Euroblast fesztivál 2011

Alighanem minden djent fanatikus álma a hét éve megrendezésre kerülő Euroblast fesztivál, ahol az évenként tematikát váltó szisztémát idén felbontotta a szervezőség: a tavalyi Got-Djent Edition buli hatására a műfaj nagyságai idén is összegyűltek egy két napos happeningre, ezzel pedig a Euroblast végleg a matek/progresszív/djent színtér legfontosabb eseményévé nőtte ki magát. Ha minden igaz, két teremben most először láthattunk zenekarokat, így a megemelkedett zenekarszám hatására a tisztelt publikum is tekintélyes méretűre duzzadt.

Első nap

Nem is lehetett hát annyira meglepő, hogy már a péntek négy órai kezdéskor is egészen sok ember volt jelen a kölni Underground kertjében, és a sor miatt nagyjából öt egészen elviselhető percet vett igénybe a pénztáron való keresztüljutás. Érdekes helyszínt sikerült választani: mind a ruhatár, mind a kajáspult az épületen kívül foglalt helyet, előbbit annyira eldugták, hogy még a pultoslány is a főnökétől kérdezte meg, hogy merre van, utóbbi pedig azon az útvonalon helyezkedik el, ahol a zenekarok berámolhatnak a parkolóból. A kisebbik, 35-40 négyzetméter nagyságú termet csak a kocsmarészen keresztül lehetett megközelíteni, a nagyobbik talán a megboldogult Kultiplex nagytermével lehetett egyenértékű.

Halálpontosan négykor érkeztünk barátnőmmel, amit abból tudtam, hogy épp akkor csendültek fel az ír Shattered Skies Beneath the Waves című dalának kezdő taktusai. A bejutási procedúra miatt erről a nótáról le is maradtunk, viszont a többit megnéztük, lévén szeretjük az íreket. Nem is volt velük különösebb gond – egy dal híján elnyomták a teljes Reanimation EP-t és roppant meglepő módon lemezminőségben szóltak, ami természetesen az énektémákra is értendő. Jól esett a koncert kezdésnek, és biztosan állíthatom, megérdemelten nyerték meg a got-djent.com közönségszavazását.

Ezután átvándoroltunk a sárga terembe, ahol a Monuments workshop zajlott. Ez abból állt, hogy a srácok eljátszottak egy-egy nótát, amit utána riffenként bemutattak a közönségnek – hasonló dologról volt szó, mint a netes playthrough videóknál. Ez annyira nem volt szórakoztató, mint amilyennek hangzik, úgyhogy egy sör mellett döntöttünk.

A kocsmában elkaptuk Pint az Aliasesből egy közös fotó erejéig, majd megtekintettük a Basick Records által kipakolt mörcsöt. Azon nyomban landolt is néhány finomság a táskámban, majd pedig mi a nagyteremben, ahol az általam csak csajos djentnek nevezett Destiny Potato ropta. Ők mindenképpen egyedi ízt képviselnek a színtéren, nem csak a két női énekes, de hangzásuk miatt is, lévén a szláv gyökerek egész erőteljesen érződnek a zenén. Azt nem tudom, hogy a zenekart nemrég elhagyó énekesnő helyére érkezett utánpótlás megfelelő-e, azt viszont igen, hogy bár a produkció élvezetes volt, még forrnia kell ahhoz, hogy igazán jó legyen, ennek pedig első lépését a kevés számú áriázós rész kigyomlálásában és a markánsabb énekdallamok létrehozásában látom.

Utánuk a döbbenetes kiállású müncheni zenekar, a Panzerballett következett. Metal/jazz fúzió és szaxofon; utóbbi műfaj tördeltsége okán lehettek szereplők a fesztiválon és maximálisan illettek is a repertoárba. Helyi nevezetesség lévén nagy sikerük volt, a germán látogatók aznap bizony kifejezetten miattuk jöttek. Külön kiemelendő a basszusgitáros kinézete, aki agyahagyott vigyoraival inkább egy pedofil sorozatgyilkosra emlékeztetett, mint egy zenészre, de a beugró szaxofonos is kiválóan teljesített. Számomra külön öröm, hogy az egyetlen olyan dalt is eljátszották, amire emlékeztem tőlük (The Simpsons főcímzene), de úgy tűnt, hogy ez amolyan koncertsláger náluk.

