik, és kicsípte volna azt a darabot, ami minden „gitárzenének” az alapja. Hogy ő ismeri, és bírja ezt a darabot. És ugyan nagyon óvatosan, de egy picit megmutat belőle. És a Winter Shaker és a Kicking Bird után nem szeretném, ha véget érne az egészen pszichedelikussá váló koncert. És megkönnyebbülök, amikor visszatérnek még két szám erejéig. És utána nem látom értelmét az ébren maradásnak, inkább elraknám magamnak az élményt. És másnap reggel nyolckor véget is ér a Fekete Zaj.

Mindegyik nap: amikor szeretem a fesztivált.

Végig hálásnak érzem magam Zeronak. Azon matekolok, hogy vajon ennyi ember visszahozza-e a költségeket. Nem hiszem. Hasból úgy 417-en vagyunk a sástói kempingben összesen a három nap alatt, és ezek nagy része eleve valakinek a valakije. Nincs tömeg, ami ugyan néhány koncertet fel tudna dobni, de így tényleg sokkal közvetlenebb az egész. A helyszín továbbra is remek, ha lenne valahonnan annyi energiám (vagy valahová el tudnék takarítani annyi lustaságot), hogy a koncertek előtt ne valamilyen ágyban vagy padon vagy WCben vegetáljak, akkor körbejárkálhatnám a Mátrának ezt a részét, elmehetnék a szomszédos kalandparkba vagy bobpályára. Így inkább csak azzal foglalom el magam, hogy reggel nem állok sorba zuhanyzáskor, meleg vízben zuhanyzom, és örülök, hogy nem túrják át a seggemet is a biztonságiak, ha van nálam egy üres zacskó, amikor bejövök a fesztivál területére. Bírom, hogy ha egy délután ötkor már az Őrült Koreográfus áldozatául esett arc felborít egy csordultig teli szemetest, akkor egyből három látogató (és nem szervező) ugrik oda, és helyre teszi, azt, amit kézzel helyre lehet. Hogy a zenekarok nagy része lejön, vagy marad szórakozni a fesztivál idejére. Csípem, hogy ha nem tudok aludni hajnalban, akkor kimegyek, és a kilátóról megnézem, ahogy a nap kiugrik a Mátra alól. Szóval nagyon remélem, hogy megmarad a fesztivál még sokáig. Ha igen, én ott leszek.

A fényképekért köszönet Horváth Tamásnak.