Faith No More @ Sziget

…melyet az ön-ironikus, koncertnyitó Peaches & Herb feldolgozás után berobbanó From Out Of Nowhere első hangjai úgy söpörtek el, hogy azt nem fogjuk egyhamar elfelejteni. A The Real Thing album egyik legnagyobb slágere tökéletes kezdésnek bizonyult, a közönséget már itt megvette magának kilóra a Faith No More csapata, s az ezt követő másfél óra bennünk és a zenekar tagjaiban egyaránt olyan energiákat szabadított fel, mely egy egészen különleges élménnyel ajándékozott meg minket azon az estén. A kissé már őszülő zenészek profin hoztak minden témát, korukat és a több mint tíz éves kihagyást játékukon véletlenül sem lehetett észrevenni – hiába na, a rutin megmutatkozik. Minderre pedig a koronát Mike Patton hihetetlen színpadi teljesítménye tette fel. Sokan, sok helyen leírták már, de Patton tényleg egy őrült zseni, aki koncerteken átvedlik valamiféle bizarr lénnyé, melyet leginkább afféle ön- és közveszélyes, nagyra nőtt gyerekként írhatnánk le, s mindezt úgy teszi, hogy közben énekesi teendőiről sem feledkezik meg. Ezen az estén sem volt ez másképp: kiénekelt minden hangot, rappelt, hörgött/üvöltött/sikított ha kellett, és közben hozta azt az elmebeteg figurát, amelyet még egy cirkuszban sem nagyon mernének mutogatni – ám Faith No More koncert e nélkül nem lehet teljes.

Persze itt nem csupán róla van szó, a társai is mind nagyszerűek voltak – a szintis Roddy, akinek határozottan jól áll az öregedés, a mackós, jókedélyű Billy Gould basszer és az őszülő rasztájával igen egyedi látványt nyújtó, vigyorgós Mike Bordin dobos alkotta hihetetlenül feszes és pontos ritmusszekció valamint a mindig komoly Jon Hudson gitáros egyaránt odatették magukat– ám mégis Patton karizmája, elképesztő energiája, mozgása, gesztusai és őrült magánszámai tették olyannyira emlékezetessé ezt az estét. A Midlife Crisis félbeszakítása, majd egy színpadra feldobott vörös bugyival a fejen, kidobóháton a tömeg közt lovagolva való újraindítása, a Just A Man első soros karaoke előadása (pillanatkép: a szöveggel hadilábon álló srác felpofozása egy ’asshole’ kiáltás kíséretében, hehe), a hírhedtté vált cipőfűzőevés a ráadásban vagy a Stripsearch alatti operatőr-kergetés – ezek mind felejthetetlen pillanatok voltak, melyek feltették a koronát a közel tökéletes setlistre. Az olyan dalok, mint a már említett From Out To Nowhere, a tömeget egy emberként való ugrálásra ösztönző Midlife Crisis, a rögtön utána következő, szintén pattogós, gigasláger Epic, az elmebeteg Cuckoo For Caca vagy a cinikus szövegű, zseniális The Gentle Art Of Making Enemies egytől-egyig megőrülésre késztették a tömeget. Körülöttem (kb. a harmadik sorban álltam bal oldalt, közel a tömeget elválasztó folyosóhoz) iszonyatos nagy tombolás ment végig, a nagyrészt húszas és harmincas arcokkal együtt üvöltöttük szinte az összes szöveget, és a hangzással sem voltam semmi probléma, egyszóval hibátlan koncertélményben volt részem.

Ragozhatnám ezt még tovább is, legszívesebben oldalakat teleírnék, és a koncert minden egyes dalát, emlékezetes momentumát kivesézném, de ugye annak nem sok értelme lenne. Aki nem volt ott, annak nem akarom tovább fájdítani a szívét, a többiek meg úgyis tudják miről beszélek.