Őket a Sybreed követte, akiket az ipari felhangok miatt nem csípek, viszont az élő produkció nagyon intenzív és hiteles volt, úgyhogy ha esetleg valaki hasonlóképp lenne vele, mint én, az mindenképp tegyen velük egy próbát.

Ezt a koncertet viszont idő előtt el kellett hagynunk, lévén a kisteremben kezdett a Basick Records feltörekvő újonca, az Uneven Structure. Sajnos alaposan kibabráltak velük a szervezők: a svéd srácok három gitárral nyomulnak, ami a zsebkendőnyi méretű teremben rendesen elveszett, ráadásul baromi sok ember volt rájuk kíváncsi, tovább tompítva az amúgy sem rózsás hangzást. Ettől függetlenül is átjött az az atmoszféra, amit a zenéjük közvetít és kapásból a nap meglepetésévé avanzsáltak kicsiny toplistámon, amiben a rendkívül karizmatikus és kiváló torkú Matthieu Romarin is nagy szerepet játszott. Igazából jobban örültem volna, ha ők játszanak a nagyszínpadon a Sybreed helyett.

Már csak azért is, mert akkor nem kell megszakítanom az Uneven Structures koncertjét az ugyancsak svéd Vildhjarta miatt. Jóféle, vastag groove-okra és a demókról ismert elmebeteg dalokra számítottam, ehelyett maszatolás és szikár, steril gitárhangzás fogadott a nagyteremben, ami számomra érthetetlen módon majdnem tele volt. Konklúzió: a Vildhjarta bár lemezen baromi ütős, koncerten elképesztően gyenge teljesítményt nyújt, főleg honfitársaikhoz képest. Egy-két dal után ott is hagytam őket.

Mivel a kisterembe már nem fértünk vissza, ezért egy sör elpattintása után vetettük be magunkat a jóba: következett az Aliases, akik szintén nagy-nagy kedvencek. Nem is kellett csalatkoznunk: az ex-SikTh gitáros Pin által vezetett zenekar bődületes elánnal vette nyakába a színpadot instant slágereivel. Pin egy kicsit, Jay (énekes) és Leah (másik gitáros) pedig nagyon bemozogták a rendelkezésre álló kicsiny területet. Őket is inkább a nagyszínpadon lett volna jó megnézni, kíváncsi lennék, mit kezdenek azzal a méretű hellyel. Természetesen a teljes Safer Than Reality EP-t hallhattuk, valamint két új szerzemény is bekerült a programba, amik nem hazudtolják meg sem a korábban kijelölt progos/matekos irányt, sem pedig a minőséget. Közös fotó is készült, valamint pár szót is lehetett velük váltani, de elő kellett készíteniük a terepet az este utolsó kis termes fellépőjének, ami nem más volt, mint a Chimp Spanner.

Chimp (becsületes nevén Paul Ortiz) külsőre egy egészen átlagos figura. Értsük ez alatt azt, amit kell: ha bemegyünk egy helyre, nagy valószínűséggel ki lehet szúrni a fellépő zenészeket, őt viszont még akkor is roadnak néztem, amikor felcipelte a Vetta II-t és beállt a hangszerével. Ez persze nem azt jelenti, hogy átlagos lenne, inkább azt, hogy szerény, csendes figura, mint a szobazenészek általában. A műsor egyébként kifogástalan volt, kezdésnek Supererogation, később Harvey Wallbanger, zárásnak pedig az örök favorit The Mirror került terítékre. Koncert után az obligát közös fotó is elkészült, valamint azt is megtudtam tőle, hogy a Budapestet is érintő, Cynic-kel közös turnén már az új EP-ről is játszani fognak – itt sajnos nem volt tiszta, hogy egy darab 25 perces dalról van-e szó, vagy hogy három dal teszi-e ki a 25 percet, de majd úgyis megtudjuk, amikor megjelenik, vagy amikor eljön hozzánk.

A két utóbbi fellépővel egy időben zajlott a Mnemic koncertje a nagyteremben, de mivel csupán mérsékelt érdeklődést mutatok feléjük (meg már amúgy is kipipáltam egyszer), inkább az Aliasest és a Chimpet válaszottam.

