2012. december 3.
Az év egyik utolsó nagy dobásaként lett beharagozva a tegnap esti Fear Factory koncert, ami azért is minősült különlegesnek, mert két és fél éve legutóbbi itt jártukkor a Sziget fesztivál vendégeiként csak egy klub bulival soha össze nem hasonlítható fesztivál koncertre jutotta, így most végre a hazai rajongók legjava is vállvetve tudta magát jól érezni szűk másfél órában, amikor minden csak és kizárólag Burtonékről szólhatott. Az Epic Industrialist névre hallgató csomaghoz sokak legnagyobb örömére Devin Townsend is csatlakozott, akinek ez volt a budapesti debütálása, de a hangulatfokozás így sem okozott problémát neki. Az egyetlen dolog, ami az emberben hiányérzetet kelthetett, azaz első körben kiesett Sylosis, majd a pótolni akaró War From a Harlot’s Mouth hiánya volt, hiszen így előzenekar nélkül voltak kénytelenek színpadra állni a legendák. Az in medias res azonban így is hibátlanul sült el.
Devin Townsend zenéjét többnyire egységes tisztelet övezi, hiszen munkásságának végtelen tárházában mindenki könnyen találhat számára elismerésére méltót és szerethetőt, azonban személyisége ennek ellenére is végtelenül megosztó, hiszen (dalszövegeiben is megjelenő) humora nem feltétlenül örök érvényű. A közönség nagy része azonban részben így is miatta tette tiszteltét, aminek egyik oka egész biztosan a hazai debütálás ténye volt, továbbá alig pár hónapja jelent meg legfrissebb és egyben egyik legsikeresebb albuma, az Epicloud, mely többek között az este folyamán csúcspontot is jelentő Lucky Animals slágernek (volt) köszönhető. A cirka egy órás szett egy meglehetősen idegőrlő és fárasztó videó felvezetéssel kezdődött mely olyan klasszikus netes mémekből és celebekből merítkezett, mint a (tíz éve lejárt) techno viking vagy épp az érfelvágós és szónikus fegyverként is használható Gummybear dalocska. Egyértelműen a koncert legborzalmasabb része volt ez az időhúzás, azonban az utána érkező profizmus bőven kárpótolt, ugyanis Devin és kollégái egy végtelenül magabiztos és kigyakorolt szettel álltak ki. A több sávon érkező szemplerözönök passzentosan illeszkedtek az élő zenéhez, bár kissé zavaró volt a többször visszatérő gitár és ének betoldás, amitől egy élő zenét kedvelő rajongó azért könnyen rosszul érezheti magát függetlenül attól, hogy pontosan tudja, hogy Devin bármikor elénekelte vagy eljátszotta volna azt is. Ettől függetlenül még a legortodoxabb „kockák” (azaz a Devin rajongók a mester elmondása szerint) is minden bizonnyal elégedetten csettintettek a szóló és „Band” név alatt megjelentett dalokból is szemező szett hallatán: Supercrush!, Kingdom, Truth, Vampira, Lucky Animals, Juular, Grace és Deep Peace csak, hogy párat említsek. Devin épp kiújuló turnébetegsége ellenére kifejezetten kedves volt és énekfronton is kiválóan teljesített, egyszóval nem hiszem, hogy bárki jobb hazai debütálást remélhetett volna (a néha kissé egybefolyó, kásásabb hangzás elenyésző tényező). A Between’ és Meshuggah ‘oltásokat’ mondjuk nem teljesen értettem.
Az amerikai legenda pontban este tíz órakor vette birtokba a hajó pallóit, amiikor is egy rövid felvezetést követően elképesztő erővel robbantak be a bemutató turné indokául szolgáló The Industrialist címadójával. Mivel meglehetősen elől helyezkedtem el (mindenki hátul nyomorgott) ezért a legelejétől kezdve éreztem a korukat meghazudtoló erőt, amire be kell valljam nem számítottam. Tény, hogy a koncert végéig ez nem tartott ki folyamatosan, de így is önmagában pozitív csalódásként könyveltem el, hogy (még mindig) ilyen irgalmatlan erővel tudnak pusztítani. A teltházas közönség persze vette is a lapot és többnyire régi vágású „rocker” pogózással (ilyet is rég láttam már) és ugrálással igyekezték kifejezni tetszésüket. A meglehetősen széles skálán mozgó audiencia között az idősebb generáció is igen komoly létszámban képviseltette magát, élén Akela főnökkel, de szép számmal gyűltek a fiatalabb srácok is. Az egészben persze az volt a legkellemesebb, hogy nem találkoztam semmiféle atrocitással és a már megszokott parasztsággal, ami pl. a Parkway Drive koncerten több ízben is előfordult. Az ismét Dino – Burton párossal működő csapat így sem a klasszikus felállásban, de hasonló elánnal igyekezett szinte végig. A többnyire régebbi dalokból összeálló szett többek között a következőket tartalmazta: Edgecrusher, Powershifter, Acres of Skin, Linchpin, Resurrection, Recharger, Martyr, Demanufacture, Self Bias Resistor, Replica. Értelemszerűen a Dino távolléte alatt íródott dalokat teljes mértékben nélkülözték (azért én ezt kissé sajnáltam), így gond nélkül lehetett a középpontban a klasszikus Demanufacture és Obsolete kettős. Burton kissé fáradtan énekelt és elég sokszor bizonytalankodott is (értsd: hamis volt), de az instrumentális szekció mellett összességében azért pozitív élmény volt a teljesítménye, ahogy Dino pengetése is saját signature FF-logós gitárjain bár tény, hogy „zúzás” közben az arca nem volt mindig túl „kifejező”. Mike Heller (Gene Hoglan utódja) kíméletlen pontossággal aprította végig koncertet, ami óriási lendületet adott az egész fellépésnek, de mindehhez a szintén élettel teli, Chimaira soraiból átigazolt Matt DeVries is derekasan hozzátett. Lehet, hogy nem teljes az alapító tagság, de cserébe egy korrekt és a lehetőségekhez képest ereje teljében lévő zenekart láttunk, akik élvezték a koncert minden percét és örültek, hogy ennyi magyar embernek adhattak teltházas koncertet. A lehetőségért köszönet jár a Phoenix Music Hungary szervező gárdájának.
