2009. augusztus 24.
Az idei Sziget fesztivál headlinereként az utolsó, vasárnapi napon fellépő san franciscoi Faith No More koncertjét olyan várakozás előzte meg, melyhez foghatót nem sűrűn látni kis hazánkban. Persze nincs is ezen mit csodálkozni, a 11 éve feloszlott, majd idén tavasszal váratlanul visszatért legendás zenekar koncertjére valósággal ki voltak éhezve a rajongók, főleg azok a fiatalabb arcok, akik korábban még nem láthatták a zenekart – mint például jómagam. A kérdés már csak az volt, hogy mire lesznek képesek Pattonék 11 év kihagyás után? Bár a külföldi fesztiválokon adott koncertjeik híre apján tudhattuk, hogy FNM-ék nincsenek rossz formában, azért mindannyiunkban ott volt egy kis félsz…
…melyet az ön-ironikus, koncertnyitó Peaches & Herb feldolgozás után berobbanó From Out Of Nowhere első hangjai úgy söpörtek el, hogy azt nem fogjuk egyhamar elfelejteni. A The Real Thing album egyik legnagyobb slágere tökéletes kezdésnek bizonyult, a közönséget már itt megvette magának kilóra a Faith No More csapata, s az ezt követő másfél óra bennünk és a zenekar tagjaiban egyaránt olyan energiákat szabadított fel, mely egy egészen különleges élménnyel ajándékozott meg minket azon az estén. A kissé már őszülő zenészek profin hoztak minden témát, korukat és a több mint tíz éves kihagyást játékukon véletlenül sem lehetett észrevenni – hiába na, a rutin megmutatkozik. Minderre pedig a koronát Mike Patton hihetetlen színpadi teljesítménye tette fel. Sokan, sok helyen leírták már, de Patton tényleg egy őrült zseni, aki koncerteken átvedlik valamiféle bizarr lénnyé, melyet leginkább afféle ön- és közveszélyes, nagyra nőtt gyerekként írhatnánk le, s mindezt úgy teszi, hogy közben énekesi teendőiről sem feledkezik meg. Ezen az estén sem volt ez másképp: kiénekelt minden hangot, rappelt, hörgött/üvöltött/sikított ha kellett, és közben hozta azt az elmebeteg figurát, amelyet még egy cirkuszban sem nagyon mernének mutogatni – ám Faith No More koncert e nélkül nem lehet teljes.
Persze itt nem csupán róla van szó, a társai is mind nagyszerűek voltak – a szintis Roddy, akinek határozottan jól áll az öregedés, a mackós, jókedélyű Billy Gould basszer és az őszülő rasztájával igen egyedi látványt nyújtó, vigyorgós Mike Bordin dobos alkotta hihetetlenül feszes és pontos ritmusszekció valamint a mindig komoly Jon Hudson gitáros egyaránt odatették magukat– ám mégis Patton karizmája, elképesztő energiája, mozgása, gesztusai és őrült magánszámai tették olyannyira emlékezetessé ezt az estét. A Midlife Crisis félbeszakítása, majd egy színpadra feldobott vörös bugyival a fejen, kidobóháton a tömeg közt lovagolva való újraindítása, a Just A Man első soros karaoke előadása (pillanatkép: a szöveggel hadilábon álló srác felpofozása egy ’asshole’ kiáltás kíséretében, hehe), a hírhedtté vált cipőfűzőevés a ráadásban vagy a Stripsearch alatti operatőr-kergetés – ezek mind felejthetetlen pillanatok voltak, melyek feltették a koronát a közel tökéletes setlistre. Az olyan dalok, mint a már említett From Out To Nowhere, a tömeget egy emberként való ugrálásra ösztönző Midlife Crisis, a rögtön utána következő, szintén pattogós, gigasláger Epic, az elmebeteg Cuckoo For Caca vagy a cinikus szövegű, zseniális The Gentle Art Of Making Enemies egytől-egyig megőrülésre késztették a tömeget. Körülöttem (kb. a harmadik sorban álltam bal oldalt, közel a tömeget elválasztó folyosóhoz) iszonyatos nagy tombolás ment végig, a nagyrészt húszas és harmincas arcokkal együtt üvöltöttük szinte az összes szöveget, és a hangzással sem voltam semmi probléma, egyszóval hibátlan koncertélményben volt részem.
Ragozhatnám ezt még tovább is, legszívesebben oldalakat teleírnék, és a koncert minden egyes dalát, emlékezetes momentumát kivesézném, de ugye annak nem sok értelme lenne. Aki nem volt ott, annak nem akarom tovább fájdítani a szívét, a többiek meg úgyis tudják miről beszélek.