Dióhéjban ennyit az első napról. Akikkel beszélgettünk, mind kedves fickók voltak és sokukban meglepődést váltott ki, hogy Magyarországról is érkeztek látogatók. Fárasztó volt, de a jóval nehezebb második napon még nem estünk túl.

Második nap

Az egész napos városnézésnek köszönhetően eleve fáradtan érkeztünk az Undergroundhoz szombaton fél négy magasságában, ráadásul egy rossz hír fogadott: lekéstük a Syranicot, akik csodálatos módon lemaradtak minden kiírásról, úgyhogy érthető módon a fél hármas kezdésüket sem sikerült elcsípni. Sebaj, egy CD-vel csillapítottam bánatom, majd belenéztem a Xerath előadásába, akik a nagyszínpadon büntettek. Nekik sikerült tökéletesen prezentálni az általuk játszott bombasztmetalt, viszont pontosan ugyanazt éreztem, mint lemezeik hallgatásakor: két-három szám után kezd elképesztően sok lenni a zene, így az ember kénytelen kikapcsolni vagy váltani valami másra. Mivel az elsőt koncert lévén nem tudtuk végrehajtani, a második opciót választottuk.

A kisteremben az Illucinoma próbált büntetni, kevés sikerrel. Látszott rajtuk, hogy kevés koncerttapasztalattal rendelkeznek, ráadásul a zene is eléggé kilógott a felhozatalból, úgyhogy maradt a sör a kocsmarészen.

Picit később belenéztünk a Devastating Enemy műsorába. Ők nem tudom, mit kerestek itt, inkább tűntek modern thrash metalnak, mint djentnek. Helyi zenekar, szóval ha szükségből hoztak egy német bandát szombatra, akkor viszonylag jó választás volt. Lehetett rájuk headbangelni meg hajat pörgetni, az előadás is intenzív és pontos volt, csak hát nem oda való.

Az utánuk következő Kryn is hasonló érzéseket keltett bennem. Ők mondjuk közelebb vannak a djenthez, ettől függetlenül zeneileg kifejezetten élvezhető volt a műsor. Ami engem különösen zavart, az az énekes Karlo színpadi munkája – ugyan rendkívüli elánnal hergelte a közönséget, erre a többség fittyet hányva bólogatta végig a produkciót. Ez persze nem meglepő, hiszen a srác folyamatosan csukott szemmel énekelt, ha pedig nincs szemkontaktus a közönséggel, nem fogják átvenni az átvennivalót. Kár, pedig alapvetően nem volt gond velük.

Következett a lengyel Proghma-C, akiket már láttam tavaly a Brutal Assaulton. Bennük a gyenge frontemberi teljesítmény valahogy nem csak megbocsájtható, de pozitívum is – elszállós matekozásukhoz nem illik egy ugráló énekes, ellenben Piotr Gibner nyugodtsága, tiszta és hörgős hangja nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy átélhető koncertélményt nyújtsanak. Természetesen továbbra is a Bar-do Travel című lemezük volt terítéken, de most már igazán hozhatnának valami új matériát.

Sajnos róluk is ki kellett mennem, de nem azért, mert rossz lett volna (sőt), hanem mert a kisteremben kezdett a The Algorithm, aki egyetlen elektronikus zenei fellépőként volt jelen a fesztiválon. Ettől függetlenül (vagy talán épp ezért) nagyon durva heringezés volt az egész koncerten. Kiállásilag egyébként rendben volt: egyetlen asztalka, egy keverőpult és egy laptop volt csak a színpadon, The Algorithm pedig barna bőrcipőben, barna nadrágban, garbóban és csíkos ingben feszített – mint egy igazi nerd (bár én a szemüveget hiányoltam.) Aztán elkezdődött a rövidke, ámde annál velősebb buli, ami szerintem toronymagasan a legjobb koncert volt az egész fesztivál alatt – igazán szürreális élmény volt hosszúhajú metálosokat headbangelni látni dubstepre.

A húsz perces koncert végeztével a tömeg kivonult, hiszen a nagyteremben kezdődött a finálé: Monuments, TesseracT és Textures.

