2012. június 19.
Bevallom, jómagam sosem voltam az a klasszikus Evanescence rajongó típus, de szó mi szó az ezredforduló tájékán engem is magával ragadott a zenekar egyik pillanatról a másikra történő berobbanása. A nu metal gyökereket lassan végleg maga mögé utasító csapat sikerét egyértelműen annak a Bring Me To Life c. dalnak köszönheti, amit nem hogy mindenki, de még a szüleim is ismernek, sőt még az egyik kereskedelmi televízió sztárcsináló műsorában is feldolgozásra került, ami már tényleg a fokozási skála legvége. A csapat (hiába volt nekik több is) sokáig „egyslágeres” bandaként élte tovább életét, 2006-ban azonban visszatértek, majd megint köddé váltak, hogy tavaly kidobják a nemrég általunk is méltatott self-titled dalcsokrukat. Lényeg a lényeg kíváncsi voltam, hogy mire képesek élőben és, hogy meggyőztek-e? Mindjárt kiderül.
Sajnálatos módon kissé késve érkezetem a helyszínre, így a The Idoru szettjének első harmadáról lemaradtam, de mialatt sietősen tipegtem át a Városliget ösvényein végig azon agyaltam, hogy vajon mi a francot keresnek itt ők? Nem mintha tudnék most hirtelen megfelelőbb előzenekart (Nova Prospect?), de Szalkaiék biztos nem jutottak volna eszembe, ettől függetlenül kíváncsi voltam mihez kezdenek majd egy ilyen típusú közönséggel egy ilyen színpadon. Maradjunk annyiban, hogy megleptek. Miért? Mert én már énekestől függetlenül láttam őket olyan bulit adni (sőt, csak ilyen bulit láttam eddig tőlük), ahol gyakorlatilag mindent szétbasztak, amit lehetett. Most pedig mi volt? Szelíden, komótosan, öregurasan zenéltek egy másik közönségnek, ami valljuk be az immáron Fonogram-díjas Time slágereivel végülis adta is magát, de számomra, azért hiányzott pár Tibor-féle arcba rúgás és pofán köpés. A főleg a legutóbbi anyag tételeire épülő szett mellé pár régebbi sláger is felsorakozott, pl. zárás gyanánt a Shut Your Eyes, to Love, to Live. Megmondom őszintén én bírom Józsit és a hangját, én bírtam őket és érezhetően a közönség is lelkes volt, amit a tapsvihar tényleg egyértelműen jelzett is. Ettől függetlenül élőben maradjunk a hardcore-punk ’Idorunál, bár abban aztán tényleg nulla a lóvé, de legalább biztosan belehalsz. Hajrá!
Az est főattrakciójának közeledtével már lassan tényleg megtelni látszott a Petőfi Csarnok küzdőtere. Tény, hogy elég szellősen álldogáltak az emberek, de érzésre meglehetősen sokan összegyűltek és tényleg lelkesen és epekedve várták, hogy Amy Lee és csapata vajon mihez kezd majd a jelenleg többnyire fesztivál kompatibilis szettje a hazai közönséggel. A koncert az új album What You Want c. dalával robbant be és szó mi szó a hangzás egyből hanyatt döntött. Méregerős megszólalás jellemezte a bulit az elejétől a végig. Amy erős sminkben, látványos ruhában és arcán óriási mosollyal lépett színpadra és üdvözölt bennünket, a közönség pedig imádta. A csapatból érezhetően ő volt az, aki tényleg élvezte, hogy most ott van ahol és azt csinálja amit: nekünk zenél. Gitárfronton többnyire unott arckifejezéseket észleltem, ellenben a csapat dobosa, Will Hunt, aki egyébként korábban már megfordult a Black Label Society és a Bloodsimple soraiban is, igazi mágus módjára pörgette és dobálta a dobverőket, olyannyira, hogy önkéntelenül is Steve Moore-ra, az őrült dobosra asszociáltam. Jelenléte sokat hozzátett a produkcióhoz, ugyanis számomra a szett a negyedik daltól fokozatosan kezdett vontatottá és unalmassá válni és ő volt, aki tartotta bennem a lelket. A főleg az új album tételeire épülő show hiába volt tényleg kifejezetten izgalmas, kitalált fénytechnikával megtámogatott, és hiába sorjáztak a slágerek (köztük pár régebbi darab is) én személy szerint hamar bemondtam az unalmast (Going Under, The Other Side, Weight of the World, Made of Stone, Lithium, Lost in Paradise, My Heart Is Broken, Sick, The Change, Whisper). Így Amy zongorás szettje alatt egy ital erejéig visszavonultam a büfé vonalába (ahol egyébként csak 250 Ft ellenében kiváltható, visszacserélhető pohárba szolgálták ki az általad kért üdítőt vagy alkoholt). Szó se róla nem azt mondom, hogy rossz koncertről lett volna szó, mert erről szó sincs, de a koncert közepe fele a buli és a hangulat ellaposodott, amit a zenekar némi buzdítással, közönségénekeltetéssel, egyszerre ugrálással vagy bármilyen egyéb szemfényvesztő megoldással palástolhatott volna és mindezek hiánya azért is volt hatványozottan szembetűnő, mert a közönség csak úgy leste a csapat minden mozdulatát és bármiben benne lettek volna. Erre Amy is rájött, de sajnos csak a koncert végére, de legalább a Call Me When You’re Sober ismerős dallamaitól újra erőre kapott a buli, ahonnan a végéig már meg se állt a hangulat növekedése, hiszen olyan dalok érkeztek, mint az Imaginary, a Bring Me to Life vagy visszatapsolásként egy nyugodtabb lezárásként a Your Star és az együtténeklős My Immortal. Aki eljött, minden bizonnyal boldogan távozott, mert az Evanescence első budapesti koncertjén jól vizsgázott. Nekem egy kicsit több kellett volna, de így is bőven a nyár egyik legemlékezetesebb klubkoncertje volt a tegnapi és az biztos, hogy, aki komolyabb rajongóként kicsit is kacérkodott a gondolattal, hogy eljöjjön és nem tette, az bánhatja. Köszönet a lehetőségért a Skalar Music Hungary csapatának!