A Monuments kifejezetten jól járt a The Algorithm rövid setjével, hiszen ők még javában szereltek, amikor a tömeg nagyobbik fele megérkezett. Túl sokat nem is kellett rájuk várni, hamarosan bele is csaptak a húrokba. Azt kell mondjam, továbbra is az egyik legjobb groove-központú djentzenekarról van szó, viszont énekes nélkül (ugyebár mindkettejüktől megváltak nemrég) ez a zene is hamar unalomba fulladt. Ebből is látszik, mennyit tettek hozzá a produkcióhoz – talán öt-hat számig élvezetes volt a koncert, utána inkább más elfoglaltság után néztem. Remélhetőleg a hamarosan érkező lemez a régi énekesekkel az őket megillető helyre teszi a zenekart.

Ha már szóba kerültek az énekesek: az egyik legtöbb vitát kiváltó csere mostanában a TesseracT háza táján történt, rendkívül kíváncsi voltam tehát a Dan Tompkins helyére érkező Elliot Coleman teljesítményére. A One című lemez bónuszdalával, a Hollow-val kezdtek amolyan intróként, ének nélkül. Kiváló bemelegítés volt, a közönségből sokan énekelték Mr Tompkins dallaimank hűlt helyét és megmutatta, hogy mi is a TesseracT igazi ereje: a zenei alap páratlanul precíz és fogós, markáns témákkal és kiváló dalokkal. A második nótára megjelent Mr Coleman és társaival belekezdtek a Concealing Fate dalaiba. Sajnos itt minden addigi lelkesedésem összerogyott. Bár Coleman tud énekelni, jó hangja is van, mindez a TesseracT jelenlegi zenéjébe abszolút nem illik. Sem a vibrato, sem az enyhe közel-keleti felhang. Azt írtam, jelenlegi, hiszen ha a második lemez dalait az ő hangjához igazítják, akkor ez a zenekar még mindig lehet bivalyerős, így viszont csak árnyéka annak, amit a nagylemezre összehoztak.

Meglepő módon a Textures is a tagcserékről volt híres az utóbbi időben, és bár a Dualism című lemeztől többen viszolyognak, azt kell mondjam, az Erik Kalsbeek helyére a CiLiCe-ből importált Daniel de Jongh tökéletes választás volt. Nem csak kiállásilag illett a zenekarba, de gyakorlatilag hangról hangra ugyanazt hozta, mint elődei, ami azért is nagy szó, mert igencsak fel kellett kötnie a gatyáját a tiszta énektémákat illetően. A Surreal State of Enlightenmenttel kezdtek, hangszerük megszólalásának sorrendjében jöttek fel a színpadra a zenészek, amivel nagyszerű alaphangulatot teremtettek. A dal vége felé megjelent de Jongh is és belekezdtek a Regenesisbe, majd a Storm Warningba. Sajnos a továbbiakról lemaradtam – elképesztően szórakoztató lett volna a produkció, ha nem kellett volna amúgy is fáradtan végigállnom az elmúlt nyolc órát vagy kapok levegőt a koncertteremben, vagy nem három könyök van a vesémben, miközben szórakozni próbálunk. Sajnos a Textures koncertjén csúcsosodott ki a hely méreteiből fakadó probléma, vagyis: nem fértünk el. Így fájó szívvel, de inkább elindultunk hazafelé.

Gondolom a fentiekből kiderült: roppant mód élveztem a Euroblast mindkét napját. Egy magamfajta zeneőrültnek ez a kánaán, sok-sok aktuális és régebbi kedvencet megnézhettem, akik amúgy soha nem jönnének Magyarországra, rengeteg CD-t és pólót megvásárolhattam, amiket csak súlyos postaköltséggel megfejelve tudnék megrendelni és természetesen az utazás élménye is rengeteget nyom a latba a verdikt kialakításában. Megérte ellátogatni a Euroblastra, és remélem, hogy összejön a szervezők által megcélzott 1600 fős csarnokra a szükséges keret, illetve hogy sikerül olyan neveket is elhozni, mint az Animals As Leaders, a Periphery vagy esetleg a Meshuggah.

Köszönjük az írást, a képeket és a videókat Drazsénak!